Patricia Clarkson július elején a csehországi Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál zsűritagja volt, ahol tucatnyi filmet nézett és döntötte el társaival, melyeket díjazzák. Közben egy saját filmjét, a Monicát is elkísérte, amiben egy transznemű nő haldokló, konzervatív édesanyját játszotta el. Az idejéből pedig egy keveset az újságírókra is rászánt: így fordulhatott elő, hogy az nlc színeiben kaptam tőle 15 percet, amit a legendás és szuper elegáns Grandhotel Pupp (itt forgatták a Casino Royale című Bond-mozi emlékezetes jeleneteit) Beethoven Lounge-jában töltöttünk. Clarkson elegáns nadrágkosztümben, kézfogással fogadott, a végén pedig egy „Milyen csodás beszélgetés volt” mondat után váltunk el egymástól. Ami pedig a kettő között történt, itt olvasható:
Tavaly Velencében elsétált mellettem az utcán a filmfesztiválon, most pedig ismét egy filmfesztiválon, Karlovy Varyban találkozunk. Szeret fesztiválokra járni?
Igen, és itt is már másodjára vagyok. Egy filmfesztiválon van valamiféle minőségi elvárás a filmek felé. Tudod, hogy itt a szakma krémjével találkozhatsz, és ennek meg kell adni a módját. Egy filmfesztivál mindig nagy esemény, és színészként nem teheted meg, hogy ne a legjobb formádat mutasd. A legszebb ruháidat kell magaddal hoznod, és türelmesnek kell lenned, hiszen egy ilyen helyen annyi minden történik egyszerre. Persze előfordul, hogy egy fesztivál akár megterhelő élmény is lehet, de ilyenkor mindig emlékeztetem magam, mennyire hálás lehetek azért, hogy ilyen helyekre hívnak. Az új filmem, a Monica vetítésén ma telt ház fogadott, pedig ez egy kicsi film, ami sehol nem kapott nagy hírverést. Csodás érzés, hogy olyan sok ember gondolta ma úgy, hogy eljön és megnézi ezt a filmet a fesztiválon.
Patricia Clarkson a közönség soraiban, a Monica vetítésén Karlovy Varyban (Fotó: Gabriel Kuchta/Getty Images)
Némi túlzással talán azt is mondhatom, hogy a karrierje annak idején egy filmfesztiválon született meg. A Sundance-en, húsz évvel ezelőtt…
Igen, ez pontosan így történt. Három filmben (Az állomásfőnök, Az ’Igazi’, Hálaadás) is szerepeltem a fesztiválon, és annyira szerettek volna valahogy megjutalmazni, hogy miattam hozták létre a színészeknek adott díjat, amit aztán a későbbi években is kiosztottak. Sok színész köszönheti nekem a díját. (nevet) Korábban is jártam már a Sundance-en A szerelem művészete című filmemmel, már akkor megszerettem a fesztivált. De a Baroness and the Pig (A bárónő és a disznó) című filmemet is játszották ott. Jut eszembe, azt a filmet nálatok, Magyarországon forgattam. Egy kisvárosi kastélyban dolgoztunk, nagyjából másfél órányi autózásra Budapesttől. Ne haragudj, nagyon régen volt, már nem emlékszem a kastély nevére. Csupa szép emléket őrzök Magyarországról. Imádtam esténként a Duna partján sétálni és a hidakban gyönyörködni. Ezzel nem lehet betelni.
Sokféle szerepben bizonyított már, a munkái alapján gyakorlatilag lehetetlen beskatulyázni. Ha az ember arra kíváncsi, hogy milyen az igazi Patricia Clarkson, melyik filmjét érdemes megnéznie? Melyik szerepe áll a legközelebb a valódi énjéhez?
Erre a kérdésre nincs bejáratott válaszom. Hm… Talán azt mondanám, hogy Az állomásfőnök Oliviája nagyon közel áll hozzám. Vagy talán a Kairói tűz Juliette-je. Nehéz lenne közülük választani.
Miért éppen ők?
Talán azért, mert alapvetően magányos embernek tartom magam, és ez a két karakter tudott valamit, ami nagyon közel áll hozzám. De ugyanolyan nagy szeretettel játszom olyan figurákat is, akik alig hasonlítanak rám. A Monicában játszott szerep például nagyon távol áll tőlem. Szerencsére én nem haldoklom, de nemcsak emiatt. Viszont bárkit is játszom, valamennyit mindig beleviszek magamból. Sőt, kimondottan örülök, ha bele tudom vinni magam egy karakterbe. De magamra sosem karakterként, hanem személyként tekintek. Nem szeretném, ha a karaktereim alapján ítélnének meg, hiszen egy valódi ember vagyok. Persze a nézők a filmvásznon vagy a színházban a karaktert látják, de örülök, ha tudják, hogy valójában az nem én vagyok.
Fotó: Starpix/APA-PictureDesk via AFP
A szerepei nagyon változatosak, mégis van bennük valami közös. A legtöbb szerepe drámai, nagyon kevés könnyed vígjátékban láthattuk. Mit gondol, miért?
Azért drámából lényegesen több készül, mint komédiából. Szerencsére azért az utóbbihoz is volt szerencsém: nagyon szerettem forgatni a Könnyű nőcske vagy A vendégek című filmjeimet. És persze vannak olyan drámáim, amik viccesek is. Szerintem a Hálaadás kimondottan humoros film. Valamiért a rendezők inkább a drámai színésznőt látják bennem, és nincs okom ez ellen tiltakozni, hiszen csodás szerepeket kapok. Ugyanakkor úgy fest, ősszel ismét játszhatok majd egy komédiában. De erről még nem mondhatok többet. (időközben kiderült, hogy a Robin Wright rendezésében készülő Bingo című vígjáték lesz az – a szerző)
A vígjátékok mellett még van valami, amiből hiányt mutat a karrierje: Az útvesztő-trilógiát leszámítva nem sok nagy hollywoodi látványfilmben szerepelt. Miért?
Nem jöttek tömegével az ilyen ajánlatok. Amikor Az útvesztőt felajánlották, akkor örültem a szerepnek, hiszen csoda szép és tehetséges fiatalokkal dolgozhattam együtt népszerű könyvek adaptációján. Örülök neki, hogy szerepelhettem egy sikeres franchise-ban, és persze nem tagadhatom, hogy sokat segített az ingatlanhitelem törlesztésében. (nevet) Nézd, színész vagyok. Oda megyek, ahová hívnak. Azt hiszem, csak egyszer fordult velem elő, hogy munkát ajánlottak egy nagyon nagy filmben és én nem fogadtam el.
Miért?
Egy olyan film volt, ami nem izgatott. Nem éreztem vele semmilyen kapcsolódást. De nem fogom elárulni neked, melyik volt az. (kacsintva mosolyog) Szerencsés vagyok, mert olyan munkákra fókuszálhatok, amikért lelkesedni tudok. Ha épp nem jön izgalmas film, akkor pedig a színház felé kacsingatok. Jövő tavaszra vállaltam el a Hosszú út az éjszakába adaptációját a Westenden, ahol Brian Cox és két csodálatos fiatal színész mellett szerepelhetek, akik a fiaimat alakítják. Mary Tyrone szerepe egy masszív kihívás lesz, amibe könnyen bele lehet bukni, de talán pont ez teszi izgalmassá. Mary Tyrone az egyik legjobb női karakter, akit valaha írtak. Kihívás a bőrébe bújni, és én szeretem, ha kihívások elé állítanak. Nem szeretek biztosra menni. Nem akarok többé olyan szerepeket játszani, amik biztonsági játékot jelentenek.
Patricia Clarkson Karlovy Varyban, a Monica című film bemutatóján (Fotó: KVIFF)
Volt olyan korszaka, amikor ilyen szerepeket játszott?
Azért a harmincas- és negyvenes éveimben ez előfordult párszor. Aztán a kilencvenes évek végén megcsináltam A szerelem művészetét, és minden megváltozott. Nem mondom, hogy azóta csupa kiváló, magas művészeti értéket képviselő filmet készítettem, de szerencsére sok jó filmem volt. A szerelem művészete vezetett rá, hogy milyen munkákat keressek ebben a szakmában. Jókor voltam jó helyen, így belülről élhettem meg az amerikai független filmek felemelkedését.
És hogy látja az amerikai független filmkészítés mostani helyzetét?
Még mindig tartja magát, bár akadnak problémák. Szükség lenne egy hatékonyabb forgalmazási szisztémára, hogy a filmekre rátaláljon a közönség. Örömmel látom, hogy egyre több a női alkotó a kamerák mögött, ahogy egyre több a szerep az olyan színésznőknek is, akik már elmúltak negyven-, ötven- vagy épp hatvanévesek. A korombéli színésznőknek most sok jó szereplehetőség jut a független filmekben. Csak nézd meg, kik nyerték tavaly az Oscar-díjakat! Most jó 63 éves színésznőnek lenni. (nevet)
Eddig nem nagyon vállalt produceri munkákat, tavaly mégis az egyik executive producere volt A kiút című Jennifer Lawrence-filmnek. Ez új utat jelent a karrierjében?
Az unokahúgom írta azt a filmet. Megmutatta nekem a forgatókönyvet, amit elvittem az ügynökömhöz, aki aztán felkarolta a projektet. Persze időközben változtattak a sztorin itt meg ott, de ez lényegében az ő története, amit a saját novellája alapján írt. Egy csodás New York-i iskolában tanulta a kreatív írást, nagyon tehetséges lány. Én igazából csak abban segítettem neki, hogy bemutattam őt a megfelelő embereknek. Ezt hálálták meg nekem a stáblistán egy executive produceri kredittel. A film elkészítésében már egyáltalán nem vettem részt.
Patricia Clarkson megérkezik Karlovy Varyba (Fotó: Gabriel Kuchta/Getty Images)
Ezek szerint a jövőben nem várhatjuk, hogy producerként is aktív legyen?
Nem zárkózom el előle. Lesz nemsoká egy tévésorozatom is, amiben szintén executive producer vagyok. Ha a nevem és a részvételem segít abban, hogy egy izgalmasnak tűnő film vagy sorozat megvalósulhasson, akkor állok elébe, de nem keresem direkt az ilyen lehetőségeket. Valójában csak egy színész vagyok, nem is vágyom többre. Nem akarok írni, nem akarok rendezni, csak játszani szeretnék.
Furcsa, hogy ezt mondja, hiszen manapság egyre több színész szeret több szinten részt venni a filmjeiben.
Igen, ők egyszerre több szerepben is részt akarnak venni a munkáikban. Én megelégszem eggyel. (nevet)
Sosem vágyott ennél többre?
A jó szerepek sokat követelnek a színésztől. Ki tudnak meríteni. A szerep, amit a Monicában játszom, teljesen kikészített. Egy ágyhoz kényszerített haldoklóként elvette a fizikalitásom, elvette a szavaimat… Ez egy olyan karakter, aki a film nagy részében csendben van, és közben mégis rengeteg érzést kell átadnom általa. Színészként elsősorban a testedet és a szavaidat használod, a Monicában pedig egyik sem állt rendelkezésemre. Mary Tyrone szerepe is annyit kivesz majd belőlem, hogy elképzelni sem tudom, hogy ne csak színészként vegyek részt a produkcióban. Vagy ott van Lilly Ledbetter szerepe, akit a következő filmemben játszom. Egész életében a nők és férfiak egyenlő bérezéséért küzdött. Fantasztikus nő, aki megváltoztatta azt, ahogyan a nőkre a munkahelyeken nézünk. A negyvenes éveitől kezdve egészen a hetvenes éveiig alakítom. Gondolj bele, hogy ez mekkora kihívás. Nem tudnék mellette producerkedni is. Elég nagy munka az is, hogy Lillyvé váljak.
Patricia Clarkson Karlovy Varyban, a Monica című film bemutatóján (Fotó: KVIFF)
Mi ment könnyebben: a negyven vagy a hetven?
A hetvennégy könnyen ment. (nevet)
Csak maszkkal fiatalítottak, illetve öregítettek?
A negyvenes évei eljátszásakor kicsit digitálisan is belenyúltak. A többi korszaknál maradt a saját arcom, meg persze a smink és a fények.
Ha egy karakter ilyen sokat követel öntől, a dolga végeztével nem nehéz maga mögött hagynia?
Nem szeretem megnézni magam a filmekben. Látom a szemeim előtt, miközben készítjük őket, és nem akarom utólag is látni őket. Nem mindig egyszerű a szerepeket magad mögött hagyni, de egyszerűen muszáj. Van egy pont, ami után el kell engedned őket. Ebben sokat segít, hogy amint végeztem egy filmmel, jellemzően utazom is tovább egy másik helyre, ahol nemcsak új környezet, hanem új emberek is várnak. Csodálatos emberek vesznek körül. Pompás életem van olyan barátokkal és családtagokkal, akiknél jobbat nem is kívánhatnék. Van miért és van kiért élnem. Hálás vagyok az életemért és azokért a munkákért, amiket kapok. Hálás vagyok a nagyszerű karaktereimért, de miután eljöttem egy forgatásról, muszáj elengednem őket. Másképp nem megy.
