Alice Diop dokumentumfilmes maga is a tárgyalóteremben követte végig Fabienne Kabou tárgyalását. A nő egy percig sem tagadta a tettét, úgy állt a teremben, mint aki csak arra vár, hogy elítéljék őt. Egy fiatal szenegáli-francia nőről, aki meggyilkolta a babáját, könnyen gondolhatnánk azt, hogy elszegényedett illegális bevándorló volt, de ez esetben ez távol áll a valóságtól. Kabou már Szenegálban is jómódú családban élt, Franciaországban járt egyetemre, ahol először építészetet, majd filozófiát tanult. Megismerkedett egy nála 30 évvel idősebb, fehér bőrű szobrásszal, akitől kétszer is teherbe esett, de elvetette a gyereket. Amikor harmadjára is várandós lett, már nem szólt róla Michel Lafonnak, hanem 2012-ben titokban megtartotta és megszülte a gyereket, akit Adélaïde-nek nevezett el.
Egy tragédia és ami mögötte van
Kabou otthagyta a felsőoktatást, megszakította a kapcsolatot az összes barátjával, még a saját édesanyja sem tudta róla, hogy gyereket szült. A szobrász párjára nem számíthatott: vele ugyan közölte, hogy gyermeke született, de a férfi nem akart részt venni a felnevelésében. Az egyre magányosabb nőnek hallucinációi, kényszerképzetei lettek, és ugyan 40 ezer eurót költött boszorkánydoktorokra – később a tárgyalásán őket is okolta tettéért – és más afrikai tradicionális gyógyítókra, de a helyzet csak rosszabb lett. 2013 novemberében vonatra ült, és egy tengerparti kisváros partjára utazott a babájával. Ölébe vette a csecsemőt, megszoptatta, bocsánatot kért tőle, majd a már félig alvó Adélaïde-et ott hagyta közel a tengerpart homokjában.
Azért vetettem véget az életének, mert így láttam könnyebbnek. Egyszerűen csak megtettem, semmi sem tudott megállítani
– magyarázta később. Kabou visszatért Párizsba, a csecsemő holttestére pedig másnap reggel halászok találtak rá.
Egy rajz Fabienne Kabouról a tárgyalásán 2016-ban (Fotó: Benoit Peyruckq / AFP)
A nő bírósági tárgyalása 2016-ban zajlott Saint Omer városában nagy médiafigyelem mellett. A tárgyalást a helyszínen végignéző Alice Diop hat évvel később nagyjátékfilmben dolgozta fel az ott tapasztaltakat. Diop a filmjében ugyan megváltoztatta a főhős nevét, ugyanakkor a dokumentarista múltjából fakadóan igyekezett olyan pontosan reprodukálni a valódi tárgyalást, amennyire ez lehetségesnek bizonyult.
Fabienne Kabou esete nemcsak a gyerekgyilkosság miatt volt érdekes számára, hanem azért is, mert rámutatott, hogy milyen sok Afrikából érkező nő nem találja a helyét Európába költözve, ahol az otthoni tradícióik és az itteni kultúra ütközése sokszor bajhoz vezet, eközben pedig a rasszizmussal is meg kell küzdeniük. De elsősorban az érdekelte, hogy megmutassa: mekkora vállalás egy nő részéről az anyává válás, és nem automatikus, hogy az ember könnyen megtalálja a boldogságát benne, pláne ha nem számíthat segítségre, és milyen sokat jelentenek az anyaságban a minták, amiket a saját édesanyánktól kaptunk. Fabienne Kabou esete felhívta a figyelmet arra, mennyire fontos odafigyelni a szülés utáni depresszióra. A Saint Omer című film főszereplőivel, a csecsemőgyilkos bőrébe bújt Guslagie Malandával, és a tárgyalást végignéző Ramát játszó Kayije Kagaméval Párizsban beszélgettem.
A film igaz történeten alapul. Ismertétek a sztorit, amikor bekerültetek a Saint Omerbe?
Kayije Kagame: Én Alice-tól (Alice Diop, a film író-rendezője) hallottam róla először.
Guslagie Malanda: Még túl fiatal voltam, amikor az eset történt (ez 2016-ban volt – a szerző), szóval nekem is teljesen új volt.
Kayije, a karaktered félig-meddig külső szemlélője ennek a bírósági tárgyalásnak. Mit gondolsz, te képviseled a filmben a rendező nézőpontját?
Kayije Kagame: Erre a kérdésre nehéz válaszolnom, mert egyszerre igen és nem a válasz. Amikor először beszélgettem Alice-szal a történetről, rögtön világossá tette számomra, hogy Rama karaktere nem ő, és ez nagy szabadságot adott nekem az eljátszásához. Próbáltam őt univerzálissá tenni, nem akartam, hogy egyetlen emberen alapuljon.
A szereped elég trükkös, hiszen elsősorban befogadója vagy a tárgyaláson történteknek, és a film fókuszához hozzátartozik, hogyan hatnak a karakteredre a látottak. Mesélnél arról, hogyan közelítetted meg a szerepedet?
Kayije Kagame: Rama bizonyos szempontból maga a közönség. Persze eközben rajta keresztül egy olyan nő nézőpontját kapjuk, aki maga is alkotó, egy érzékeny író, akinek ellentmondásos érzései vannak az anyává válással kapcsolatban. Komoly problémái vannak a saját édesanyjával, amivel korábban nem volt hajlandó szembenézni, de a per hatására most kénytelen megtenni ezt. Minden néző más szinten tud kapcsolódni ehhez a perhez, netán Ramához vagy Laurence-hez, de az biztos, hogy senki sem tudja kivonni magát a hatása alól. Rama nem bíró, hogy ítélkeznie kelljen, az ő megközelítése az esethez sokkal intimebb.
Guslagie Malanda (Fotó: Marc Piasecki/Getty Images)
Ez a film sokkal több kérdést tesz fel, mint amennyi választ ad, és leginkább a szörnyű bűntény mögött rejlő motivációkat keresi. Színészként milyen volt megélni a motivációkeresés folyamatát?
Guslagie Malanda: Nem igazán voltam abban a helyzetben, hogy megértsem őt, olyan helyzetben pedig pláne nem, hogy elítéljem a tettéért. Az én dolgom az volt, hogy megformáljam őt, megmutassam a magányát és a vesztesége fájdalmát. Őszintén szólva még ma sem értem teljesen, miért tette azt, amit tett.
Nem lehetett egyszerű dolgod, mert én a film alapján azt látom, hogy a karaktered sem értette pontosan, hogy miért követte el ezt a szörnyűséget, és bizonyos szempontból a tárgyalást használja arra, hogy megértse önmagát, amit egy ponton ki is mond. Mit gondolsz, a tárgyalás végére választ kapott a kérdéseire?
Guslagie Malanda: Jól látod, tényleg válaszokat keresett. Azt viszont nem tudom, megtalálta-e őket. Csak azt tudom, hogy a végén biztosan nagy megkönnyebbülést érzett. Egy ilyen hosszú bírósági tárgyalás iszonyatosan megterhelő, rengeteget kivesz az emberből, és én ezt úgy mondom, hogy jómagam nem is voltam ott a tárgyaláson, csak eljátszottam ezt egy filmben. A bíróságon játszódó jeleneteket kronológiai sorrendben forgattuk, és hidd el, óriási megkönnyebbülést éreztem, amikor a végére értünk. Biztos vagyok abban, hogy Laurence Coly is hasonlóan érzett, valamint Fabienne Kabou is, akinek az esetén a Saint Omer alapul. Vádlottként az ember végig a figyelem középpontjában áll a bíróságon, és egy ilyen élmény után a börtöncella csendje bizonyos szempontból megnyugtató. Hihetetlenül intenzív tapasztalat, hogy ott állsz ország-világ előtt azért, hogy a végén ítéletet mondjanak arról, milyen embernek tartanak.
Hogyan lehet felkészülni ezekre a szerepekre?
Kayije Kagame: Leginkább azzal, hogy Alice-szal sokat beszélgettünk. A forgatás előtt többször is találkoztunk, feltettünk egymásnak minden kérdést, ami csak eszünkbe jutott, és ez közel hozott minket egymáshoz. A forgatáson aztán nagyon direkt, határozott és rövid instrukciókat adott, Alice-ban különleges, hogy nagyon kevés szóval, olykor szinte szavak nélkül képes kommunikálni a színészeivel, és ezt csodás átélni, mert olyan ritkán adatik meg.
Guslagie Malanda: Alice velem egészen másképp kommunikált a forgatás előtt és a forgatáson. Előtte elmondta, mit szeretne látni, de a forgatás során teljes mértékben magamra hagyott. Azt akarta, hogy magam találjak rá a karakteremre, és talán ez a „magamra hagyás” segített abban, hogy jobban átélhessem a karakterem magányát és izoláltságát a környezetétől, hiszen ő is egyedül volt és senkire sem számíthatott. A produkció egyébként tizenkét napot biztosított nekünk a próbákra, amiből végül csupán kettőt használtunk. Sikerült gyorsan megtalálnom, mi kell ahhoz, hogy Laurence Doly – vagy Fabienne bőrébe bújhassak. Úgy éreztük, hogy a sok próba csak ártana ennek. A tárgyalás forgatásán Alice-szal szinte alig kommunikáltunk egymással, mély bizalommal bírtunk egymás iránt. Onnantól, hogy enyém lett a szerep, elvonultam a világtól, csendben és magányban éltem, mert így tudtam a legközelebb kerülni a karakterem lelkiállapotához. Bizonyos szempontból olyan voltam, mint egy apáca, aki épp arra készül, hogy egy életre bevonuljon a zárdába.
Kayije Kagame (Fotó: Andreas Rentz/Getty Images)
A Saint Omer nem kizárólag egy bírósági per története, hanem arról is szól, hogy a nők között mindig is volt egyfajta szövetség, amivel képesek megérteni egymást. Mesélnétek a film ezen aspektusáról?
Guslagie Malanda: Azt hiszem, olyan időben élünk, amikor egy nőnek már nem kell engedélyt kérnie, hogy hallassa a hangját, és Alice Diop filmjei olyan nőkről szólnak, akik felemelik a hangjukat és elmondják, amit akarnak, ezzel is előrelendítve a nők közös ügyét.
Guslagie, néztél valamilyen videót a tárgyalásról, ami a segítségedre volt a karakter megformálásában? A filmben hallható tanúvallomások az eredeti perből származnak?
Guslagie Malanda: A karakterem vallomása egy az egyben az eredeti bírósági vallomás szövege, semmit nem változtattunk rajta. Két inspirációm volt a filmhez: az Igazság című film Brigitte Bardot főszereplésével, valamint Bresson Jeanne d’Arc pere című filmje. Valószínűleg megkaphattam volna a tárgyalásról készült videóanyagot, de szándékosan távol tartottam magam tőle. Bőven elég volt nekem a valóságból az írott szöveg, amihez tartani kellett magam. Nem akartam találkozni Fabienne Kabouval, nem akartam találkozni senkivel, akinek köze volt az ügyhöz, de még az ismerőseivel sem. A szavain keresztül akartam őt megismerni és a bőrébe bújni, ezt a módszert választottam.
