Ha az angol úriember kifejezésre gondolunk, azonnal Tom Hiddleston jut eszünkbe. Hiszen a színész kifogásolhatatlan modora tagadhatatlan, a rajongóival híresen kedves, udvarias és nagyvonalú, ahogy a kollégáival is, ráadásul igazi posh brit. Ugyanakkor nála tökéletesebb Lokit nem is találhattak volna. Hibátlanul ragadja meg a szociopata istent, és egy szemvillanással képes szimpátiát és/vagy félelmet generálni a nézőben. A közönség előtt ismert perszónája és a leghíresebb szerepe egy olyan kettősséget feltételez, miszerint a színész önmaga totális ellenpontját alakítja már több, mint 10 éve. Azonban, ahogy arra maga Hiddleston rávilágít a Rolling Stone-nak adott interjújában, ezt a dualitást a személyiségében ugyanúgy megtalálhatjuk:
Az, aki vagyok, és az, amilyennek az emberek hisznek a hátterem miatt, nem feltétlenül kapcsolódik össze. És úgy érzem, kénytelen vagyok lázadni az elvárásokkal szemben.
Tom Hiddleston és Zawe Ashton (Fotó: Getty Images)
A fiú, akit Shakespeare írt
Mint mondtuk, Tom a lovagiasság megtestesítője, de nem csak azért, mert többször is megkapta a legstílusosabb sztár címét (a GQ magazin egészen odáig ment, hogy Hiddleston szerintük „az egyetlen férfi, akinek ezentúl engedélyezett az öltöny”), és azért sem, ahogy a Hiddlestonereknek nevezett fanokkal bánik – az egész háttérsztorija a szőke herceg címre predesztinálja. Nevét arról a Tom Hiddleston nevű őséről kapta, aki hősi halált halt az I. világháború leghírhedtebb ütközetében, a somme-i csatában. Neveltetése a tipikus, felső osztálybeli angol fiatalok gyerekkorát idézi: Londonban és Oxfordban élt, de bentlakásos fiúiskolákba járt, köztük az Eton College-ba, ami a királyi család tagjainak kedvenc intézménye. Itt tehát többek között Vilmos herceggel és Eddie Redmayne-nel voltak osztálytársak, és egyébként rengeteg brit színész került ki az elit iskolából.
„De annyi sikeres színész van, akik nem jártak oda. Az, hogy honnan jöttél, felosztja a társadalmunkat. Elismerten probléma a hozzáférés lehetősége és az esélyegyenlőtlenség – nem tudom, hogyan tehetném jóvá. De én mindenki oldalán állok; a színészek oldalán vagyok. Nem akarom darabokra osztani a világot” – fakadt ki a Guardian portréjában, és hangsúlyozta, hogy szerinte mindenkinek meg kellene adni az érvényesülés lehetőségét a származásától függetlenül, ha egyszer autentikus, szenvedélyes művész. Ez a(z egyébként semmivel sem provokált) heves kiállása is mutatja, mennyire fontosak Hiddleston számára a társadalmi kérdések – ám nem csupán szavakkal áll ki a kevésbé privilegizált helyzetben élők mellett. Az Illuminating BAFTA kampány egyik képviselője, mely kezdeményezés célja éppen az, hogy a film, illetve televíziózás iparában esélyt kapjanak olyan tehetségek, akiknek amúgy nem lenne erre lehetőségük. Számtalan alapítványt támogat – köztük a UNICEF brit nagykövete –, emellett büszkén vallja magát feministának, amit a Lokiban és a Bíborhegyben is bizonyított.
Egyetemen ókori művészetekről tanult, klasszikusan képzett színpadi színész, aki olyan, Hollywood aranykorát idéző karaktereket képes életre kelteni, mint F. Scott Fitzgerald (Éjfélkor Párizsban), az I. világháború egy tisztje (Hadak útján), valamint színházban Hamlet vagy V. Henrik.
Tom Hiddleston a „The Play What I Wrote” című színdarabban Birminghamben (Fotó: Getty Images)
Ráadásul fejből idéz Shakespeare-től, ahogy azzal Owen Wilson is szembesült a Loki első évadának forgatásán. „Valamit idézett, én meg megkérdeztem, hogy Shakespeare volt-e. Ő azt válaszolta, igen, Hamlet. Örültem, hogy a Shakespeare-részét kitaláltam” – idézte fel a beszélgetésüket a Loki werkfilmben a színész. Tom ezután elmesélte, hogy korábban meg is formálta már Hamletet. „Mikor befejezte, gondolom, az angol udvariasságából fakadóan megállt, és megkérdezte, hogy én játszottam-e valaha Hamletet. És ez volt az első, hogy valaha, valamelyik kollégámnak eszébe jusson egyáltalán ennek a lehetősége.” De nem Wilson az egyetlen sztár, aki hasonlóan áradozott már Hiddleston figyelmességéről. A Marvel atyja, Stan Lee a „világ legkedvesebb fickójának” nevezte, míg a Bíborhegy rendezője, Guillermo del Toro szerint a színész megtöri a „vagy vonzó, vagy kedves” sztereotípiáját.
A csínytevés istene személyesen
Míg a személyiségéből kifejezetten kifinomultnak, intellektuálisnak tűnik (a Hiddleston professzor mémekre a sorozat forgatását megelőző, mára hírhedtté vált hatórás Loki-előadás csak olaj a tűzre), a szerepválasztásaiban nagyrészt mégsem a pátoszos vonalat tükrözi. Gondoljunk csak High-Rise erőszakos Laing doktorára, a Bíborhegy vérfertőző kapcsolatban élő Thomas Sharpe-jára vagy épp magára Lokira. A csínytevés istene pedig éppolyan kiszámíthatatlan, mint amilyen a róla kialakult kép ellen lázadó Tom. Teljesen random táncra perdül talk show-kban, rajongói Q&A-n indokolatlanul nekiáll utánozni Al Pacinót, a Graham Norton Show-ban meg Robert de Nirót (mindezt de Niro előtt, úgy, hogy saját bevallása szerint is „jobban hoztam Pacinót”), és látványosan élvezi, hogy egyetlen kézmozdulattal képes elhallgattatni több ezer embert Lokiként a Comic-Conon.
Gondoltuk volna, hogy miután két filmben főgonoszt játszott, képes lesz ezreket felállítani a H teremben, jelmezben, miközben mindenki az ő nevét skandálja? Dehogyis, ez minden elképzelésünket túlszárnyalta
– mondta a Marvel főnöke, Kevin Feige az ominózus esetről, aminél jobban semmi sem képezi le, milyen hatásosan képes Hiddleston megragadni, magáévá tenni és vonzóvá formálni a vásznon és a valóságban az őrült gonosztevőket (is).
Tom Hiddleston ominózus Comic-Con megjelenése (Fotó: Kevin Winter/Getty Images)
Vajon azért van ez, mert ő maga is a kaotikusság határán egyensúlyoz, valahányszor felkészül egy-egy szerepre? Hiszen a High-Rise kedvéért szemrebbenés nélkül képes volt végignézni egy boncolást („Sokat elmond egy emberről, hogyan távolítja el valaki agyát.”), a Láttam a fényt előtt durva fogyókúrának tette ki magát és napi két órát gyakorolt, hogy tökéletesítse Hank Williams déli akcentusát, majd 1500 ember előtt adott koncertet a karaktereként. Az első Thor-film előtt elsajátította a capoeirát, az Éjszakai szolgálatért pedig maga is éjszakai portásnak állt egy hotelben. A Coriolanus előadása előtt fel-le futkározott a színház lépcsőjén, hogy a kellő lelkiállapotba hozza magát, a technikát pedig a Loki forgatásán is alkalmazta – ahogy azt a Sylvie-t alakító Sophia Di Martino is felidézte egy interjúban. „Nekiáll sprintelni egy-egy jelenet előtt. Kimegy, és a stúdió körül szaladgál, és működik! Összegyűjti ezt a rengeteg energiát, ami kitör belőle a kamerák előtt. Biztosan ez az egyik oka annak, hogy Loki tele van káosszal, őrjöngő energiával és ezért olyan lebilincselő a képernyőn.”
Tom képtelen megragadni egyetlen szerepben – valószínűleg ezért alkot olyan hibátlan kombinációt benne a két szélsőség. „A kérdés: Melyik az igazi énje?
– teszi fel Hiddleston a rá hibátlanul illő, de egyébként az Éjszakai szolgálat Jonathan Pine-jával kapcsolatos kérdést. – Le Carré úgy írja le, mint »a többi ember nyelvének gyűjtője, az éjjel saját maga által száműzött teremtménye és cél nélküli tengerész.« Ezt felolvastam a nővéreimnek, és mindketten rávágták, hogy »Tom, ez te vagy!«.” A komisz és az önzetlen, a bolondos és a józan végletei között mozog, hitelesen alakít agresszív karaktereket, nemes szívű figurákat és képes gyámoltalanná, szerethetővé, sőt szexivé tenni egy született gonoszt is. Kérdés, hogy melyik oldalát fogja mutatni ezúttal a Loki második évadában.
