Dr. Csernus Imre nem véletlenül az ország egyik legismertebb pszichiátere. Legújabb könyvében, “A magyar” címmel, ismét olyan fontos kérdéseket boncolgat, amelyek lényegesek a magyar emberek életében és nélkülözhetetlenek a változáshoz.
Dr. Csernus Imre pszichiáter (fotó:fotocentral / Szabolcs László)
Több mint harminc könyve jelent meg eddig, de tevékenységei ezzel korántsem érnek véget. Dr. Csernus Imre 11 évvel ezelőtt döntött úgy, hogy vidékre költözik, és Noszvajon találta meg a helyét. Nemcsak a szakmájában, hanem a vendéglátásban is jeleskedik. Csendülő elnevezésű éttermében helyi alapanyagból készült finomságokkal várja vendégeit, akikkel sokszor beszélget is.
“Egy hónapban átlagosan 1200 páciens fordult meg nálam. Ekkor jöttem rá arra, hogy amit én orvosként csinálok, az tulajdonképpen szekunder prevenció. Elgondolkodtam azon, mi lenne akkor, ha megtalálnám azt a módszert és azt az eszközt, amivel a primer prevenciót segíthetném, és olyan emberek eljönnének hozzám, akiknek még csak egy nagyon pici problémájuk van, például egy elakadás… Ekkor elkezdtem keresni azokat az eszközöket, amelyekkel sok emberhez el tudtam jutni. Ez lett a média annak idején a bevállalós tévéműsorral, majd a könyvek, a különböző YouTube-videók és egyéb platformok. Az orvosi szobát soha nem cseréltem le. Én mindig orvos maradtam, csak másként dolgozom.” – mesélte a pszichiáter a Díványnak.
Kiemelte, hogy az emberekkel való foglalkozás minden esetben kemény meló, még akkor is, amikor éppen előadást tart, vagy kiszolgálja vendégeit.
“És mindeközben ne feledkezzünk meg arról, hogy az emberek alapjában véve saját maguknak hazudnak a legtöbbször.
A természet azonban nem hazudik, itt tiszták az energiák. Ha süt a nap, süt a nap. Ha leszakad a jég, leszakad a jég. És nekem szükségem van a tiszta energiákra, mert azok táplálnak, azoktól visszanyerem azt az energiát, amit kisütök. Ez a leghatékonyabb módszer számomra, a természetben lenni, ahonnan majd felvértezve, feltuningolva megyek be a poklokba.” – fogalmazott dr. Csernus.
Arra a kérdésre pedig, hogy hogy jellemezné a magyarokat, így felelt:
Önmagunknak köszönhetjük, hogy megszűnt bennünk a virtus. És legfőképpen éles helyzetben, amelyek különböző intenzív érzelmi állapotokat generálnak. Össze-vissza szórjuk magunkat, és félünk, mert a „felnőttnek látszó” nagyon sok mindentől fél.
-majd így folytatta:
“Fél a kudarctól, ráadásul fogalma sincs arról, hogy mi a különbség a kudarc és a nem sikerült állapot között. Igyekszik megfelelni a környezetének. Csak a szépet akarja meghallani. Nem hallja meg az őszinte kritikákat, pedig abból lehet igazából tanulni, majd változtatni. Elsajátítottuk a siránkozást, az irigykedést és a rosszindulatot. Nem tudunk örülni mások sikerének, nem segítjük a másikat, és nem akarjuk észrevenni, hogy a másik is emberből van. El vagyunk telve önmagunkkal. Mindehhez tegyen hozzá egy magasan fejlett racionalitást. Merthogy abban is erősek vagyunk. A magyar ember találékony, a jég hátán is megél. Ettől függetlenül nehezen váltunk, és nem a félelem miatt, hanem azért, mert lusták vagyunk, mert másként gondolkodni, cselekedni, az munka lenne, és mi megszoktuk a kvázi kényelmet, amit nálunk előszeretettel ki is használnak egyesek az oszd meg és uralkodj elv alapján.” – fogalmazott.
