Stephen Fry kicsit előbb ér a berlini hotelszobába. Egy köszönés után leül az újságírók asztalához. Köszönés, majd csend. Utóbbi láthatóan zavarja, így amíg Lena Dunhamre várunk, csevegni kezd. Kicsit panaszkodik, hogy mennyivel szebbek voltak a régi kazettás diktafonok, most meg csupa okostelefont raknak elé az újságírók.
Stephen Fry: Hát, akkor várjunk egy kicsit őfelségére.
Lena Dunham: (lihegve berohan a szobába): Bocsánat, csak a folyosón találkoztam a rendezőnkkel, és muszáj volt megállnom egy ölelésre.
Jól látom, hogy az életben is van valami köztetek ebből a filmben látható apa-lánya kapcsolatból?
Stephen Fry: Lena elviselhetetlen nőszemély. Rá se bírok nézni. (nevet)
Lena Dunham: (ő is nevet) A kapcsolatunk különleges. Rengeteget nevettünk együtt, miközben számos megható pillanatot is átéltünk egymás társaságában. Ez óhatatlanul is közel hoz egymáshoz két embert. És Stephent amúgy is ezer éve tisztelem. Azt szokták mondani, hogy sose találkozz a hőseiddel. Én találkoztam, és mindennél csodálatosabb volt.
Stephen Fry: Ez egy nagyon érzelmes történet. Olykor tapasztalom, hogy nehéz egy olyan színésszel a forgatási szünetekben beszélgetni, aki épp egy érzelmes jelenet felvételére készül. Vagy ott az ellenkező véglet is: vannak, akik egy könnyes nagyjelenet előtt egy perccel még lazán beszélgetnek veled az időjárásról vagy bármi más csacskaságról. Szerintem mi azért is voltunk jók együtt, mert mindig éreztük, mikor kell komolynak lenni és mikor engedhetünk meg magunknak egy kis viccelődést.
Lena Dunham és Stephen Fry a 2024-es Berlini Filmfesztiválon (Fotó: Sebastian Reuter/Getty Images)
Lena Dunham: Emlékszem, egyszer rám szóltál, hogy a szünetekben túl sokat telefonálok. Ha van egy kis időm egy forgatáson, akkor elmegyek a lakókocsimba, és a barátaimmal pletykálkodom. Ezt el is mondtam Stephennek, ahogy azt is, hogy örömmel abbahagyom, de akkor neki kell velem pletykálkodnia.
Stephen Fry: Álltam elébe. Ezt aztán ki is használtuk, és sokat pletykálkodtunk. Egyébként annyira aranyos, hogy Lena ennyit beszélget telefonon a barátaival. Azt vettem észre, hogy kezdenek kihalni a hosszúra nyúló telefonbeszélgetések. Ha belegondolok, szinte csak édesanyámmal szoktam hosszabban telefonálni.
Lena Dunham: Ha már itt tartunk, örülnék, ha gyakrabban felhívnál.
Stephen Fry: Vigyázz, mit mondasz, mert még megteszem!
Stephen, a szerep kedvéért megtanultál lengyelül?
Stephen Fry: Sosem állítanám, hogy tudok lengyelül, de a filmben hallható szövegeimet nyilván meg kellett tanulnom, és ehhez kicsit a nyelv struktúráját, a kiejtést és még pár apróságot meg kellett értenem. A lengyel egy elég bonyolult nyelv, legalábbis azok számára, akik nem lengyelek.
Lena Dunham: Talán nekem szabad dicsekedni Stephen helyett. Miután először elolvasta a forgatókönyvet, volt három hónapja felkészülni. Ennek ellenére a forgatáson a lengyel színészek azt mondták, hogy ha nem tudnák, hogy ő Stephen Fry – amit jól tudtak, mert mindenki vitte hozzá dedikáltatni a könyveit – , a szövegmondását hallva meg lennének győződve arról, hogy egy lengyel színész.
Posztoltam is az Instára egy videót arról, ahogy Stephen lengyelül beszél, és rengeteg lengyel kommentelő dicsérte őt a kommentek között. „Mint egy igazi lengyel nagypapa”. Stephennek fantasztikus nyelvérzéke van. Imádja a szavakat, szeret a nyelvről gondolkodni. Emlékszem, volt egy nagymonológja lengyelül, a jelenetben, amiben visszatér a szülői házba. Miután befejezte, az egész stáb tapsban tört ki. Elképesztő volt.
Kincs a múltból (2024)
Stephen Fry: Vannak színészek, akik nagy áldozatokat képesek hozni egy szerepért. Christian Bale például, ha kell, hízik 40 kilót, majd fél évvel később lead 50-et. Vagy megtanul bokszolni. Erre én sosem lennék képes. De az, hogy leüljek, és tanulmányozzak, illetve tanuljak egy nyelvet, számomra simán belefér. Sőt, nemcsak belefér, a hivatásomnak ezt a részét egyszerűen imádom.
A forgatás során Auschwitzba is ellátogattatok. Mesélnétek arról, milyen volt átélni ezt?
Stephen Fry: Az egy sokkoló hely, mert annyira… gyönyörű. Arra számítasz, hogy sötét, pokoli és kormos lesz, ömlik majd a füst, egy kicsit úgy, mint a Schindler listája jeleneteiben, amikor jön a vonat és ugatnak a kutyák. A tér hatalmas, mert minden annyira alacsony. Az épületek alacsonyak, és láthatsz ott egy nagyon rendezett, hihetetlenül jó állapotban lévő vasúti mellékvágányt és peront.
Napos, fagyos időnk volt, amikor ott jártunk, szép tiszta volt az ég. Szinte már obszcénnek találtam, hogy milyen békésnek és rendezettnek tűnt.
Aztán rádöbbensz, hogy igen, ezt így tervezték, centiméterről centiméterre. Rudolf Höss és csapata teljes mértékben a hatékonyságra, a szimmetriára és a rendre törekedett. Ez a felismerés egyfajta sokk volt számomra.
Lena Dunham: Húszéves voltam, amikor először jártam Lengyelországban, és kitaláltam, hogy ha már ott vagyunk, el kéne ugrani Auschwitzba is. Édesanyám és a nagymamám – aki akkor még életben volt – le akartak beszélni. Miért mennék oda, amikor épp a barátaimmal vagyok és jól érzem magam? Az a hely nem turistáknak való. Ne menj oda, Lena!
Ez volt a mentalitás a családunkban annak ellenére, hogy nagyrészt lengyelek vagyunk, és sokan meghaltak a családunkból a II. világháború éveiben. Egészen addig fel sem fogtam Auschwitz súlyát, amíg oda nem értünk a kapujához. Akkor viszont félelem töltött el. Bizarr módon ismerősnek éreztem a helyet. És megértettem a családtagjaim figyelmeztetéseit.
A nagymamámnak elképzelése sem volt arról, miért menne valaki önszántából arra a helyre, ami a népünknek annyi szenvedést hozott. Nem megérteni akarták a múltat, hanem maguk mögött hagyni. Tovább szerettek volna lépni, asszimilálódni, és elsősorban amerikainak lenni, és csak másodsorban zsidónak. Furcsa volt számomra, hogy én vagyok az egyetlen a családomból, aki ellátogatott Auschwitzba.
Lena Dunham (Fotó: Profimedia)
Felhívtam utána édesanyámat, és megkérdeztem, hogy mit gondol, hívjam-e fel Helene nagynénimet – aki akkoriban volt 95 éves – , és meséljek neki erről? Anyám rám mordult, hogy eszembe ne jusson. Helene néni nem akar hallani ezekről. Akkor tapasztaltam meg először, hogy a családom mennyire távol akarja tartani magát a múlttól. Viszont nekem és az én generációmnak már más a hozzáállása: számunkra fontos a megértés, fontos, hogy tisztában legyünk azzal, min mentek keresztül azok, akik előttünk jártak. Fontos látnunk a gonosz hétköznapiságát, fontos ezt megértenünk.
Azt hisszük, hogy amikor az emberek “megváltoznak”, lesznek majd intő jelek, és majd nagy dolgok fognak történni. Ám ez valójában akár apránként és rendezetten is megtörténhet. Ez egy erős felismerés volt. És aztán csak ott lenni és végezni a munkánkat… Valakinek arrébb kell tennie egy lámpát, valakinek kávét kell hoznia. Emlékeztetnünk kellett magunkat, hogy azért vagyunk itt, mert ezt a helyet a vásznon semmi más nem helyettesítheti.
Más volt most másodjára visszamenned Lengyelországba?
Lena Dunham: Nagyon. Őszintén szólva az első lengyelországi látogatásom javát végigvodkáztam a barátnőimmel. Ki akartuk használni, hogy a lengyeleknél már 18 éves kor felett vásárolhattunk alkoholt, míg odahaza csak 21 éves korunk felett szolgáltak ki. Szóval az első alkalom egyfajta tavaszi szüneti vadulás volt, sok-sok vodkával. Klubokban buliztunk, tömtük magunkba a pirogot… Húszéves voltam, olyankor az ember nem viselkedik mindig felelősségteljesen. Végig marha jól éreztem magam, nagy élmény volt.
Most viszont azzal a határozott céllal érkeztem, hogy megtaláljam a kötődést a családom szülőföldjéhez. És ez volt a dolgunk a szerepeinkben is. Márpedig ez teljesen más, mint forró csokit kortyolgatni és szép könyveket lapozgatni az antikváriumokban. Lengyelország színes hely, ami annyi mindent kínál. Lenyűgöző emberekkel, csodás gondolkodókkal ismerkedtünk meg, akik rávilágítottak számunkra a helyi közélet és politika árnyoldalaira is. Például arra, ahogyan az ország a queer polgáraival bánik.
Kincs a múltból (2024)
Lena, nemcsak szerepelsz a Kincs a múltból című filmben, hanem a producere is vagy. Miért volt ennyire fontos számodra?
Lena Dunham: A nagyanyám 2016-ban halt meg, 96 éves korában. Bár a zsidóság reform iskolájához tartozott, ez mindig nagyon fontos része volt az életének. Sosem volt Bat Mitzvah-m, mert a nagyapám azt gondolta, hogy a családunkban a lányoknak nem kell. De ettől még héber iskolába jártam, a zsidóság odahaza is része volt a mindennapjaimnak, a családom életének. Miután nagyanyám meghalt, rengeteg időt töltöttem a rabbi társaságában. Sok vallási szöveget olvastam, és olyan fontos írókat, mint Yehuda Amichai, akiknek a gondolataival korábban sosem találkoztam. Ráadásul a produkciós cégem másik tagja, Michael szintén zsidó.
Amikor a forgatókönyv a kezünkbe került, azonnal kötődni tudtunk hozzá. Éreztem, hogy ez egy olyan munka, amiben büszkén vennék részt. Meg kell mutatnunk az utánunk jövőknek mindazt, ami előttük történt. Már-már egy misszió volt számomra a film elkészítése.
Emlékszem, apám eléggé aggódott, hogy három hónapot fogok a hideg, téli Lengyelországban és Németországban tölteni, miközben ezekkel a kemény témákkal foglalkozom. De engem semmi sem tarthatott vissza. Ez a film és ez a forgatás megváltoztatott. És persze Stephen is nagy hatással volt rám. Ő az egyik legismertebb ateistánk (nagy nevetés Stephentől)…
Azt szeretem igazán a zsidóságban, hogy zsidónak lenni nem feltétlenül jelenti azt, hogy kapcsolatban kell lenned Istennel. Ez sokkal inkább szól a közösségről. A nagymamám sosem mondott olyat, hogy miután meghalsz, a mennyországba kerülsz. Helyette azt mondta, hogy amikor meghalsz, tovább élsz azok szívében, akik szeretnek téged. Ez a jelenre való fókuszálás, az, hogy aktív tagja legyél a közösségednek, hogy olyan ember legyél, akire számíthatnak, hogy támogatást nyújts, hogy mindig tudj ajánlani egy orvost vagy egy kozmetikust, vagy hogy vészhelyzetben bagellel a kezedben érkezz – számomra ez a zsidóság lényege.
Szerintem ez egy nagyon szép értékrend, ami egész életemben meghatároz majd.
Kincs a múltból (2024)
Stephen, a filmben van egy emlékezetes mondatod, miszerint azok az emberek a legkevésbé normálisak, akik másokon mindig a normalitást kérik számon. Egyetértesz ezzel?
Stephen Fry: Abszolút. A zsidóság furcsa része az, hogy lehetsz akár ateista is. Edek, a könyv egyik szereplője, ateista, és Lily Brett apja, Max, akiről mintáztuk, szintén ateista volt, ráadásul sokkal militánsabb, mint én. Én nem ellenzem, hogy az emberek abban higgyenek, amiben csak akarnak.
A túlélők bűntudata egy olyan dolog, amiről ma már beszélünk. Nem hiszem, hogy ezt a kifejezést használták volna az 1940-es években. De túlélni ezt, életben maradni, majd emlékezni azokra a halálokra, amelyeket valaki a táborban maga körül látott, és azokra, amelyeket nem látott, de a kémények füstjében szinte érezni lehetett… Nem tudom, ez mit tesz az emberrel. Hogyan lehet ilyen élmények után egyáltalán normális életet élni? Hihetetlen.
Van egy hölgy, akit jól ismerek, és aki az egyik legfigyelemreméltóbb ember, akivel valaha találkoztam. Anita Lasker-Wallfischnek hívják, és Auschwitz túlélője. Láncdohányos, és még most, 99 évesen is boldog, mozgékony, energikus. Megérdemli, tényleg megérdemli. Csellista volt, és ez mentette meg az életét. Tizenöt éves lányként csellón játszott a zenekarban, amelynek Rosa Marlow volt a karmestere. Ez a női zenekar az auschwitzi Birkenauban működött. Anita ma is iskolákba jár, előadásokat tart, és soha nem áll meg. Mondott már beszédet a Reichstagban is.
Amikor beszélsz vele, azt mondja, hogy a legfontosabb dolog, ha a holokausztról beszélsz, hogy mindig teljesen igazat mondj. Ne érzelgősködj, ne találj ki olyan jeleneteket, melyek nem történtek meg. Csak a teljes igazságot mondd. Egyszer nagyon rám pirított, mert mesélt nekem egy történetet, én pedig később úgy meséltem tovább, hogy egy kicsit kiszíneztem, hogy még jobb legyen.
Azt mondta: „Ez nem így történt. Nem így mondtam, és ez nem igaz.” Úgy érzem, ez annak a félelemnek a jele, hogy ha valamit egy kicsit eltúlzunk, akkor valaki, aki az ellensége a zsidó népnek vagy a történelemnek, rámutathat, és azt mondhatja: „Látod? Ez nem lehet igaz.” Ezért fontos számára, hogy mindig csak az igazság hangozzon el.
Lena, a Csajok című sorozatoddal hihetetlen sikereket értél el. Ennek a sikernek köszönhető, hogy megjött az önbizalmad ahhoz, hogy dolgozz producerként és rendezőként is?
Lena Dunham: Most 38 éves vagyok, és 23 voltam, amikor megírtam a Csajok pilotját. Ez a sorozat meghatározta a húszas éveimet. Hihetetlen energia vette körül. Nem mondom, hogy mi voltunk az első helyen a nézettségi listán, de az biztos, hogy olyan sorozatot csináltunk, amiről beszéltek az emberek. Ez nem mindig történik meg. Azóta pedig még ritkábban. A Csajok idejében csak néhány sorozat futott hetente, most meg évi sok száz sorozatot gyártanak. Nehezebb lett hasonlóan erős hatást kiváltani.
Szerencsés voltam a művész szüleimmel, akik azt tanították nekem: ha ezt szeretném hivatásként csinálni, biztosan lesznek hullámvölgyek, változások. Magáért a munkáért és a munka élményéért kell csinálni, nem pedig a rá adott reakciókért.
Ez az egyik oka annak, hogy ez a film annyira sokat jelentett nekem. Csak olyan dolgokat akarok létrehozni, melyek előre visznek az emberi mivoltom megértésében. Nem akarok sikerorientált lenni, és Golden Globe-os ambíciókat dédelgetni magamban. Jut eszembe: egyébként tényleg nem tudom, hová tettem az Arany Glóbuszomat. Sehol sem találom. (nagy nevetés)
Úgy látom, hogy akik ma nézik meg a sorozatot, sokkal inkább megértik a szereplőket és együtt éreznek velük, mint a Csajok régi nézőinek nagy része. Mit gondolsz, miért lehet ez?
Lena Dunham: Nem értem, nincs rá magyarázatom. Köszönöm szépen a TikTok algoritmusának, kedves dolog, hogy jól futnak ott a Csajok jelenetei. Amikor a műsor elindult, az emberek több empátiát mutattak Tony Soprano (a Maffiózók főhőse – a szerző) iránt, mint a Csajok „rossz kislányai” iránt. Pedig mindössze annyi volt a „bűnük”, hogy nem mindig helyénvaló szexuális kapcsolatokba keveredtek. Különleges, hogy ez a sorozat ma is rezonál a fiatalokkal. Amikor a Csajok forgott, a közösségi média szerepe még messze nem volt ennyire jelentős.
Szeretek mindig előre tekinteni és a következő munkáimra fókuszálni. Emiatt a Csajokat sem néztem soha vissza. De ettől még időnként előfordult, hogy valaki épp átküld nekem egy Csajok-részletet, ami épp vírusként terjed a TikTokon. Megnézem, és mindig megállapítom, hogy ez a sorozat még mindig jó. Még mindig vicces.
Stephen Fry: Hidd el, a meleg férfiaknál is működik. Nem tudom, milyen szelepet nyit meg bennem, de nagyon élvezem.
Lena Dunham: Köszönöm, hogy ezt mondtad. Ez sokat jelent nekem. Meleg férfiak neveltek fel, így a véleményük különösen fontos számomra. Épp mostanában térek vissza a sorozatok világába. Nyakig vagyok egy új sorozat, a Too Much forgatásában. Londonban vesszük fel, és nagyon élvezem. Eszembe juttatja, mennyire élveztem annak idején a tévézést. Nem várom tőle, hogy Csajok-szintű sikert arasson, de remélem megtalálja a maga közönségét. Bízom abban, hogy lesznek olyan emberek, akiknek jelent majd valamit.
A Csajok szerinted megelőzte a korát?
Lena Dunham: Ilyet sosem mernék mondani. Kicsit arrogáns dolog lenne azt gondolni, hogy olyasvalamit csináltál, ami megelőzte a korát.
