Ha valaki meghallja vagy olvassa a neved, egészen biztosan felkapja a fejét. Ez előny vagy hátrány szerinted a pályád során?
Én mindig előnyként éltem meg, mert ez már egy beszélgetés alapja innentől kezdve, hogy megkérdezik, hogy honnan származom. Egészen érdekes nemzeteket szoktak tippelni! Voltam már argentin, sőt arab is. Felmerült, hogy talán hátrány lehet a színészi pályán, és magyarosítani kellene, de én nem akartam megváltoztatni a nevem. Pedig már olyan megoldásokat javasoltak, hogy az valami hihetetlen. Majdnem Horgosi Edgár lettem… Visszatérve a nevemre, nagyon egyszerű: édesapukám török, és édesanyám magyar származású. És persze rögtön jön a következő izgalmas kérdés, hogyan ismerkedtek meg… – mondja nevetve.
És hogy?
Én úgy tudom, hogy apukámnak volt egy buszos utazási irodája Pesten. Ő török üzletemberként dolgozott itt. Az egyik Törökországba induló buszán utazott anyu, a nagymamámmal. Apunak nagyon megtetszett a szép magyar lány… És bár nagy volt közöttük a korkülönbség, kialakult a szerelem.
Életrevalók (Fotó: Hevesi Sándor Színház)
Egy török-magyar fiúnak könnyű felnőni Magyarországon?
Én nagyon-nagyon szerettem Csepelen felnőni. Annak ellenére, hogy egy tipikus peremkerület, annak minden előnyével és hátrányával. Sok roma származású barátom is volt. Nekem soha nem volt atrocitásom velük. Az ok egyszerű: engem is romának néztek. Rengeteget fociztunk. Magyarokra és romákra oszlott a két csapat, és ha hiányzott egy ember a romáknál, akkor egyértelmű volt, hogy ’jó, Erszán velünk van’. (mosolyog) Engem ez sose zavart. Persze voltak balhék, de jól tudtam őket lenyugtatni, hol a romákat, hol a magyarokat. Kicsit a mérleg nyelve voltam. A magyarok szemében féltörök voltam, a romák szerint egyértelműen roma. Szóval sosem éltem meg katasztrófaként a származásomat. Sőt, kicsit úgy éreztem magam, mint valamilyen szuperhős, akinek olyan képességei vannak, amiből másoknak kevesebb jutott.
Nem tipikusan színész családból származol. Mikor dőlt el benned, hogy színész szeretnél lenni?
Inkább egy folyamat volt, amit belül éltem meg. Érdekeltek a művészetek, és a versmondás, de a nevettetés, bohóckodás is. Ha valaki szomorú volt, akkor fel tudtam vidítani, kisebb-nagyobb jelenetekkel, szövegekkel. Jól esett akár hülyét is csinálni magamból, annak érdekében, hogy a másiknak jobb kedve legyen. Az érettségin is túlestem és nem nagyon volt szakmával kapcsolatos konkrét elképzelésem. Egy hirtelen elhatározással beiratkoztam fodrásznak, és keresgéltem olyan munkahelyet, ahol majd elhelyezkedhetek. Egészen véletlenül az internet kidobott egy színészképzést, vagyis pontosabban „színész 2” tanfolyamot. Mivel csak szeptembertől kezdtem volna fodrászként dolgozni, és a színész felvételi augusztusban volt, gondoltam, miért ne?
Így történt, hogy egyszer csak ott találtam magam a színész 2 képzésen, a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Iskolában. Ezzel a végzettséggel, általában statiszta szerepeket vállalhat az ember.
Bevallom, hogy amikor felvettek, egyből magasra törő terveim lettek. Mivel Csepelen laktam, hazafelé le is szálltam a HÉV-ről a Nemzeti Színháznál egy kicsivel korábban, és bementem hátul a portára, hogy ’jó napot kívánok, én szeretnék majd itt játszani a Nemzetiben’. Azt hittem, hogy ez így működik. Bekopogsz és tárt karokkal várnak. Aztán persze kedvesen felvilágosítottak, hogy ’El kellene végezni egy színművészeti egyetemet előbb fiatalember! Nem elég ám a színész kettő…!’
„– Maga szerint, miért érdekli az embereket a művészet?
– Nem tudom…biznisz?
– Nem! Mert ez az egyetlen nyoma a mi földi utunknak.”
(Philippe Pozzo di Borgo: Életrevalók)
Az első év után mégis megpróbáltam felvételizni. A Kaposvári Színművészeti Egyetemen Rippl-Rónai Művészeti Karát ajánlották, ahol Uray Péter osztályindító tanár felvételi csoportjába kerültem. Több rostán átestem sikeresen, de végül sajnos kihullottam. Nagyon nagy csalódottságot éreztem, és nehezen dolgoztam fel a kudarcot.
Életrevalók (Fotó: Hevesi Sándor Színház)
Eltelt már egy hónap is, mire kaptam egy üzenetet, hogy felvettek, majd egy hivatalos levelet, hogy indul a gólyatábor, ekkor és itt. Másnap elég dühösen felhívtam az intézményt és megmondtam nekik, hogy ez nagyon csúnya dolog, legyenek kedvesek, ne játszanak az ember érzéseivel, hiszen engem nem vettek fel, épp elég volt túllépni ezen. Hamarosan azonban Uray tanár úrral beszéltem telefonon, aki megerősítette, hogy de igen, jól látom, felvettek, mert ketten mégsem maradhattak a létszámban. Én nagyon ritkán sírok örömömben, de akkor zokogtam, mint egy csecsemő… „Véletlen lett volna? Igazából én nagyon hiszek abban, hogy a „véletlen” az Isten művészneve.”
Most pedig már Zalaegerszegen játszol, mint „igazi” színész. A Katona József Színházban is szerepeltél, és korábban Vecsei H. Miklóssal is dolgoztál már. Hogyan kerültél a Hevesi Sándor Színházba, Zalaegerszegre?
Indult egy nagyon szerencsés kurzusunk, ami Vecsei H. Miklós, Kovács Adrián, és ifj. Vidnyánszky Attila nevével volt fémjelzett. Egy olyan Rómeó és Júlia darabot készítettünk, ami nagyon nagy siker lett és az életem egyik legjobb vizsgaelőadása volt. Jártuk vele az országot, a Művészetek Völgyét, az Ördögkatlan Fesztivált és más, színházakon kívüli előadóhelyeket. Úgy működött az előadás, hogy nem volt helyhez kötve, és így bármilyen helyszínen el tudtuk játszani. Nagyon izgalmas volt velük dolgozni. Aztán az ötödik évünkhöz közeledve az egyetemen már a gyakorlati helyeket vadásztuk. Nekem valahogy még nem sikerült helyet találnom, és kétségbeesetten kérdeztem Uray tanár urat, hogy velem akkor most mi lesz? Azt válaszolta, olyan nincs, hogy ne legyen gyakorlati helyem, ha más nem, akkor bábszínház. Aztán egyszer csak Sztarenki Pál felhívott, hogy Zalaegerszegen lenne egy szerep, vállalom-e. Hát hogy is ne vállaltam volna? És egyáltalán nem bántam meg, hogy Zalaegerszegre kerültem, nagyon szeretem az embereket, a környezetet is.
Említetted, hogy szeretsz nevettetni. Korábban azt olvastam, Besenczi Árpádtól sokat tanulsz a komikus szerepekről.
Igen, az igazgató úr nagyon érti a vígjáték műfaját, és rengeteget tanultam tőle. Több más műfajban is lehet kamatoztatni ezt a tudást. Mert a vígjátékok ritmusa igazából egy jól feladott labdáról és egy jó lecsapásról szól. És ennek az egyenletnek az a jó kimenetele, ha úgy nevet a közönség, hogy nem tudod folytatni a mondókádat. Kiss Ernő a másik, akit sokszor néztem a próbákon, és rengeteg impulzust kaptam tőle a további munkámhoz.
A színházban a pillanat művészetéből építkeznek a színészek. Vannak finomságok, amik a játék kísérői, mégis nagyon fontos momentumai. Amikor például nyílt színi taps van, nem beszélhetsz bele, nem folytathatod, mert akkor az utolsó sor nem fogja hallani a szöveget. Ez is egy ritmusjáték, a komikus műfajban nagyon együtt kell élni a nézőtéren ülőkkel. A darab szerves része a közönség, és minden közönség estéről estére máshol és máshogyan nevet. És lehet, hogy más a hossza is a nevetésüknek. Hogy ne legyen „lyukas” az előadás, vagyis folyamatosan sodró lendülettel menjen, nagyon együtt kell lélegezni a közönséggel. Gyorsnak kell lenni, észnél kell lenni, a reakcióidő nagyon-nagyon fontos. Ez egy frissen tartott, óriási koncentrációt igénylő csapatjáték.
Helvaci Ersan Dávid (A szerző fotója)
Van kedvenc darabod?
Nekem nagyon nagy szerencsém van, mert mi itt vidéken mindent játszhatunk. Az operettől kezdve a drámákon át a bohózatokig mindent, musicaleket, mindent kell játszani. Hetedik éve játszom a színházban, hat bemutatóból négyben benne voltam. Hálával tartozom, hogy gondolnak rám és bíznak bennem. Megpróbálok élni, és nem visszaélni ezekkel a lehetőségekkel. Azt szoktam mondani, hogy nincs igazából álomszerepem. Nekem az az álmom, hogy mindig legyen szerepem. Az egyetlen félelmem a pályával kapcsolatban, hogy nem leszek foglalkoztatva, hogy nincs rám szükség. Igazából az lenne a jó, ha olyan dolgok találnának meg, hogy mindig valami újat felfedezhessek magamban. Nagyon szeretnék később majd filmezni. Teljesen máshogy kell működni a kamera előtt, mint a színházban. Mert a színházban egy kicsit mindent kicsit eltúlozva kell eljátszani, hogy lássák hátul is, de a filmben mikro mimikával, finomságokkal nagy hatást lehet elérni, és ez nagyon vonz engem.
Mit gondolsz, ma Magyarországon jó színésznek lenni?
Nagyon nehéz kérdés. Több oldalról is megközelíthetem, de én a saját nézőpontomból azt látom, hogy nem egyszerű. Sem anyagilag, sem erkölcsileg. Olyan fantasztikus színészeink vannak, akik idősebbek, és senki nem tudja, hogy léteznek, mert egy vidéki színházban töltötték az egész életüket. Abban a városban mindenki ismeri őket, és tudják is, hogy remek színészek. De az ország előtt ismeretlenek, mert nem szerepeltek napi szintű sorozatokban, filmekben. Rengeteg ilyen színész van. Társadalmilag sincs meg az a fajta megbecsültség, mint régen. Ha egy buliban megkérdezik, mivel foglalkozom, és meghallják, hogy színész vagyok, akkor nagyon felületes elképzeléseik vannak.
Mit szóltál, amikor kiderült, hogy tiéd az egyik főszerep az „Életrevalók” új színpadi adaptációjában?
Az előző évem értékelése kapcsán ültünk le beszélgetni az igazgató úrral. Akkor tudtam meg. Mivel az egyik kedvenc filmemről van szó, ezért rengeteg érzelmem fűződik hozzá. Az, hogy a filmben játszó fekete színészt a darabban törökként jelenítjük meg, szerintem rendkívül érdekes színezetet ad a játéknak. Igaz, keveset beszélek benne törökül, de igyekszem hitelesen megformálni a figurát. Az otthonuktól távol élő törökök problémái, a gyökértelenség egy másik világban, és a napi megélhetési küzdelmek jól kidomborodnak a darab egy-egy jelenetében. Hogyan lesz több mindkét főszereplő az együtt átéltek fényében? Fontos, aktuális témákat érintünk.
Életrevalók (Fotó: Hevesi Sándor Színház)
És mit gondolsz, most ez a kérdés, hogy ma Magyarországon ennek a darabnak mi a mondandója? Mi az az esszencia, amit ebből a darabból a nézők hazavihetnek magukkal?
Szerintem, ami nagyon fontos, az az előítéletesség. Az, hogy ítélkező társadalomban élünk. Ha egy picivel több türelmet, empátiát mutatnánk a másik felé, máris más lenne a kommunikáció. Ez a két ember, ha nem kommunikált volna ilyen jól egymással, akkor lehet, soha nem írta volna meg a szerző – igaz történet alapján készült. Teljesen más élethelyzetből induló, különböző emberekről van szó, akik kíváncsiak a másikra. Kialakult egy kölcsönös kíváncsiság, empátia.
Egy gyökeresen más világot tudnánk felépíteni, ha működne a „másik cipőjébe lépés”. A darab megnézése után azt reméljük, ezt az esszenciát viszik haza az emberek. Úgy gondolom, ez a mű is mutatja azt, hogy vannak helyzetek, amiken nem tudunk változtatni, legyen az egy kerekesszék, vagy éppen az általam játszott török srác nincstelensége és utcára kerülése. Ha a történések apró humoros pillanatait igyekszünk fókuszban tartani, akkor átlendülhetünk megoldhatatlannak tűnő élethelyzeteken is. Bár tragédiák sora éri az embert, ami miatt mindig becsukódik a lélek, mindig van valaki, aki kopogtat, és érdemes kinyitni előtte az ajtót.
