A könyved autófikció, azaz bizonyos részei kitaláltak, másokat azonban a saját életedből vettél. Miért és mikor kezdted el megírni Ábris történetét?
Volt egy bizonyos pont, amikor úgy éreztem, el kell kezdenem egy fajta önfeltáró munkát. Először mindenféle koncepció nélkül álltam hozzá. Leírtam a saját és mások impresszióit, nézőpontjait, véleményeit, élményeit azzal az időszakkal összefüggésben, aminek a fikcionalizált változata a könyv alapja. Aztán amikor mindez egy szövegfolyammá állt össze, kértem M. Nagy Miklósnak, a Helikon Kiadó irodalmi vezetőjének és főszerkesztőjének a segítségét. Elkezdtük közösen átdolgozni a szövegem. Miklós nagyon sokat tett hozzá, az ő rálátása nagyon sokat jelentett.
De mi volt az a bizonyos pont, amit említettél?
A ground zero, ha úgy tetszik ehhez a történethez a Covid által megváltoztatott körülményeink voltak. A világjárvány felborította az élet hagyományos biztonsági korlátait és ahogy ezek felborultak, nagyon sok mindenre rálátást nyertünk. Fellibbent a függöny rengeteg emberi kapcsolatról. Ráláttunk arra, hogy mennyire működőképesek, illetve működésképtelenek az emberek közötti kapcsolatok és hogy ez milyen drámákat okoz.
A történetben a főszereplő egy olyan toxikus kapcsolatba kerül, amelynek szerves része a verbális és fizikai bántalmazás. Az egyik pillanatban még dobozban hoz levest Ábrisnak Flóra nem sokkal azután, hogy a férfi kikerül a kórházból, néhány hónap elteltével pedig már van olyan vitájuk, amely úgy végződik, hogy férfinak eltörik az egyik bordája. Nem volt nehéz ilyen mértékben kitárulkozni?
Ahogy haladok előre a korral, egyre inkább az a meggyőződésem, hogy teljesen felesleges mellébeszélni. Semmi értelme sincsen! Rendszerint azért beszélünk mellé, mert meg vagyunk arról győződve, a mi életünk más, mint az összes többi emberé. Attól tartunk, hogy ha nem beszélünk mellé, olyan dolgokat árulunk el a saját gondolatainkról, amik visszahullanak majd ránk. De, az igazság az, hogy nem olyan különleges a saját életünk, nem annyira megismételhetetlen. Mindenki egy kicsit mindenki és ebben a könyvben is mindenki mi vagyunk.
A bántalmazott is mi vagyunk, a bántalmazó is mi vagyunk, az indifferens közönyös család is mi vagyunk.
És nem csak ennél a könyvnél. Az összes könyvben mi vagyunk az összes szereplő.
Flóra egyik meghatározó tulajdonsága, hogy rengeteg angol szót használ. Miért?
Amit ő használ az egy Z generációs nyelv, a Z generáció nagy része így beszél. Az egyébként kérdés volt, hogy a szövegben ezek a kifejezések angolul jelenjennek-e meg, vagy legyenek benne magyar átírások. Végül úgy döntöttük, nem kell őket lefordítani.
Flóra nyelvhasználata tehát kortárs sajátosság. A traumái közt is vannak, amelyek generációs jellegűek?
Egészen biztos. Minden generációnak meg van a maga traumája. A Z generációhoz tartozó fiatalok esetén azt látom, hogy kevésbé jellemző rájuk az egzisztenciális félelem, mint a korábbi generációk tagjaira, ugyanakkor az identitás kérdése, az identitás problémái mindenképpen felerősödtek náluk és kinyitottak új kérdéseket.
Amikor párhuzamosan mindent lehet és bárki lehet bárki, sőt, kifejezett egyenesen szociálpolitikai álláspont, hogy bármi lehetek, akkor ki vagyok én? Mik az én személyiségemnek a sarokkövei? Hol élek például? Abban az országban, ahol fizikailag élek, vagy az online térben vagyok egy fajta global citizen? Mennyire ismerem saját magamat, hogyan tudok kapcsolódni saját magamhoz. Szerintem a Z generációsok esetén ilyen kérdések vannak elsősorban.
Annak egyébként, hogy ez így van az az oka, hogy ennek a generációnak a szülei nem tudtak időt szakítani arra, hogy odafigyeljenek rájuk, hogy velük legyenek, beszélgessenek. A visszacsatolás a szülők részéről nagyon hiányzott és úgy érzem, emiatt kicsit magányosan nőttek fel az online térben annak minden vonzó oldalával, borzalmával és nyitottságával együtt.
A könyvben ahogy Flóra egyre rosszabb állapotba kerül, Ábris a lány családjához, barátaihoz fordul segítségért, de senki sem akarja felvállalni a problémát. Mi lett volna az ő esetében a segítség?
Amikor az ember segítséget kér elsősorban empátiáért fordul másokhoz. Én például a Covidban majdnem meghaltam és volt egy olyan pont, amikor egyszerűen csak nagyon örültem volna, ha lettek volna emberek körülöttem, ha megfogták volna a kezemet és nem lettem volna annyira egyedül. Az együttérzés és a jelenlét az eseteknek a nagyon nagy részében már segítség. A közöny, főleg, ha a legközelebbi kapcsolatainkról van szó – és itt azért Flóra szüleiről, barátairól van szó – egyenesen traumatizáló dolog. Olyasmi, ami miatt átértékelődik bennünk, mit jelentenek az emberek egymásnak és egyáltalán hogyan tudunk egy társadalomként működni.
Fotó: Helikon
Sok szempontból hasonlít Ábris karaktere rád, de a szakmáját tekintve nem filmrendező vagy író, hanem építész. Miért?
Az építészet egy nagyon érdekes terület. Itt találjuk azokat a karaktereket, akik leginkább dolgoznak egyszerre értelemből és érzelemből. Ha az érzelmeik eluralkodnak rajtuk, összedől a ház, ha pedig csak a statikára fókuszálnak, brutalista lesz az általuk tervezett épület. Ábris egy stabil karakternek tűnik, egy sikeres középkorú férfi sikeres karrierrel és akkor egyszer csak összeomlik ez az építmény, ami az ő élete. Arról szól a könyv, hogy mit tud kezdeni a romokkal, illetve, hogy végtére is romok-e a romok egyáltalán.
Érkeztek hozzád olyan jellegű visszajelzések, hogy valaki felismerte, hogy bántalmazói kapcsolatban él és valamit változtatnia kell a könyvednek köszönhetően?
Igen. Kaptam ilyen visszajelzéseket, elég sokat, de nem volt célom, hogy kézikönyvet írjak és ez nem is egy self help book.
Egy traumatizált helyzetet csak úgy lehet jól kezelni, ha kihozunk belőle valami jót. Ezekről a témákról írni, nyíltan beszélni segítő helyzetbe hozza az írót, amitől a legszörnyűbb és legborzasztóbb dolgok is más színezetet kapnak. A könyvben az utazásra, az átalakulásra helyeződik a hangsúly és nem a benne szereplő szörnyűségekre.
Nem szeretnék beleragadni egy olyan szituációba, ahol én mintegy szakértő jelenek meg a könyvben szereplő témákkal kapcsolatban. Azért is választottam a fikciót, mint műfajt, mert megengedi, hogy szabadabban tudjak gondolkodni különböző témákról. Természetesen erről a könyvről szívesen beszélgetek, de szeretném kerülni, hogy bárki is szakértőnek tekintsen.
Mi a könyv tanulsága? Van értelme két embernek megpróbálni áthidalni a magukkal hozott törések okozta távolságot?
Nem hiszem, hogy ilyen egyszerűen levonható egy konkrét tanulság ebből a történetből. Ez a könyv a kapcsolódás és kapcsolódás képtelenségének a drámájáról szól és én azt látom, hogy ez olyasmi, amivel mind a 9 és fél millióan küzdünk. Egy napi küzdelem mindenki számára, minden szinten.
