Hosszú bejegyzést tett közzé a minap Jaksity Kata. A korábbi tévés az utazásairól írt, de nem úgy, ahogy azt megszoktuk: elárulta, bár tudja, hogy olyan helyekre is eljut, ahova nem túl sokan, mégis bántja valami – és erről beszélni kell.
Ez a nyár már nagyon más volt, mint a többi. Gyönyörű helyeken jártam, amiért naponta hálát adok. Csakhogy a fiaim már nem tartottak velem; most már egyikük sem. Hiába a szép helyek, sokszor fojtogatott a sírás. Valahogy erről nem szokás beszélni, pedig biztos, hogy nem vagyok egyedül ezen az érzelmi hullámvasúton
– kezdte a bejegyzését Jaksity Kata.
(Forrás: Palikék világa)
„A nagyfiam nemhogy kirepült már jó ideje a közös otthonunkból, de közben meg is házasodott, új otthont alakított ki a feleségével és annak rendje módja szerint éli már a tőlem független életét. Ez nagy boldogság boldognak látni őt. És elég jól is bírtam. De most, hogy a kisebbik fiam is fél lábbal már a küszöbön áll kifelé az otthonunkból, őszinte leszek, jött egy lelki megroggyanás. Azon gondolkodtam, hogy valahogy mintha ez is egy tabu téma lenne, nem szokás arról beszélni, hogy milyen nehéz tud lenni, ha a gyerekünk, aki addig kitöltötte az életünket, akiért izgultunk, akivel együtt sírtunk, együtt nevettünk, aki olyan természetes volt, hogy mindig ott van mellettünk…az egyszer csak már nincs mindig ott, nincs olyan közel. Már nem nekünk mond el először mindent, már nem velünk tervezi a hétvégi programját, már segítséget sem tőlünk kér először. Addig van meg a történet, hogy gyereket szülünk, hogy óvjuk, szeretjük, terelgetjük. Meg hogy kisgyerek kis gond, nagy gyerek, nagy gond (bár a magam részéről sosem szerettem gondként aposztrofálni a gyerekeimet). De az valahogy nincs meg (persze tudjuk: az élet rendje), hogy aztán egyszer csak kisétál az otthonunkból és idő kell, mire a maga mögött hagyott üresség újra kezd betöltődni….valami mással. Tudom, hogy nem lehet panaszra okom. Egyrészt, mert még a lányom itt lesz velem jó ideig, másrészt mert szerencsére olyan erős kis közösséget alkotunk a gyerekeimmel és menyemmel, hogy így is sokszor találkozunk…csak hát nem minden nap” – írta hosszan.
És leginkább a közös útjaink hiányoznak. A legszebb emlékeim a gyerekeimmel közös utazásaink, kalandozásaink…és azt hiszem ezt a legnehezebb elfogadni, hogy ez már nincs…vagy legalábbis nem sokszor… És tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel az erzéssel, mégsincs szó ennek a fajta magánynak a megéléséről
– emelte ki. „A szeretet egyik legnehezebb része az, amikor már nem mellettünk, hanem tőlünk távolabb éli az életét az, akit a legjobban szeretünk. És hiába tudjuk, hogy az elengedés nem azt jelenti, hogy nincs szükségünk egymásra, hanem azt, hogy megtanulunk örülni annak, hogy már nincs ránk ugyanúgy szüksége, de akkor is nehéz és nagyon tud fájni a hiányuk. És talán erről is többet kellene beszélnünk. Arról, hogy attól még, hogy tudjuk, hogy ez természetes, nem kell rögtön jól is lennünk tőle. Nem kell úgy tenni, mintha nem fájna, lehet megsiratni a közös hétköznapokat, az együtt töltött éveket, a spontán közös programokat és utazásokat. És lehet, hogy valakinek ehhez több idő kell, mint másnak. Nekem mindenképp. Ezért is volt ez a nyár már nagyon más. Szép, izgalmas, sokszor vidám…de sokszor kicsit szomorkás” – zárta a posztot.
Új munkahelye van
Nemrég derült ki, hogy Jaksity Kata a Tudományos és Technológiai Minisztérium sajtófőnökeként folytatja a pályafutását. „A tévézést hét éve hagytam abba, és már közben is dolgoztam kommunikációs területen nagy cégeknek. Később az egyik budapesti kerülethez kerültem, és ott voltam kommunikációs vezető, így a politikai kommunikáció elég hamar megtalált, miután otthagytam a politikai és hírműsorokat. Tehát nem új a terepről van szó, hiszen a politikai kommunikáció már jó ideje része az életemnek. Amikor eldőlt, hogy a minisztériumban dolgozom majd, akkor apukám sírjához mentem először, hogy elmondjam neki, mert ő is minisztériumban dolgozott. És bár sosem volt a terveim között, hogy egyszer majd én is minisztériumi ember leszek, így alakult” – mondta ezzel kapcsolatban.
