Még a terhessége előtt beszerzett egy lépésszámláló órát magának, mert biztos volt benne, hogy jóval „túllépi” az ajánlott tízezer lépést. Nem is tévedett, átlagosan másfélszer ennyit tett meg naponta. Miután megszületett a kislánya, döbbenten látta, hogy napi háromezer lépés is jónak számít, és borzasztóan hiányzott neki a sok séta. Bezárva érezte magát a négy fal közé, hiányoztak az emberek. Jólesett volna egy kis mozgás.
„Soha nem voltam az a tipikus sportos alkat” – kezdi a történetét Anna. Gyerekkorában se sportolt soha, neki mindig épp elég volt, amit a tornaórákon kellett csinálni. Talán a családjától örökölte ezt a kényelmes életmódot, mert senki nincs a rokonságban, aki komolyabb sportsikereket tudna felmutatni. „Nem arról van szó, hogy kifejezetten egészségtelen életmódot folytatnánk, mert azért igyekszünk, de biztosan nem mi jutunk eszébe senkinek a fitnesz vagy az egészséges étkezés kapcsán.”
Bár nem járt csoportos edzésekre vagy futni, de sokat gyalogolt. Csak télen váltott bérletet, különben gyalog járt dolgozni, és a liftet is kerülte az enyhe klausztrofóbiája miatt. Aztán a kisbaba érkezése mindent felborított.
Lehetett volna babakocsival is nagyokat sétálni, de a lassú andalgás nem volt élvezetes Anna számára, így a napi kötelező levegőzésen túl nem is nagyon mentek le az utcára az első időszakban. Aztán az első szép tavaszi napon felmentek a Normafához a férjével hármasban, és belebotlottak egy nyugdíjas nordic walking csoportba.
Annát lenyűgözte, hogy annak ellenére, hogy csupa idős embert lát, olyan gyorsan mentek a botokkal, és olyan nagyokat léptek, hogy alig tudta őket követni a babakocsival. Ki is fulladt, mire majdnem beérte a kis csapatot, akik viszont lekanyarodtak egy erdei ösvényre, ahova a babakocsit nem lehetett betolni.
„Még aznap megrendeltem a nordic walking botokat az interneten, miután utánaolvastam egy kicsit ennek a sportnak. Kiderült, hogy nem jó ötlet teleszkópos, összecsukható botot venni, és hogy a magasságomtól is függ a jó botméret. Alig vártam, hogy használhassam!”
A bot pár nap múlva megérkezett, és Anna a hajnali szoptatás után berakta az autós hordozóba a kisbabáját, felautózott a Normafához, ahol magára kötötte a kislányt, és nekivágott az útnak. Hajnali negyed hét volt, éppen csak kivilágosodott, de már nagyon jó, igazi tavaszi illat volt a város felett – meséli.
„Emlékszem, olyan izgatott voltam! Akkor kötöttem először magamra a kislányomat, előtte csak babakocsiban tologattam. Féltem, hogy rosszul kötöm majd fel, féltem, hogy tíz perc után felébred majd, és sírni kezd, én pedig szoptathatom meg az erdő közepén egyedül a hidegben, és féltem egyedül bemenni az erdőbe is egy kicsit. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy hatalmas, félelmetes német juhász kutyám, akkor biztosan nem támadna meg senki útközben.”
Minden reggel sok futóval, sétálóval és kutyással találkozott, de egyetlen kisbabás anyukával se. Kicsit csalódott volt, mert úgy tűnt, hogy ellentétben Ausztriával – ahol rengetegen nordic walkingolnak fiatalok is –, Magyarországon csak idősebbek űzik ezt a sportot, mintha a bot csak arra lenne jó, hogy biztonságosabbá tegye a sétát, ha csúszik az út.
Megérte korán felkelni (Képünk illusztráció – fotó: istock)
Anna elkezdte mérni az időt és a távolságot, amit alkalmanként megtett. Másfél órás sétákat tervezett, először csak könnyebb terepen, majd mélyen bemerészkedve az erdőbe, nekifutva az emelkedőknek. Az első alkalommal hat kilométert gyalogolt ennyi idő alatt, amit hamar feltornázott tízre. A legnagyobb meglepetésére a kislánya egyszer sem ébredt fel sírva az edzések alatt. Ha ki is nyitotta a szemét, boldogan elnézelődött vagy gyorsan visszaaludt.
A sport hamar belopta magát Anna szívébe, és már esőben se maradt otthon. Vett egy hatalmas esőköpenyt, amely mindkettőjüket betakarta, és abban gyalogolt. A félelme is teljesen elszállt pár alkalom után. Már esténként várta, hogy másnap hajnalban kint gyalogolhasson a természetben, figyelhesse, ahogy napról napra változik az erdő.
Bár nem az volt a célja, hogy lefogyjon, egyik reggel döbbenten tapasztalta, hogy csúnyán lóg rajta a farmernadrágja. „Nem csak a nadrágon látszott, a mérleg ugyanis hat kiló mínuszt mutatott! Annyira boldog voltam, madarat lehetett volna velem fogatni. Ahogy nézegettem magam a tükörben, azt láttam, hogy izmos lett a lábam és a karom is. Tényleg jobban néztem ki, mint szülés előtt, azt a pici pocakot leszámítva, amit pedig a férjem határozottan imádott rajtam.”
Pár hete járt rendszeresen a hegyre, amikor egy edző, akikkel az idősebb emberek edzettek, megszólította, hogy rossz a technikája. Kiderült, hogy nem megfelelő a láb-kéz koordináció, amit pár perc alatt meg is tanítottak neki. Más ismeretségeket is kötött, ismerősként üdvözölték egymást a futókkal és a kutyásokkal is.
Egyéves volt Anna kislánya, amikor már olyan súlya volt, hogy nem lehetett vele rendesen sportolni. Attól a pillanattól kezdve Anna még korábban kelt minden hajnalban, hogy még az előtt megjárja a Normafát, mielőtt a férjének dolgoznia kell indulni. Télen ez azt jelentette, hogy fejlámpával a fején kezdte a gyors sétát, és a legrövidebb nappalok környékén azzal is fejezte be, mert reggel nyolcra otthon kellett lennie.
„Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire szuper dolog sportolni! Ha nem születik gyerekem, talán soha nem találunk egymásra a nordic walkinggal. De még mindig nem tudom eldönteni, hogy maga a sportolás vagy a természet közelsége okoz-e nagyobb örömet nekem. Hétvégén nem csinálom, akkor sokáig lustálkodunk, de hétköznap ki nem hagynám semmi pénzért! Idén még a nyaralást is úgy terveztük, hogy Ausztriába menjünk, ahol nagyon sok szuper, kifejezett nordic walking út várja a turistákat. Vettünk egy botot a férjemnek is, remélem, ő is rákap az ízére. Amíg mi gyalogolunk, a szüleim vigyáznak majd a kislányunkra.”
Anna úgy érzi, nagyon sokat kapott az erdei gyaloglástól. Megfigyelte, hogy a játszótéren ő a legnyugodtabb anyuka, és ő bírja a legjobban a futkosós játékokat is. Míg mások két kör után kifulladnak, és le kell ülniük a padra, Anna órákig elszaladgál a gyerekekkel. Szinte semmi nem tudja kihozni a sodrából. Hajnalban, az alatt a másfél óra alatt, amíg tempósan gyalogol, mindent át tud gondolni. Mi legyen az ebéd, mit kell vásárolni, milyen ügyet kell elintézni, sőt az esetleges családi vitákat, megbántódásokat, feszültségeket is mind elengedi, mire visszaér a parkolóba.
„Azért a közös séta a kislányommal nagyon hiányzik! Volt, amikor már fájt a derekam a cipelésétől, mégis olyan jó érzés volt, amikor rajtam szuszogott. Annak is örültem mindig, hogy legalább addig, amíg ott fent vagyunk, igazi jó levegőt szív. Döbbenetes volt fentről látni a szmogot a városban. Alig várom, hogy akkora legyen, hogy együtt járhassuk az erdőt!”
Lett még egy pozitív hozadéka a hajnali edzéseknek – összegezi Anna –, méghozzá az, hogy este kilenckor már alszik is, így egyáltalán nem marad ideje tévét nézni, amit kicsit sem bán. Már régebben is próbálták visszaszorítani a tévézést, de valahogy mindig visszakúszott az estéikbe a képernyőbámulás. Most erre egyszerűen nem jut idő, ami a kapcsolatuknak is jót tett a férjével. Jobban tudnak egymásra figyelni, ha semmi nem zümmög a háttérben.
Lezárult az NLC – Szuperhős anyák pályázata
A szerkesztőség által kiválasztott édesanyákra pedig olvasóink szavazhatnak 2019. augusztus 26. és 2019. szeptember 08. között.
Minden kiválasztott édesanya Baby Dove ajándékcsomagot kap!
18 és 49 éves kor közötti édesanya vagy, akinek van legalább egy 3 éves vagy annál fiatalabb gyermeke? Töltsd ki kérdőívünket, a válaszadók között 20 db Dove-ajándékcsomagot sorsolunk ki.
Szponzorált tartalom
