Nincs válasz, nyilván tudom én is.
A rák nem válogat. Lekaszál akárkit. De a külvilágnak – lehetőleg vadidegeneknek – mindig van egy jól megfogalmazott válasza annak, akiről kiderül, hogy rákos.
Azért, mert mikrohullámú sütőd van. Azért, mert elszívtad azt a tízezer cigit 16 éves korod óta, amikor idióta voltál, és a suli mögötti susnyásban először rágyújtottál. Azért, mert nem ettél elég brokkolit. Azért, mert csapvizet ittál. Azért, mert mekis kaját ettél. Azért, mert bezzeg hallgattál volna anyádra. Azért, mert lelki bajod van, mert lenyeled a dühödet, visszafojtod az érzelmeidet, mert nem bírod elengedni azt, amit el kell engedni, depressziós vagy, és na tessék, ott, abban a daganatban most aztán kijön minden. Az évek óta tartó nem alvás, a helytelen étkezés, mert nem futottál eleget, és még ráadásul a gyerekkori sérelmeidet is dédelgeted. Minden rákodért csak és kizárólag te és a lelki bajod a felelős.
Lófaszt. Pardon. De tényleg. A rák az van. Ha tényleg a lelki bajok, gyerekkori sérelmek, el nem engedések, visszanyelt szorongások és az ezernyi más depresszív gondolat okozná, akkor az emberiség 99 százaléka rákos lenne.
Nekem vagy az épp mellettem fekvő végbélrákos betegnek semmivel sincs több vagy nagyobb lelki bajunk, defektünk, mint neked, aki egészségesen és ráktól mentesen éldegélsz. Ugyanannyi nyűggel, megfelelési kényszerrel és az élethez tartozó lelki problémával küzdünk, mint bárki más. Nem vagyunk lelki selejtek, akik a saját fejükre hozták a rákot.
Egy rákosnak azt mondani, hogy a lelki problémái miatt lett rákos, ugyanolyan, mint amikor azt mondják a megerőszakolt áldozatnak, hogy minek ment oda, ne csodálkozzon, hogy megerőszakolták, ha egyszer miniszoknyában volt.
A lelki bajok és a rák között pont annyi az ok-okozat, mint a miniszoknya és a megerőszakolás között.
Megalázó és dühítő egyben, hogy ilyen mértékű áldozathibáztatás folyik, mert ezzel csak azt érik el, akik ezt szajkózzák, hogy a rákos beteg selejtnek kezdi érezni magát. Bűntudata lesz, azt sem tudja, miért. Azt hiszi, saját magának okozta ezt az egész szarcunamit, ami a nyakába ömlött. Elkezd félni a saját gondolataitól, mert hát ha az eddigi szorongásával rákot okozott magának, akkor nem fog tudni meggyógyulni, ha teret enged a negatív érzéseinek.
Képünk illusztráció (Fotó: Profimedia)
Úgy érzi, nem való a társadalomba. Kirekeszti magát, nem akar beszélgetni másokkal a betegségéről. Hirtelen lesznek ŐK, akik rákmentesek, akik jobbak, akiknek nincs annyi lelki mizériájuk, hogy rákjuk lenne tőle. Pedig dehogy! Hány olyat össze tudnék számolni csak én a saját környezetemben, akik sokkal bolondabbak, mint én, akik sokkal több démonnal küzdenek a fejükben, mint én. Mégis én vagyok a rákos, nem ők.
Nincs válasz a miértre. A rák van. Nem válogat. Nem nézi, hogy mennyi pénzed van. Nem nézi, milyen iskolákat végeztél. Nem nézi, van-e párkapcsolatod, gyereked, kutyád vagy macskád.
Viszont értem – de nem megértem – azokat, akik azt mondják egy rákosnak, hogy ez a betegség a lelki bajai miatt alakult ki. Ugyanazért mondják, amiért a megerőszakolt lánynak, hogy túl rövid volt a szoknyája. Mert így azt hiszik, velük nem történhet meg. Hiszen ők nem hordanak olyan nagyon miniszoknyát, úgyhogy őket sosem erőszakolják meg. A rákosnak biztos olyan mértékű lelki szarsága volt, ami az övékénél jóval nagyobb, ezért aztán nekik sosem lehet rákjuk. Mert az ő lelkük nem annyira rövid, mint a lányon a szoknya. Érted.
Lelki miniszoknyát hordtam, azért lettem rákos, azért lett rajtam bélyeg, azért vagyok most én a selejt.
Az a szomorú hírem van mindenkinek, aki azzal próbálja önmagát megvédeni a ráktól, hogy rögtön rákeni a lelki problémákra, hogy nem ebben rejlik a megoldás. Ahogy a megerőszakolt lányt sem a miniszoknyája miatt támadják meg.
Az már más kérdés, hogy a rákból gyógyulásban kulcsfontosságú, hogy megvizsgáljuk a lelkünket. Ezt aláírom. Hiszek abban, hogy az elme képes gyógyítani és képes megbetegíteni. De ez nem egyenlő azzal, hogy azért lett valaki rákos, mert nem állt elég pozitívan az élethez, vagy mert túl sokáig viselte el az alkoholista, büdös lábú férjét. Ha így lenne – ismétlem –, az emberiség 99 százaléka lenne rákos. Ahhoz már inkább köze van, hogy az ember hogyan dolgozza fel a stresszt, mennyire hajlamos fizikai szinten tüneteket produkálni akkor, amikor elönti a szorongás, hogyan kezeli a saját megfelelési kényszerét… és még milliónyi lelki összetevő, de önmagában még ezek együttese sem elég ahhoz, hogy rákot hozzon a saját fejére.
A rák előtt a világ legokosabb emberei állnak széttárt kezekkel, tanácstalanul, ha azt kérdezed tőlük, hogy az egyik embernél miért alakul ki, a másiknál meg miért nem, még akkor is, ha ugyanolyanok az életkörülményeik. Ők sem tudják. Mi sem tudjuk.
Az a félig ismeretlen ismerős pedig végképp nem tudja, aki felelőtlenül odarakja a rákos elé, hogy ez azért van, mert anyád gyerekkorodban kékre festette a haját, és ezt sosem tudtad neki megbocsátani. Vagy mert az apja elhagyta kétévesen, és ezért megalázó kapcsolatokba ment bele, aztán íme, a vége az lett, hogy mellrákja lett.
Jobbnál jobb teóriák, olyan emberektől, akik önjelölt pszichológust játszanak.
Ha tényleg segíteni akarsz egy rákos betegnek, akkor ne a lelkét boncolgasd, főleg ne akkor, ha nem kér meg rá.
Inkább azon legyél, hogy vidámabbá tedd a mindennapjait a kemoterápiák, műtétek és sugarak sokaságában. Az okoskodással nem, de a mosollyal tényleg segíthetsz.
