„Sokszor a páciens köszöni meg, hogy lebeszéltem a műtétről”

Hol a határ a professzionális kozmetika és a plasztikai sebészet között?

Az a szerencse, hogy ma már annyira jó minőségű alapokkal dolgozunk mind a feltöltőanyagokat, mind a gépeket tekintve, hogy a komolyabb beavatkozásokkal nem kell sietni, egész sokáig sok mindent meg lehet oldani kozmetológiával. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy a plasztikai sebészet vagy a kozmetológia még nem minden. Ahhoz, hogy jól nézzünk ki, megfelelő mozgás és alvásritmus, diéta és sok-sok más összetevő is kell. Bejön hozzám egy ötvenöt éves páciens, és közli, hogy nem akar semmilyen műtétet, csak pár szúrást itt és ott, meg is mutatja. Beszélgetünk. Arról, hogy mi az oka, miért akarja ezeket? Azt mondja, egyszerűen tükörbe nézett, és úgy érzi, az elmúlt pár napban történt valami.

Vagy itt van az új generáció, ők már tudatosak. Próbálják megelőzni a dolgokat, csak aztán jönnek ide. „Sok vizet iszom, nem megyek napra, ápolom a bőröm” – sorolják. Így valóban eltolható az az idő, amikor az öregedés első jelei mutatkoznak. Ettől függetlenül elmondható, hogy világszerte nő az esztétikai kezelések száma, látszik, hogy óriási rájuk a kereslet. És már nemcsak a felső tízezer tagjait, hanem az átlagembereket is érdeklik.

Dr. Molnár Miklós plasztikai sebész

De már akkor is fontos terület lehetett ez, amikor ön végzett. Ezért választotta a plasztikát?

Amikor az ember elkezdi az orvosi egyetemet, csak tizennyolc éves, az érett gondolkodás még nem nagyon jellemző rá. Én orvos szerettem volna lenni, jó orvos. Valami olyasmi vonzott a leginkább, amihez egyéniség is szükséges. Kizártam azokat a szakterületeket, amelyek csak bizonyos testrészekre fókuszálnak, így jutottam el gondolatilag a sebészethez. Egyetem után a debreceni Kenézy Gyula kórházba kerültem, egy klasszikus, idős professzor vezette általános sebészeti osztályra. Ott aztán a dolgok kellős közepén találtam magam, három hónap után bemosakodva álltam a műtőben. Fogalmam sem volt róla, hogy nekem mennyire „ügyes” a kezem, addig még csak lehetőség sem volt rá, hogy ez kiderüljön. De nem is csak ez a fontos.

Egyáltalán tanítható, fejleszthető ez?

Nem hiszem, mert ez inkább személyiség kérdése. Ha nem belülről jön, akkor kínkeserves lehet. Ami nem azt jelenti, hogy ne lehetne sok mindent tanulni annak, akinek viszont megvannak az alapjai. Rend, fegyelem, szembesülés a komplikációkkal, a halállal, elviselni a tudatot, hogy egyedül kell olyan döntéseket hoznod, amiken egy élet múlhat… Hálás vagyok az első időszakért, mert tartást adott. Ha a professzor jön 7.45-kor, fel kell állni. „Nem miattam állnak fel, nem, nem! Maguk a sebészetnek tisztelegnek!” Vagy a műtősnő, aki a kezemre üt, mert nem lehet a betegen támaszkodni. A sebészetben nincs demokrácia. Utasítások vannak, szabályok vannak.

Az első pillanat, amikor találkoztam a plasztikai sebészettel, Belgiumban volt, egy három hónapos ösztöndíj során. Sebészetre készültem, de közölték, hogy ott már van három külföldi, oda biztos nem. Viszont a plasztikai sebészetre mehetek. Addigi életem talán legboldogabb három hónapja volt az, olyan dolgokat láttam, amiket nem tanítanak az egyetemen. Arcba kaptam, hogy a gyakorlatban mi a különbség az általános és a plasztikai sebészet között.

És mi?

Az emberi kapcsolatok, kapcsolódások és az ebből fakadó gyakorlati rész. Megjegyzem, azért voltak durva dolgok is. Például életem első nemi átalakító műtétjét ott láttam először. Viszont azt már akkor felfogtam, hogy hosszú út áll előttem. Mert hiába végzek orvosként, még általános sebésznek is kell lennem, és majd utána, sok év múlva indulhat a plasztikai pályám.

Sokszor előfordul, hogy maga a páciens köszöni meg, hogy lebeszéltem egy műtétről

Ezt a szakágat végül hol sikerült megtanulni?

Brazíliában, bármennyire hihetetlen így utólag. Találtam egy kiváló lehetőséget a tanulásra ebben az óriási országban, 212 millió lakossal. Olyan fejlődési rendellenességekkel találkoztunk, amelyek az egyetemi tankönyvekből is hiányoznak. Ez azért nagyon érdekes, mert a helyreállító sebészet az esztétikai sebészet alapja, kezdete. Persze voltak a történelem során próbálkozások. Ilyen a petróleumolaj töltése mellekbe az 1800-as évek végén, az arcfehérítési szándékkal kőporral radírozott arc, a világháborús években a csonkán visszatért katonák korrekciói… Valójában tényleg a hadi sérülések voltak azok, amik elősegítették az intenzívebb fejlődési periódust a plasztikai sebészetben. Aztán a sebészek továbbléptek. Ha helyre tudok hozni egy sérült orrot egy katonán, akkor miért ne tehetném meg egészséges emberen szépítő szándékkal?

(Vajon miért néz rám ilyen erősen, miközben ezt mondja?)

Brazíliában az egyetemi klinikán komoly gyakorlati tapasztalatot szereztem, összesen 1700 műtétet volt alkalmam elvégezni. Egy évben csupán tíz embert vesznek fel ide, ebből ötnek brazilnak kell lenni. Akkor még nem beszéltem portugálul, ezért akkor kezdett gyanús lenni, hogy felvettek, amikor az angol nyelvű felvételi után mondták, hogy ez volt az utolsó szó angolul. Aztán megérkezett a végleges döntés híre. Mivel csak egy kis táskával mentem ki, akadt némi izgalom és logisztika, mire elkezdődött a tanév. Egész nap dolgoztunk, és az éghajlati sajátosságok miatt este voltak a vizsgák. Santa Casában, a klinikán két-három éves várólista van, sok az égési sérülés, a szájpadhasadék, de utcai lövöldözések sérültjeivel és számos más különleges esettel is volt alkalmam találkozni. Ezenkívül 29 ezer mellműtét zajlott le egy évben. Ha nem is lett volna elméleti oktatás, már akkor is őrületesen sokat lehetett volna tanulni.

Mit szólnak a nők, amikor megtudják, hogy plasztikai sebész? 

Sok szempontból kellemetlen ez, ezért muszáj tisztázni az elején. Amikor megtudják, egyből jönnek a kérdések, és rögtön előbújik a kisebbségi komplexus is. Mert miről is szól a plasztika? Beszélgetünk, közben én analizálom a másikat, akaratlanul is.

(Tudtam, hogy több smink kellett volna…!)

Gondolatban már kezelem is a pácienst, kész tervek vannak a fejemben a folytatást illetően. Ha beül az ember társaságba, rövid időn belül jön, hogy hú, de jó! A nők levetkőznek, és te megmondod a tutit? Vagy a fodrásznál… jaj. Beülök nyugodtan a székbe, erre direkt odaszerveznek egy csomó nőt, akik elkezdenek faggatni. Jó tudni, hogy az embereket érdekli a szakmánk, de a nehézségeket nem látják. Sohasem az érdekli őket, csak a „tejszínhab”.

Beszélgetünk, közben én analizálom a másikat, akaratlanul is (Fotó: Getty Images)

Sokak szerint a plasztikai sebész művész, aki alkot. Pedig ez egy orvosi szakma, vérrel, váladékokkal, másrészről mérnöki, hiszen az orvos milliméter pontossággal szerkeszt. Végül is mi minden szükséges ahhoz, hogy valaki professzionális legyen?

Ez összetett kérdés, és nem minden az orvoson múlik. Részben üzlet is, kár lenne tagadni. Látszik, hogy a szakma kissé felhígult, ugyanis mindenki csak a pénzügyi oldalát nézi, ami szépen csillog. Azt nem látja, hogy van egy lelki-testi gyógyító, kommunikatív szál is. Fontos a stabil szakmai tudás, de még a stabil magánélet is.

Mostanában mit kérnek leggyakrabban a páciensek?

Az én rendelésemet leginkább a szülések, szoptatások után megereszkedett, megüresedett emlők helyreállítása, illetve veleszületetten vagy baleset miatt kialakult aszimmetriák korrekciója céljából keresik fel a nők. A méretek iránti elvárások semmiképpen sem túlzók, hiszen a páciensek nagy részének családja van, gyermekes anyák, így náluk inkább kis igazítás a műtét célja. A társadalom szemlélete is igen sokat változott az elmúlt harminc év alatt. Így a túl nagy, szembetűnő, testalkattal aránytalan méretű implantátummal rendelkező hölgyek inkább a visszautat választják: kisebbre cserélik a korábbit. 2019-ben szinte kizárólag a természetes hatás az elvárás.

Csak a testtel foglalkozik?

Szerintem a munka ötven százaléka pszichológia. Amikor bejön egy páciens – mindegy, hogy helyreállító vagy esztétikai céllal –, én azt figyelem, hogy mennyire alkalmas a műtétre, mennyire látok benne fantáziát. Felveszem őt a hajóra, de ahhoz meg kell néznem, hogy tud-e úszni, mennyire félős. Tudja majd a sebeit kezelni? Betartja az utasításokat? A beszélgetés után jönnek a testi elváltozások. És jön a pszichológiai rész azt megállapítandó, hogy mennyire érzi súlyosnak az állapotát, és ehhez képest én mennyire látom annak. Meg kell találni az egyensúlyt. Ez azért is rettenetesen fontos, mert ha nem tisztázzuk, hogy mi az, ami megoldható, és mi az, ami nem, abból félreértések lehetnek.

Rengeteg irreális elvárás is van. Bocsánat de megint visszatérek az orrhoz…

(Oké, az orromat nem tudom elrejteni. Van és kész. Szép. És nagy. Akartam én ezt az interjút egyáltalán?)

Szakmailag nagyon nehéz egy ilyen műtét, mert lassan fog gyógyulni, több hónapba is telhet. És közben megváltoztatja a karaktert. Néha kívülről nem is látszik, hogy a páciens milyen változáson megy keresztül. Emiatt is nem vállalok el mindenkit. Meg kell találni azt a pontot, amikor még megéri egy műtét, és általában a pszichés állapot dönt.  A bonyolult eseteket persze szeretem, minél bonyolultabb, annál jobb, hiszen ez a valódi kihívás. De a nehéz, alkalmatlan embereket nem. És sokszor előfordul, hogy maga a páciens köszöni meg, hogy lebeszéltem egy műtétről. Azon is át kell segítenem, hogy ne kergessen olyan álmokat, amelyek nem megvalósíthatók.

Sokan azt mondják, hogy a testükkel inkább egy jó pszichológusra volna szükségük.

Amikor Brazíliában tanultam, ott beavatkozás előtt kötelező volt beszerezni pszichológiai szakvéleményt. Ez nekünk rengeteget segített, mert a pszichológus odatette a kis jelzéseit, amikből láttam, hogy valaki borderline személyiség, vagy mondjuk a válása vezette hozzám. Én az a típusú orvos vagyok, aki érdeklődik a beteg személyisége iránt. Érdekel a magánélete, a háttere, hogy honnan jött. Nem az az orvos szerettem volna lenni, akinek a nevét sem tudja a páciens.

A bonyolult eseteket persze szeretem, minél bonyolultabb, annál jobb, hiszen ez a valódi kihívás (Fotó: iStock)

Férfiak is használják a plasztikai beavatkozásokat. Miért akar egy férfi „szép” lenni?

Mindent a nők kezdenek el. De egy férfi is magabiztos, lendületes, elismert szeretne lenni. Egészséges psziché mellett rendben van, ha egy férfi is jól akar kinézni. Egy túlplasztikázott ember nevetséges, de a kisebb igazítások beleférnek.

Például?

Egy ötvenes férfi felső szemhéjplasztikája. Mert ez nemcsak esztétikai kérdés, hanem egészségügyi is. Ha túlságosan lelóg, estére már indokolatlan fáradtságot okozhat. Vagy a kopaszság is ilyen, és még sorolhatnám.

Ön végeztetett már valamilyen beavatkozást magán?

Késsel még nem, nem éreztem szükségét, de pár kozmetológiai kezelést azért kipróbáltam, bevallom. Nehéz szakma ez, mert bejön egy hölgy, leül velem szemben, és nézeget akaratlanul is. Nem ülhetek itt százharminc kilósan, és mondhatom, hogy „asszonyom, magának le kell fogynia”. Hitelesnek kell maradni.

Mi a véleménye a sztárszörnyekről? Akik már átestek millió beavatkozáson, és címlapokon szerepel, amivé váltak. Lássuk be: riasztóak.

Van egy betegség, amelynek a neve dysmorphia. Ez nagyjából azt jelenti, hogy nem fogadom el az adott testemet, és mindig új beavatkozás szükséges ahhoz, hogy jól érezzem magam. Itt van Meryl Streep. Ő méltóságteljesen végig tudta vinni a karrierjét anélkül, hogy szétkaszabolták volna. Jellemzően a színésznők félelme inkább a beskatulyázás. Egy fiatal színésznőből lehet öregasszonyt varázsolni, de egy idősödő szereplő alig-alig változhat hamvas huszonévessé, és ezt nem mindenki bírja elviselni. Meg Ryan is ebbe a csapdába esett. De a jó ízlés határa bizony a plasztikai sebészen is múlik. Az elfuserált plasztikák többsége a pénzen bukik meg. Pénzért sokan mindent megtesznek, miközben nem büszkék rá. A magam részéről elítélem a túlzásokat, bár itthon is akadnak példák.

Sok a sztereotípia velünk kapcsolatban. Nem is beszélek ilyesmiről általában, mert nem tartozik a nyilvánosságra, de nem egyszer előfordul, hogy ingyen végzek el egy-egy beavatkozást. Például egy több gyermekes édesanyának egy óriási szétesett hasfalat hozok helyre, égett fiatal lányok korrekciós beavatkozását is végeztem már így. Az állami kórházakban erre sokszor nincs kapacitás vagy megfelelő szaktudás, és szerencsére én rendelkezem ezekkel. Úgy vagyok vele, hogy egy életem van. Nem fogom magammal vinni, ami bennem van. Sem a tudást, sem a gyakorlatot, és a zsebem tartalma sem jön velem.

Tehát itt ülök ön előtt. Rajtam vajon mit változtatna, ha nem mondanék semmit magamról?

Amikor elemzek egy pácienst, akkor az arca a névjegykártyája. Ha be akarunk valahol mutatkozni, akkor legyen egy olyan arcunk, amiről úgy gondoljuk, hogy rendben van. Bizonyos kor felett jó beiktatni egy-egy kisebb korrekciót, például a mély ráncok esetében. Egy kicsit visszafogni itt, egy térfogati igazítás ott. Ezek amolyan felfrissítések. Önnek mondjuk ajánlanék egy „negyven plusz” csomagot. Az egész arcot érinti ez, a homlokot, az arcközepet és az alsó arcfelet egyaránt. Itt vannak ezek a mimikai ráncok, amik elszabadultak egy kicsit a korral. Most őszintén. Mindennap, életünk minden pillanatában elégedettek vagyunk a tükörben látott képpel? Nem hinném. És mi a helyzet a szelfiző Insta- és ki tudja, milyen közösségimédia-sztárokkal? Milyen valóság az, ami egy objektíven át „igazi”? Ez a kor a korrekciós lehetőségek kora is egyben. Dönthetünk.