Méhnyakrák után szült kisfiút a magyar modell

Néhány évvel ezelőtt már találkoztam a gyönyörű modellel, Lénárd Viviennel, aki nem sokkal korábban esett át egy Wertheim-műtéten, méhnyakrák miatt. Olyan operáció ez, amelynek során sokan elveszítik a méhüket, de szerencsére vele nem így történt: az orvosoknak kíméletesen sikerült végrehajtani a beavatkozást, úgyhogy Vivien nagyon reménykedett, hogy egyszer szülők lehetnek a párjával. Persze ilyen nehézségek után jelentősen csökken az esély erre. Most újra találkoztunk, egy gyönyörűen dekorált babaszobában, és miközben beszélgettünk, Vivien karjában ott szuszogott a hét hetes Ábel.

Diagnózis – hidegzuhanyként

Vivien évente járt nőgyógyászati szűrésre – ahogyan azt kell –, de akkor valahogy pont kimaradt két év. Ez elég volt ahhoz, hogy későn szerezzen tudomást arról, hogy ezúttal baj van: a szövettan eredménye daganatos elváltozást mutatott. Ez négy éve történt, a modellként dolgozó lány huszonnyolc éves volt akkor. „Semmilyen tünetem nem volt, eszembe sem jutott, hogy baj lehet, úgyhogy hideg zuhanyként ért a diagnózis. Pláne, mivel nem volt ilyen a családban másnak. Sokáig nem is igazán tértem magamhoz, csak sodródtam, hagytam, hogy történjenek velem a dolgok: egyik vizsgálat a másik után. Később kezdett leülepedni bennem, és csak akkor éreztem át jobban, mit is jelent ez. Ekkor tudtam megélni azt, hogy rákos lettem.”

Az orvosok nem biztatták különösebben. Ahogy Vivien magyarázza, ők nem mondhatják, hogy minden rendben lesz, hiszen azt csak akkor tudják, ha felnyitják a pácienst, és látják, pontosan mi a helyzet „odabent”.

Lénárd Vivien (Fotó: magánarchívum)

„Amikor hazamentem, alig mertem elmondani a családomnak, és igyekeztem nem mutatni félelmet. Még én vigasztaltam őket, és mondogattam, hogy minden rendben lesz… Biztosan megijedtek, de ők is leplezték. Inkább próbáltuk egymást erősíteni, azt, hogy ott vagyunk egymásnak, és nem gondolunk a legrosszabbra, hanem gyorsan túl leszünk rajta. A páromon sem láttam soha, hogy belefáradt vagy feladta volna. Egyszer sem beszéltünk arról, mi van, ha nem sikerül. Feladatnak tekintettük a gyógyulást.”

Egészség és/vagy anyaság

A gyógyuláshoz vezető első lépés a konizáció, amikor a szakemberek egy kúp alakú részt metszenek ki a méhnyakból azért, hogy „többet lássanak”. Ebből sajnos az derült ki, hogy a fiatal lánynál kiterjedtebb az elváltozás, és nagyobb operációra lesz szükség. Ez az a bizonyos Wertheim-műtét, aminek során kivesznek minden olyan belső nemi szervet, amit már érint a daganat, vagy ahol megvan az esélye az áttétnek. És ez az, amiben sok nő elveszíti a méhét is, és vele az esélyt, hogy anyává váljon. Fiatal gyermekteleneknél persze az orvosok mindent megtesznek azért, hogy ezt elkerüljék, de csak műtét közben derül ki, hogy sikerül-e. Nagyon nehéz pillanat az érintetteknek, hogy úgy altatják el őket, hogy nem tudják, mire fognak felébredni.

„Mi mindig is akartunk gyereket, többet is. Úgyhogy nekem ez, a méhem elvesztése lett a központi félelmem, mert annak esélyt sem adtunk, hogy meghalhatok. Számomra a kérdés csak az volt, hogy lesz-e családunk, vagy nem. Tudod, nem vagyok egy amolyan ősanyatípus, de mikor felmerül, hogy a sors elveheti tőled ezt, akkor elkezdesz ragaszkodni hozzá. És persze Ádámot sem akartam megfosztani a lehetőségtől, hogy apa legyen.”

Ádám és Vivien (Fotó: magánarchívum)

Amikor Vivien felébredt a műtét után, és kinyitotta a szemét, az első, amit meglátott, egy kék színű babazokni volt. A párja, Ádám tartotta a kezében. Azt jelentette: meg tudták menteni Vivien legfontosabb női szerveit. „Pár könnycsepp kicsordult. Megnyugvás töltött el: van esélyünk arra, hogy család legyünk.”

Mind a család, mind a barátok sokat segítettek neki a műtét utáni időszakban, így viszonylag hamar ment a felépülés, kezdhettek a családtervezésre koncentrálni. Csakhogy a baba sehogy nem akart jönni – két éven át. Sajnos egy idő után bebizonyosodott, hogy hiába vannak meg a szervek, a műtét nyomán olyan összenövések és letapadások keletkeztek, hogy mindössze egy százaléknyi esélyt adtak arra, hogy természetes úton megfoganjon a baba. Vivienék ekkor jelentkeztek lombikbeavatkozásra, ami az erős hormonhatás miatt nagy kockázatot jelent egy ilyen betegség után. Már elő is volt irányozva az első alkalom, gondolták, előtte még elmennek egy nagyobb utazásra. „Elrepültünk Amerikába, és Las Vegasban összeházasodtunk. Ott még csak annyi tűnt fel, hogy furcsán fáradékony vagyok. Hazafelé csak próbaképpen csináltam egy tesztet; már házasként láthattam meg, hogy pozitív: babát várok! Hihetetlen volt, és egyben csodálatos.”

Katétercsere mint szociális program

A megpróbáltatásoknak ezzel nem volt vége: a nehezített teherbeesés után – ahogy Vivien fogalmaz – kemény várandósság jött. Többször kórházba került kisebb vérzésekkel, még az itthon megismételt esküvőjük napját is ott töltötte. Lemondták az éttermet, a fodrászt, a sminkest… az anyakönyvvezető házhoz ment az aláírásra. Végül az orvosok úgy döntöttek, a várandóssága teljes hátralévő részében feküdnie kell, amit nehezen viselt.

„Kaptam egy állandó katétert, és fél éven át csak fürdeni és vizsgálatokra menni kelhettem fel. A katétercsere volt az egyetlen programom, amikor emberek közé mehettem, mindig alig vártam! A hátamat, a testemet, a lelkemet nagyon megviselte ez az állapot, ami másnak a legörömtelibb életszakasz. El kellett fogadnom, hogy én nem gyerekdolgokat vásárolok cuki pocakkal, hanem az ágyat nyomom. Persze semmilyen ár nem volt drága azért, hogy a fiam megszülethessen.”

Fotó: Bodogán Sándor

Nem véletlenül bántak úgy vele, mint egy hímes tojással, hiszen – ahogy ő magyarázza – kérdés volt, hogy egy „toldozott-foldozott” méh mennyire bírja a növekvő terhet. Szerencsére maga a baba egészségesen fejlődött. „Azt mondták, ha a 33. hétig sikerül kihúzni, onnan már rendben lesz minden. Végül csak a 37. héten született meg Ábel. Ő sok mindenben csodababa. Az, hogy spontán megfogant, hogy egyáltalán van… nem várta meg a programozott császár időpontját sem, egy nappal a tervezett műtét előtt született! Nagyon megható volt, felfoghatatlan, amikor végre a kezemben tarthattam.”

Sokaknál, akik ilyen helyzetben vannak, az első szülés újabb vízválasztó, hiszen ha a szervek épp csak kibírták a terhelést, lehet, hogy szülés után kénytelenek az orvosok eltávolítani azokat. Vivien másodjára is megúszta ezt, ennek ellenére ma már azt mondja, valószínűleg nem lesz több gyermekük. Annak idején arra vágyott, hogy ő legyen az első nő Magyarországon, aki ilyen műtét után két gyermeknek is életet ad, de ma már másként gondolja. „Ábelt fel kell nevelnem, még egyszer nem kockáztathatok.”

Ebből kiderül, hogy bár a méhmegtartó Wertheim viszonylag fiatal eljárás, arra már van példa itthon is, hogy ilyen radikális operáció után egészséges gyermek születik. Vivien két ilyen édesanyát is ismer, akiknek a kicsinyei már két-három évesek. „Vagyunk már páran, hála istennek” – teszi hozzá.

Ábel és Ádám

Mindezekhez képest igazán nem nagy nehézség, hogy Ábel hasfájós baba, így a szülei keveset alszanak. Ádám  jó édesapa, sok mindent megcsinál a kicsi körül: fürdet, etet, altat, pelenkáz. „Álomapuka, és a baba is egy álom – mondja Vivien elfogultan. Azt mondja, csak most van ideje egyáltalán felfogni, min vannak túl, és igazán megélni, hogy anya lett. – Sokszor mondják, hogy a betegségeknek lehet lelki eredetük. Azt hiszem, van, amit elfojtottam magamban ahelyett, hogy feldolgoztam volna.”

Vivien és a kis Ábel

Vivienben ez a diszkréció, az, hogy maga akar megküzdeni a gondokkal, a betegség kapcsán is megmutatkozott. „Nagyon sokáig nem tudtam beszélni róla, csak a közeli családtagok és barátok tudták. Ha az ismerősök megkérdezték, hogy vagyok, mindig elütöttem valamivel a dolgot, nem is tudom, miért. Talán először magamban akartam rendbe tenni, és túl lenni rajta.”

Azóta ez a zárkózottság nagyon is megváltozott, annyira, hogy Vivien sok kortársának segít, akik megkeresik őt valamilyen nőgyógyászati problémával, és sokaknak jelent biztató példát arra, hogy meg lehet gyógyulni a rákból, és lehet még babát szülni. „Vannak nálam fiatalabbak is, és sokszor érzem rajtuk, hogy feladnák, hogy elegük van, de nem szabad. Mindig mondom, hogy szedjék össze magukat, és higgyenek benne, hogy meggyógyulnak.”

Vivien annak ellenére mondja ezt, hogy bizony hetente-kéthetente veszítenek el valakit az érintettek közösségében. „Tudom, hogy ijesztő, és nem is szabad a szőnyeg alá söpörni a valóságot, de nem befolyásolhatja a mindennapjainkat. Nem rajtunk múlik minden ebben a betegségben, de legalább azt tegyük hozzá a gyógyuláshoz, ami igenis tőlünk függ!”