A fogyáshoz nem akaraterő kell. Amikor azt hallod, hogy fejben dől el, akkor korántsem arról van szó, hogy ha eléggé akarjuk, akkor majd sikerül lefogyni. Lili példájából is jól látszik, hogy nem akaraterő, hanem az kellett a fogyáshoz, hogy határozottan az egészsége mellett döntsön fejben.
„Régen az identitásom része volt a sok evés”
Lili mindig duci volt, már gyerekkorában is küzdött a súlyával, vagyis ahogy meséli, inkább a környezete vette fel a küzdelmet Lili hízásával, ő köszönte szépen, szeretett enni és nem zavarták a plusz kilói. Szép lassan aztán a szülei elleni lázadás részévé is vált az evés: „Régen az identitásom része volt a sok evés – fogalmaz Lili –, gyerekkoromtól kezdve az étel volt a legjobb barátom és vigaszom, aztán pedig az étel lett a társam a lázadásban is. Minél inkább el akarták tőlem venni anyámék, annál inkább ragaszkodtam hozzá és még többet vettem magamhoz belőle. Tudom, hogy ez is evészavar volt, utólag persze már látom, de úgy éltem le a fél életemet, hogy a személyiségemet is meghatározta az, hogy mennyit és mit eszem. Ez olyan lázadás volt egészen a fiatal felnőtt évekig, ami először csak anyámék étellel kapcsolatos megszorításai ellen szólt, de utána, amikor már felnőttem, ugyanúgy lázadás maradt a társadalmi elvárások ellen, melyek szerint egy nő vigyázzon a vonalaira, egy nő nem ehet akármit, egy nő legyen vékony… Úgy éreztem, az étellel tudok a szembemenni a trendekkel. Én voltam a kövér, vidám nő, aki tele van önbizalommal és bátran eszik hamburgert, sőt, mások maradékát is elfogyasztja utána boldogan. Viccesnek találtam a vékony nők ijedtségét, vagy épp az arcukon a megvetéssel keveredő undort, amikor látták, milyen sokat eszem nyilvános helyen. Így álltam ki a kövérek mellett, hogy magamba tömtem minél több, lehetőleg nagyon egészségtelen ételt.”
Lili most, 55 kilóval könnyebben is azt gondolja, hogy nem normális az a sok társadalmi elvárás a nők felé, ami miatt hajlamosak vagyunk túl szigorú szabályokat szabni magunknak az étkezésben, és megvonni a szánktól a falatot. Ugyanúgy védi a moletteket, főleg azért, mert pontosan tudja, mennyi ítélkezéssel kell szembenéznie annak, aki túlsúllyal küzd. És attól függetlenül, hogy lefogyott, nem érzi azt, hogy ne tartozna a duci társai közé, csak az egészsége miatt átalakult a teste, de ettől még lélekben velük maradt.
„Ez a diagnózis egyszerre volt átok és áldás”
A most 30 éves Lili úgy meséli, „a diagnózis egyszerre volt átok és áldás”, amikor ugyanis egy laborvizsgálat után kiderült, hogy inzulinrezisztenciája van, olyan sok tennivaló és gyógyszer ömlött a nyakába, hogy hirtelen fenekestül felfordult az élete. „Anyukám beszélt rá a terheléses cukorvizsgálatra, nem a túlsúlyom miatt – már rég lemondott arról, hogy ezen a téren szóljon bármit is nekem –, hanem mert olvasott egy cikket az inzulinrezisztencia tüneteiről, és többnél is ráismert az én problémáimra.” Lili ugyanis évek óta tapasztalta, hogy könnyen leesik a vércukra, ilyenkor leizzadt, tompult a gondolkodása és villámgyorsan szüksége volt valamilyen cukros ennivalóra, hogy jobban legyen és ne ájuljon el. Az is egy visszatérő probléma volt nála, hogy bármilyen vitamint szedett, bármennyit aludt, mindig fáradtnak érezte magát, nagyon ritkán volt olyan, hogy kipihenten ébredt volna, és erős hangulatingadozásai is voltak. Ezeket persze nem kötötte össze semmilyen betegséggel, hiszen ki gondolná, hogy a rosszkedve vagy a kialvatlansága mögött állhat bármilyen betegség, például épp az, hogy túl sok inzulin termelődik a szervezetében?
Mellékhatásként fogyott 55 kilót Lili (Fotó: Getty Images)
„Először persze elhajtottam anyukámat, hogy hagyjon már a tünetekkel és megint rémeket lát, de aztán csak beférkőzött a gondolat a fejembe, hogy gyanús a gyakori cukorleesés és a hangulatingadozás, megspékelve a túlzott arcszőrzettel, amivel szintén akadtak problémáim – meséli Lili. – Aztán arra jutottam magamban, hogy jobb tudni, ha bajom van, nem kockáztatok sokat, két óra az életemből egy terheléses cukorvizsgálat, ennyit igazán megtehetek az egészségemért. Amikor megjött a laboreredmény, majdnem leugrott a papírról, olyan magas volt az inzulinértékem, még én is láttam laikus szemmel, hogy itt valami gond van, amit csak megerősíteni tudott az endokrinológus, amikor eljutottam hozzá a leletemmel. Azonnal felírt injekciót és gyógyszert, elküldött dietetikushoz, aki elmagyarázott mindent részletesen a 160 grammos szénhidrát diétáról és hogy milyen mozgást kell végeznem, hogy segítsek a testemnek helyreállni. Innen pedig magába szippantott az inzulinrezisztencia, mint valami örvény és felforgatta az életemet.”
„A fogyás csak mellékhatás”
Lili számára a túlsúlya egyáltalán nem jelentett problémát, soha nem volt hajlandó rosszul érezni magát a bőrében amiatt, hogy 120 kiló volt. Az a fajta ember, aki élvezi az életet, nem lehet csak úgy elvenni a kedvét és lerombolni az önszeretetét holmi elvárásokkal. Az inzulinrezisztenciát is emiatt az önszeretet miatt vette olyan komolyan, amennyire csak lehetséges és igyekszik azóta is tartani magát azokhoz az irányelvekhez és szabályokhoz, melyeket az orvos és dietetikus jelöltek ki számára, miközben szedi a gyógyszereket és mindennap injekciózza is magát.
„A fogyás csak mellékhatás volt ebben az egész életmódváltásban – mondta el Lili. – Megőrültem egyébként az első pár hónapban, mert a 160 grammos diéta az állandó szénhidrátszámolást jelentett, engem meg iszonyúan idegesített, hogy még a répát is ki kell grammra mérni az ételekhez. Elképzelhetetlen lett volna pár évvel ezelőtt, hogy én, aki imádtam a nagy adagokat és egyáltalán nem figyeltem oda az ételek összetevőire, csak az ízük érdekelt, elkezdjek grammokat mérni meg számolni a szénhidrátot. Persze ebben is átestem a ló túloldalára, és nulla megengedéssel voltam saját magam felé, ez mára azért kicsit lazult – négy év alatt –, most már tudom, mit mivel kell enni, hogy a gyors szénhidrátot lassítsam, és hogy melyik napszakban lehet esetleg (ritkán) megengedni magamnak olyat is, ami nem a szigorú étrend része. Megtanultam azt is, hogy a legjobb gyógymód az inzulinrezisztenciára a mozgás, úgyhogy ma már nem telhet el úgy nap, hogy ne lenne a része egy minimum 30 perces, de inkább egyórás testmozgás is. Mindez együtt hatalmas változás volt az életemben, aminek másfél év alatt lett az az eredménye, hogy leesett rólam 55 kiló.”
A fogyás Lili számára nem volt olyan fontos, de örül neki, hogy így alakult végül az élete, mert mint mondja, valóban könnyebben éli így a mindennapokat. A túlsúllyal együtt járó problémák nem kerülték el őt sem, nehezen viselte a kidörzsölődő combokat vagy azt, hogy elfogyott a levegője, ha lépcsőzni kellett. Ám nem ezek miatt örül a leginkább, hanem azért, mert az értékei csodálatosak már három éve, egészségesebb, mint valaha, és úgy tűnik, kézben tudja tartani a szakemberek segítségével az inzulinrezisztenciát, ami óriási eredmény számára.
Szponzorált tartalom
