Erzsi néni idén lesz 87 éves. A szellemileg friss, testileg már kissé megfáradt nagymamának a család a mindene. Dóri, az unokája kívülről fújja a nagyi gyerekkori történeteit, imádja hallgatni, milyen volt az élet egy emberöltővel ezelőtt. Erzsi néni igazi régi vágású ember, nem sokat tud az online világáról, na meg szerepelni sem szeret, ezért úgy egyeztünk meg, hogy szívesen elmond mindent, ami az eszébe jut, de nem akarja, hogy a családjáról képet mutassunk. Nem nagy áldozat ez, némi győzködés után fel is adom, hiszen tudom, hogy mekkora kincs egy ilyen őszinte beszélgetés. A nagymama gondolatai következnek.
– Mindig azt gondolom, hogy semmire sem emlékszem, aztán ha eszembe jut egy emlék, megered a nyelvem. Az iskolám épületét még most is látom magam előtt. Látom a termeket, egy-két társamat. Látom a tanítót, ahogy szigorúan követeli a tanultakat, nádpálcával a kezében. Hogy használta-e valaha? Nem. Talán egyszer, amikor nagyon felmérgesedett. Nem féltünk tőle, jó ember volt a maga módján, tanított minket, mi meg hálásak voltunk. Akkoriban nem volt ilyen flanc az oskolában, csak egy tábla volt a teremben, meg kréta, de annak is örültünk. Nem voltam rossz tanuló, de nem én voltam a legelső. Az elemit jártam ki, akkor ez nem volt szégyen, minekünk ez így ment. Csak azok léptek tovább, akik kiemelkedtek a tudásukkal, és akiknek volt pénzük. Úgy emlékszem, tanítók között nem nagyon akadtak nők. De lehet, máshol dolgoztak női tanárok, bár nem nagyon hiszem, mert még az én időmben is kevesen mentek közülünk főiskolára, nem hogy előtte. Inkább a fiúkat taníttatták a szülők, jó, hogy ez ma már nem így van, ugye Dórikám? – kérdezi a nagyi az unokáját, aki egyetértően helyesel.
Fotó: Fortepan
– Már nem emlékszem pontosan, hányan tanultunk egy teremben, mert volt, hogy több osztályt is egybevontak. Meg olyan is volt, hogy másik iskolából hozták át a többieket, és hirtelen annyian lettünk, hogy alig fértünk be. A tanító lakásából vettek el egy szobát, és azt rendezték be tanteremnek. De darabosak az emlékeim. Az iskolában tisztaság volt mindig, úgy volt rendjén. Mi sosem hagytunk magunk után piszkot vagy szemetet. A higiéniára így külön nem emlékszem, nem tudom, mit is mondhatnék. Nem voltak vécék, kijártunk az udvar végébe a kerti budikba. Nem csúnya szó ez, úgy hívtuk. Persze ma már igencsak zokon esne, ha nem lenne ilyen komfortos a fürdőszobám, mint most, de akkoriban az volt a természetes. A kézmosást nem mellőzhettük, nekünk otthon nagyon megkövetelték, hogy tiszták legyünk. Más világ volt, az biztos, de akkor is voltak, akik nagyon figyeltek a higiéniára, és akadtak olyanok is, akik nem nagyon törődtek vele. Külön az iskolában nem tanítottak semmit, de többet hoztunk otthonról, mint ma sokan. Meg az elvárások is mások voltak, szigor volt, ami valahol a tisztaságot is magával hozta.
– A gyerekeimnek már sokkal jobb körülmények jutottak, arról nem is beszélve, hogy látom, most milyenek az iskolák és a mosdók. Vagyis olyan felemás ez, mert az egyik unokám iskolájában szépen felújították a vécéket is, a másik meg állandóan panaszkodott az általános iskolában, hogy utál vécére járni, mert nem tiszta, és nincs is vécépapír. Azért az hogy lehet, hogy minden gyerek tele van mobiltelefonnal, meg arany cipőkben mászkálnak, de amikor az iskolának a vécéjéről van szó, akkor meg olyan, mintha elmaradt volna az élet vagy 50 évet? Én elégedett vagyok a gyerekkorommal, és nem cserélnék a mai fiatalokkal. Ha ezt mondom, a gyerekek mindig rá is vágják, hogy ők sem cserélnének velem. Még kerti budit sem láttak, nem hogy azt használták volna. De hát ilyen az élet, ugye, Dórikám?
Szponzorált tartalom
