Kézfogó a baldachin alatt

A zsidóság házassági szokásai – bár a köztudat a zsidóságot homogén, oszthatatlan népnek tekinti – területenként változók lehetnek. Mindenekelőtt a két nagy csoportot: a szefárdit és az askenázit kell megkülönböztetni egymástól, hiszen eredendően más-más kultúrát alakított ki a szefárd, illetve az askenáz zsidó. Emellett a befogadó népek kulturális ráhatását sem szabad szem elől téveszteni, bár túlhangsúlyozni sem. Ugyancsak számolnunk kell a hagyományokhoz ragaszkodó közösségek (leegyszerűsítve: ortodoxok) és a liberálisabb (leegyszerűsítve: neológok) csoportok közötti különbözőségekkel. Azt sem szabad elfelejteni, hogyha zsidó folklórról beszélünk, elsősorban a hászidokra szoktunk gondolni.

A hagyományos esküvői ceremóniát a szabad ég alatt tartják, mégpedig úgy, hogy a szertartás lebonyolítása során az ifjú pár fölé baldachint tartanak, általában négy tartórúd segítségével, vagy anélkül. Esetleg a rudaknak talpuk van, így egyáltalán nem kell a baldachint tartani. Ritkán, de készültek állandó baldachinok is, vagyis a váz nem improvizált, alkalmi volt, hanem kovácsoltvasból csinálták, s a leplet borították rá alkalmanként. Mindenesetre külön megtiszteltetésnek számított, ha valaki tarthatta a baldachint. A szabály azonban mindössze a szabad ég alatt való megtartásra vonatkozott; a liberalizálódó zsidóság egy része viszont a zsinagógai térbe vitte be a szertartást.





A menyasszony széken ül; odavezetik a vőlegényt, hogy fátyollal letakarja a menyasszony arcát, mintegy jelezve, hogy védelme alá veszi (ugyanakkor kisajátítja magának) a menyasszonyt.
A következő szertartáselemek szintén szimbolikusak, s arra utalnak, hogy a Szinaj-hegyen is egyfajta házasság történt, ti. az Úr és Izrael (vagyis a zsidóság) kötött frigyet. Mivel pedig az Úr tűzben szállt le a Szinaj csúcsára, házasságkötéskor fáklyát vagy gyertyát gyújtanak. A vőlegény a menyasszony székétől a húpa alá megy, odavezetik hozzá a menyasszonyt, mint ahogyan Mózes is népét az Úr elé vezette. Maga a húpa is a Szinaj-hegyre emlékeztet, vagyis: “Felsorakoztak a hegy alatt.” A szabad ég alatt való húpa-tartás pedig némely magyarázat szerint az Ábrahámnak tett ígéretre utalhat esetleg: “Nézz fel az égre és számold meg a csillagokat, ha megszámolhatod. Ilyen [számos] lesz magzatod.” Elterjedt szokás volt, hogy a menyasszony és kísérői, mielőtt megálltak volna a vőlegény mellett, hétszer megkerülték őt.





Sok közösségben – de különösen az ortodoxoknál – dívott a zecher lechorban, vagyis a sohasem teljes zsidó öröm elve, azaz a soha nem szűnő emlékezés a jeruzsálemi Szentély pusztulására. Mivel az esküvő a zsidóság számára is az egyik legnagyobb örömünnep, ezért a szertartás egyes elemeinek gyászjellege fokozott hangsúlyt kap. Így már az eljegyzés alkalmával tányért törnek (aminek darabkáit viszont az eljegyzési lakomán levő hajadon lányok elrakják, bízva abban, hogy akkor ők is nemsokára “elkelnek”). A vőlegény kitliben, fehér gyászruhában jelenik meg, amit csak a bűnbánat napján, Jom kippurkor szoktak a férfiak felölteni, de ilyenben temetik el a halottakat is. Az esküvői szertartás során, a hét áldás elmondása után, vagy pedig, miután a vőlegény a menyasszony mutatóujjára húzta a gyűrűt, a vőlegény jobb lábával összetör egy üvegpoharat, ami szintén a fenti okból történik. Csak ezután kerül sor a házasságlevél, a k’tuba (házasságlevél) felolvasására és a tanúk és a vőlegény általi aláírására, valamint a szertartás utolsó aktusára, a néhány percig tartó elkülönülésre, amellyel az ifjú pár mintegy szimbolikusan megkezdi házaséletét.

A rituális fürdő (mikve) nem a fizikai tisztálkodás, hanem a rituális tisztaság céljait szolgálta. Ezért a benne való megmerülést alapos otthoni tisztálkodás előzte meg. A menyasszony az esküvő előtti napon merítkezett meg először a rituális fürdőben, majd rögtön a nászéjszaka után, hiszen a vér tisztátalannak számított. Fontos volt, hogy a nászéjszaka ne essen a menstruáció idejére, s tulajdonképpen ennek függvénye volt az időpont, amelyet az esküvő napjául tűzte ki. A házasságkötés után szabály szerint az asszony havonta egyszer, a menstruációs ciklus végén, köteles volt mikvébe menni, hogy megtisztuljon. Az első megmerülés így tulajdonképpen egy fajta avatási szertartás, a házaséleten belüli rendszeres szexuális életbe való bevezetés volt. Férfiak is eljártak a rituális fürdőbe szombat, illetve az ünnepek bejövetele előtt, ezt azonban a neológ zsidók nem tartották be.

Az előbbiekben már említettük a házasságlevelet (k’tubát). A k’tuba eredetileg az az összeg, melyet a férj válás vagy özvegység esetére a házassági szerződésben a neje számára biztosít. Idővel magát a házassági szerződést illették ezzel a névvel. Arameus nyelven íródik; szövege rendszerint állandó, s csupán a szertartás részvevőinek nevét helyettesítik be mindig.





A zsidó hagyomány eredetileg úgy tartotta, hogy a házasság még születés előtt, az égben köttetett meg, s a házasságközvetítő feladata csupán e személyek összehozása. Ortodox családoknál sokáig elképzelhetetlen volt ugyanis, hogy a fiú vagy lány válasszák ki előre egymást. A szülőknek is gyakran a házasságközvetítők segítettek. Szerepük 1867 előtt jóval nagyobb volt, különösen azért, mert az egyenjogúsítás előtt egyes zsidó családok számára a társadalmi felemelkedést, érvényesülést nemcsak az anyagi, hanem társadalmi szempontból is jól megválasztott parti biztosíthatta, s ebben éppen a házasságközvetítők játszhattak nagy szerepet. Sajátos figurái voltak a zsidó társadalomnak, amolyan felemás elbírálásban részesültek, megbecsültek, s ugyanakkor megvetettek voltak, ezért gyakori szereplői a zsidó adomáknak, vicceknek.