“Szokatlan az egyedüllét”

Két és fél hónapja Brüsszelben él, tíz napot adott csak magának, hogy itthon pihenjen kicsit. Szabadkozik is az interjú előtt, még rettentően kimerült, de nekifutunk. Ahogy beszél, nyoma vész a fáradtságnak. Nincs mese, ez a mindjárt harmincéves jó kislány profi. 

– Igazából soha semmit nem tiltottak a szüleim, akik középiskolai tanárok voltak Kaposváron – meséli. – Hogy az úszóhasonlatnál maradjak, volt egy meder, amiben tartottak, de hogy a medret merre kanyarítom, az az én döntésem volt. Anyu inkább bátorított, apu pedig – bár fájt a szíve – elengedett Budapestre, az ELTE bölcsészkarára. Megbíztak bennem, és ez kötelezővé tette számomra, hogy ne okozzak csalódást. Tehát jó gyerek voltam, nem is volt miért lázadnom. Öcsém mondja, hogy állandóan azt kell hallgatnia, milyen okos vagyok, soha semmi rosszat nem tettem. Mit válaszolhat erre az ember? Sajnálom, hogy mindig szembesítik ezzel, de őt sem kell félteni…
– Te sosem akartál színésznő lenni, mint édesanyád?
– Én nem, az öcsém igen. Volt egy mellékvágány az életében, játszott a Barátok közt című sorozatban, majd jelentkezett a Színművészeti Egyetemre, ahová nem vették föl, de nem tett le róla. Rábízom, mit tesz, nagyfiú már. Én magam sohasem vágytam arra, hogy másokat játsszak el, inkább a saját bőrömben maradnék. Az élet ettől függetlenül sorban hozta a nagy döntéseket. Valószínűleg nekem az van megírva, hogy mindig nagy válaszutak előtt kell állnom, és döntenem kell, merre tovább. Sajnálom, hogy anyu nem érhette meg, hogy Brüsszelben vagyok. Megkockáztatom, hogy büszke lenne rám.
– Miért nem vagy benne biztos?
– Mert anyu komoly kritikusom volt, apu még mindig az. Ő és az öcsém kíméletlenül megmondják, ha valami nem sikerül. Kértem is őket, hogy maradjanak ilyenek, mert a civil kontroll nagyon fontos. Hiszen ha újságok borítójáról vagy óriásplakátról néz farkasszemet az ember önmagával, könnyen elszállhat – bár Kriszta inkább skizofrén állapotnak tartja, ha efféle történik vele. Nem szereti a saját fényképeit nézegetni.

Egy évvel ezelőtt volt a kézfogó, de már tudják, hogy csak jövő nyáron találkoznak újra

Édesapja és anyósa gyűjti a róla szóló cikkeket

Amikor kiderült, hogy Kriszta férjével, Hesz Mátéval együtt úgy döntött, hogy vállalja az uniós tudósítói feladatot, Andrea nem táncolta körbe a szobát örömében. Hiszen alig múlt el egy év Kriszta és Máté házasságkötése óta. Ő inkább unokát szeretett volna látni körülöttük, nem egy jól fésült riportert a tévéképernyőn keresztül. Más anyós, ha megtudja, hogy fiát – akinek még egy éve hátra van egyetemi tanulmányaiból – itthagyja újdonsült felesége, s külhonban vállal munkát, nem biztos, hogy kibírta volna szó nélkül.
– Andrea nem más anyós, ő Andrea. Ahhoz túlságosan szeretem, és túlságosan hasonlítunk egymásra lelkileg, hogy „csak” anyós-meny kapcsolatban legyünk. Sokkal inkább anyja-lánya viszony jellemző ránk, abból is a jobbik fajta, a barátnős, olyasmi, mint amilyen nekem volt édesanyámmal. Andreával, ha tehetjük, kettesben megyünk ebédelni, most is így volt a névnapomon. Jól tudja, hogy jövőre Máté is kijön Brüsszelbe, és munkát vállal. Aztán persze belátható időn belül hazajövünk, és lesz kisbabánk. Nem is egy! Andrea már nagyon szeretne unokát — kezet foghatna édesapámmal. Amikor egyikük véletlenül elfelejti, a másiknak eszébe jut, s rázendít: mi lesz már, gyerekek? De hál’ istennek, hogy vannak, és van kinek eszébe jusson ilyesmit felróni nekünk!

”Én és a kisöcsém.” Testvérével, Tóth Andrással, aki nem tett még le arról, hogy színész legyen

Hogy milyen a tudósítói munka Brüsszelben?

Aki kicsit is ért a televíziózáshoz, tudja, a szakma csúcsa egy ilyen külföldi tudósítói állás, ami már-már olyan, mintha mini-magántelevíziót működtetne egymaga az ember. Ha ehhez hozzáteszi, hogy Magyarország európai csatlakozásának időpontjában kerül oda tudósítóként, megsokszorozódik a felelősség. Tudta ezt jól Kriszta is, de mint mondtuk, szereti a mélyvizeket. Amerikában volt kinn ösztöndíjasként, amikor az első interjúját a kongresszus egyik prominensével kellett készítenie, és megoldotta. De sosem „csípőből”, blöffölve dolgozik, sziszifuszi munkával készül a legkisebb interjúra is, háttéranyagokat olvas, előinterjúkat készít, évek óta kint lévő munkatársakkal tárgyal, mire megszületik egy-egy tudósítás. Néztem, amikor először bejelentkezett élőben az európai parlamenti választás napján, zavar nyoma sem volt érezhető rajta. Mint aki egész életében erre készült. Gondolom, vannak, akik csodálják érte, mások irigyek rá. Tudja jól, ki ne tudná a média világában.

Vezethette volna rutinosan, ülve a tutiban a Híradót nap mint nap. Ő azonban ott akart lenni, ahol a hírek születnek. Azt szereti elmondani, amit ő tapasztal, lefordítani magyarról magyarra, mit is jelent Magyarország számára ez a szövevényes rendszer, amit Európai Uniónak hívnak. Még akkor is, ha ez olykor borzongató körülmények között történik. Mert a terrorizmus veszélye fenyegetőbb ott, ahol naponta érkeznek államfők, ahol egy-egy EU-csúcs előtt szögesdróttal, kordonokkal veszik körül a főteret, s rohamrendőrök grasszálnak.

(Folytatás a Maxima 30. számában!)