„Kislányom, sosem leszel már olyan szép, mint voltál!” – csattan az anyai ténymegállapítás, ami a ténymegállapításokra jellemző módon, igaz.
Ez eddig oké, mert óvodáskorában szinte mindenki szép, hatvan felett pedig már csak a legkevesebben. Én félúton vagyok a kettő között, sőt, már közelebb az utóbbihoz. Ilyenkor pedig illene ennek a megváltozott státusznak megfelelően öltözködni. Burkoltan, vagy kevésbé, de erről szólnak azok az írások, melyek öltözködési szabályokat fogalmaznak meg a harminc-, negyven– vagy ötven pluszos nőknek.
Az ilyen tanácsok megfogalmazóinál gyakran összecsúszik a józan ész és a vágy az iránt, hogy bizonyítsuk, még igenis jól nézünk ki. Ezért mindig valahogy szóba kerül, hogy a szerzőnek olyan lába van, hogy bármelyik húszévessel felveheti a versenyt, úgyhogy igenis felveheti a miniszoknyát. (Blézerrel. Nem haspólóval.)
Nem lehet mindenki tökéletes
Valójában viszont nem az ilyen üres önbizalom-növelésre kellene helyezni a hangsúlyt, amikor az életkornak megfelelő öltözködést tárgyaljuk. Nyilván léteznek szuper testű ötvenesek, akik kenterbe verik az átlagtinit, de azért nem ez a jellemző. A többé-kevésbe meghatározott szabályok nem a testalkatnak szólnak, hiszen manapság, a pozitívtestkép-mozgalom valamilyen formában már mindenkit elért, és nagyon nem illik embereket a testalkatuk miatt kritizálni. Ennek megfelelően tele az utca plus size fiatallal, akik forrónadrágban élvezik a nyarat. És igazuk is van. Öltözzenek burkába, mert nem néznek ki úgy, mint Naomi Campbell fénykorában? Ezzel a testalkat kérdése le van tudva. Nem lehet mindenki tökéletes, és nem kellene állandóan ezzel foglalkozni; olyan formában sem, hogy tökéletesnek kiáltunk ki mindent és mindenkit, hogy senki ne érezze magát rosszul egy percig sem.
Létezik olyan, hogy „életkornak megfelelő öltzködés”? (jelenet a Nem férek a bőrödbe című filmből)
Mivel a kilencvenes években voltam tinédzser, amikor szinte kötelező volt nagyon vékonynak lenni, és feltáratlan egyéb okok miatt mindig szégyellős voltam, és sosem jártam szűk ruhákban, megmagyarázhatatlanul vonzódom viszont a nyomott mintás cicás, kutyás, unikornisos és csillámf*szlámás pólókhoz. Ezeket sokszor a boltok gyerekosztályán szerzem be, akárcsak Zsófi barátnőm. Sokszor vihorásztunk már rajta, hogy „lehet, nem kéne”, illetve, hogy az eladók úgyis azt hiszik, hogy a gyerekünknek vesszük. (Nincs gyerek, nem is szeretnék, de lehet, hogy ezt a pólóproblémát megoldaná egy lurkó, akinek gátlástalanul lehet rajzfilmfigurás cuccokat venni.)
Ki-kicsoda
Valójában arról van szó, hogy a ruházkodás a történelem során amellett, hogy funkcionális szerepe volt, mindig is az ember társadalomban elfoglalt helyét volt hivatott mutatni. Nem is volt olyan rég, amikor a nők a házasság után már elfedték, másképp hordták, vagy levágatták a hajukat, mert ez volt a szabály és kész.
Amikor öltözködési szabályokat akarunk felállítani, akkor azt próbáljuk valahogy megtartani, hogy a ruhából látszódjon, ki kicsoda, és milyen életet él. A 30-40-50 évvel ezelőtti időkhöz képest a különbség az, hogy a társadalomban 30 éves kor felett nem egyetlen elfogadható szerep van, amit az öltözködéssel tükrözni lehet: nevezetesen a feleségé és anyáé.
Az üzleti életben a nők, akárhány évesek, nem hordanak miniszoknyát, a fitneszedző pedig akkor is tapadós nadrágban jár, ha elmúlt ötven. Itt kerül a képbe az utolsó, ezúttal nem megvásárolt csivavás póló. Nem azért tehetem meg, hogy felveszem, mert olyan fiatalnak nézek ki, hogy még belefér, hanem azért, mert olyan csoportokhoz tartozom a magánéletben és a munkában, ahol belefér. A korlátok nem a kortól, hanem a helyzettől függenek. Ha egy bankban dolgoznék, én is felvenném a blúzt, ahogy a húszéves banki ügyintéző is megteszi.
Én legfeljebb azzal szembesülhetek, hogy akik az utcán látnak, esetleg azt gondolják, hogy fiatalabbnak akarok látszani a koromnál. Egyébként ez így van, de nem ezért hordok vicces pólókat, hanem azért, mert utálom az ingeket, kényelmetlennek találom a blúzokat, és nem akarok fizetni egy pólóért, amin még egy csivava sincs.