Akkoriban ezt tartották még az orvosok is a legegészségesebb megoldásnak. A bugyi ugyanis, bármennyire is a mindennapjaink része manapság, valójában meglehetősen új találmány. Alig százéves múltra tekint vissza. A források szerint, amikor a húszas-harmincas években először kerültek emelt színpadra a néptáncosok, a nézőközönség bizony rendesen belepirult minden egyes forgásba, mert a táncosnők szoknyája alatt semmi nem volt. És bár ez a falusi mulatságokon nem volt feltűnő – ha valaki alulról nézte a produkciót, akkor lehet, több vizuális élményt kapott, mint amiért fizetett.
Ugyanezért számított botrányos táncnak a kánkán is a maga korában – és ezzel a tudással felvértezve, már jobban értjük azt is, miért háborította fel a kortársakat Fragonard Hinta című festménye is.
Jean-Honoré Fragonard: Hinta (Forrás: wartburg.edu, Public Domain)
Persze lehet tiltakozni, és azt mondani, hogy de hát ott az a bizonyos ókori római mozaik, amin bikinis lányok játszanak, és valóban úgy tűnhet, mintha mai fürdőruhában lennének, aminek rendes alsó és felső része is van. De ha jobban megnézzük és ránagyítunk, azért kiderül: valójában nem bugyi van a lányokon, hanem egy ágyékkötő, amit ügyesen hajtogatva próbálnak magukon tartani. Azt azonban senki nem tudja, hogy a jelenet mit ábrázol – valóban így sportoltak akkoriban a nők? Vagy ezek prostituáltak, akik férfiakat szórakoztatnak? Így azt sem tudjuk, hogy a bikiniszerű alsónemű, amit viselnek, mennyire számított hétköznapi viseletnek. Ez valami egyedi modell vagy, minden nő ilyesmit hordott a tunikája alatt? Csak találgatni tudunk, mert az ókori rómaiak öltözködését elsősorban a korabeli márványszobrok alapján ismerjük, arra pedig nincs lehetőség, hogy az alá bekukkantva kiderítsük, mit is hordott a modell.
Fotó: Andreas Wahra, Wikimedia
Inkább ne viseljen, mert nem szellőzik
A bugyitörténészek dolga nem könnyű, és ez valószínűleg a jövő kutatói számára se lesz egyszerű téma. Gondoljunk csak bele, hogy milyen alsóneműk kerülnek be egy mai múzeumba. Hát nem a kopottas nagyibugyik, amikből a legtöbb van az ember fiókjában. A gyűjtők számára az extrém, különleges darabok az érdekesek, és a híres emberek divatos alsóneműi. Az pedig mindenki számára nyilvánvaló, gondolom, hogy csak azért, mert Victoria Beckham tűzpiros selyemtangát ad egy múzeumnak, azért az nem reprezentálja a 20. század női alsóneműdivatját, ahogyan mondjuk egy cukorkából készült, ehető bugyi sem. A filmek és fotók sem segítenek sokat – mert azért ott is inkább az „ünneplős” alsóneműk szerepelnek, nem az, amit a nők minden nap hordanak.
Ugyanez a probléma a történelmi korokkal is. Bár vannak leírások, és vannak festmények is – nem tudhatjuk, hogy az mennyire számított a maga korában általánosnak, és mennyire épp a különlegessége miatt rajzolták le. De az biztos: bugyit sehol nem látunk a huszadik század elejéig. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy a hosszú, többrétegű szoknyában igen nehéz pisilni menni (ahogy ezt a problémát a menyasszonyok manapság is igen jól ismerik) és sokkal egyszerűbb, ha nem kell egy bugyit is huzigálni alatta. Másrészt mert nem voltak olyan anyagok, mint manapság, amelyek könnyűek, jól moshatóak és átengedik a levegőt. A vastagabb szövetek szúrtak, kellemetlen volt a viselésük, és ilyen szempontból érthető az orvosok ellenkezése is, akik azt mondták, hogy a bugyi alatt nem szellőzik rendesen a női altest.
François Boucher: L’OCCHIO INDISCRETO III: LA TOILETTE INTIMA (Forrás: Wikimedia[sc_cts_position slug="roadblock020" clear="1"])
De volt egy ennél komolyabb gond is: a nadrág a férfiak kiváltságának számított. Hogy egy nő, még ha rejtve is, egy férfi ruhadarabot hordjon, és ezzel esetleg férfi szerepre törekedjen (tehát, hogy ő hordja otthon a nadrágot), na az teljességgel botrányos gondolat volt. A nők ezért évszázadokon át egy kombinészerű fehér ruhát hordtak a hétköznapi ruhájuk alatt, ami vászonból, vagy gazdag nők esetén selyemből, muszlinból készült. Ez érintkezett a testükkel, nem a durvább szövésű felsőruha, és ez mosható volt – ellentétben a felsőruhával, amit nem feltétlenül tartottak fontosnak kitisztítani. Botticelli Tavasz című képén a három gráciának van ilyesféle ruhája. Ez persze az előkelő változat, ami körülbelül olyan szexinek és különlegesnek számított a maga korában, mint amit manapság a Victoria’s Secret kifutóin látunk. A valóságban inkább úgy nézett ki egy ilyen alsóruha, mint Rembrandt festményén.
Rembrandt: A fürdőző, 1654 (Fotó: Txllxt TxllxT – Own work, CC BY-SA 4.0)
Erkölcstelennek tartották, hogy bugyit viselt
A világ egyik első dokumentált bugyiviselése a legendák szerint Medici Katalin nevéhez fűződik, aki amúgy a féloldalas nyerget is meghonosította Franciaországban. Igaz, volt honnan lelopnia az ötletet. Itáliában ugyanis a 16. században a kurtizánok előszeretettel hordtak kis nadrágocskát a szoknyájuk alatt – de elsősorban azért, amiért ma bőrszerkót vesznek fel a dominák. A kis nadrág ugyanis férfiasságot, hatalmat szimbolizált, ami igencsak izgatóan hatott a korabeli férfiakra. Medici Katalin ezzel ellentétben azért vett fel bugyit, mert igencsak szeretett lovagolni, és zavarta, hogy amikor lóra száll, és egy férfi felsegíti, akkor minden alkalommal ott az esély, hogy az illető „beles a paradicsom kapuján”, ahogy ő fogalmazott. Találmánya azonban nem terjedt el, a közemberek továbbra is erkölcstelennek tartották a kis nadrágokat, még akkor is, ha kifejezetten a szemérem megóvása volt a céljuk.
Hogy mennyire ritkaságnak számított a bugyi, azt az is jelzi, hogy a történészek feljegyezték, II. Johannának volt egy szőrmebéléses bugyija, és Toledói Eleonóra is birtokolt egy bársonydarabot. Mindebből azonban látszik – ha volt is bugyi, akkor ritka, egyedi luxusterméknek tartották, és csakis nagyon gazdagok engedhették meg maguknak. Abba talán meg nem is érdemes belegondolni, hogyan lehetett ezt tisztítani.
Viktória, az úttörő
Az első királynő, akiről feljegyezték, hogy mindennap tiszta alsóneműt vett fel, Viktória volt, neki egyébként fennmaradt több hatalmas bugyogója is, mert halála után minden ruhaneműjét szétosztották szolgái között, akik becsben tartották a királyi darabot. (Jogosan, legutóbb 2016-ban 6 millió forintért kelt el egy árverésen egy királynői címeres darab.) Amit azonban ő hordott a szoknyája alatt, látszólag már egészen modern volt, hiszen a 19. században változott a divat, és ehhez alkalmazkodott az alsóneműk formája is – de azért, ha jobban megnézzük, volt egy óriási különbség.
Blondel: Félicité Louise Julie Constance de Durfort portréja (1782–1870)
A 19. században divatba jöttek a testhez simuló, empire stílusú ruhák, amik sokkal kevésbé tartották a hőt, és hirtelen a fázós hölgyeknek ki kellett találniuk egy újfajta ruhadarabot, ami megóvta őket a felfázástól. Léptek hát egy merészet (amúgy is ekkor kezdődtek a női egyenjogúság iránti harcok) és ellopták a férfiak kényelmes kis nadrágszabásmintáját. Ezek a korabeli alsók először bokáig, majd térdig értek – de még mindig nem olyanok voltak, mint a mai bugyik, mert középen nem voltak összevarrva. Úgy kell mindezt elképzelni, hogy volt két cső és egy öv, középen meg semmi – mert azért az egészségügyi szempontok nem változtak, és persze a pisilés sem lett könnyebb. És persze egyszerűen erkölcstelennek tartották az emberek, ha egy nő bármit is a lábai közé tesz. Ilyen volt Viktória királynőnek is. A nadrágocskák olyan praktikusnak bizonyultak, hogy akkor sem tűntek el, amikor megint fordult a divat, és megjelentek a hatalmas abroncsos szoknyák. Mivel ezek a ketrecszerű szerkezetek igencsak könnyen fellibbentek a legkisebb széltől is, a szemérmet csakis az alsónadrág volt képes megvédeni.
Forrás: The Trustees of the British Museum
Forrónacis bugyitól az okosbugyiig
A nyitott bugyik divatjának csak az 1910-es években lett vége, amikor végre összevarrták a láb közti részt, és ezzel párhuzamosan a nadrágszár is radikális rövidülésbe kezdett, követve természetesen a szoknyák hosszának csökkenését. Egészen addig, míg végül az 1920-as években már forrónadrágnyi hosszúságúra törpültek. Marilyn Monroe is ilyen fazonú bugyit hordott a híres, szoknyafellebbentős képen.
Monroe híres szoknyás fotója a „The Seven Year Itch” forgatásáról (Fotó: Corpus Christi Caller-Times-photo from Associated Press – AP Photo / Matty Zimmerman, file)
Innen kezdve pedig már tényleg szabad lett a vásár, és lassan eltűntek a kombinék, és harisnyatartók és lettek egyre merészebbek és apróbbak a bugyik. Diadalútjukhoz azonban nemcsak a szoknyák radikális rövidülése kellett, hanem az is, hogy megjelenjenek az olyan új anyagok is, mint a nylon vagy a lycra, amitől viselésük kényelmesebbé vált, mosásuk egyszerűbbé, és persze mindezt nagyon olcsón és nagy tömegben tudta produkálni a ruhaipar. Ma már tényleg minden fazon és szín közül választhatunk, és nincs olyan igény, amit ne tudna kielégíteni a divatipar, és úgy tűnhet számunkra, hogy innen már nincs tovább, de szerencsére a fejlődés még ma sem állt meg. Új anyagok, új fazonok jelennek meg szinte minden évben. Gondoljunk csak arra, hogy nem olyan régi (de milyen jól néz ki) a varrás nélkül készült bugyi vagy a fenékmegemelős alsónemű. De a 21. század találmánya a menstruációs bugyi is, ami képes elnyelni akár egy egész napi vérmennyiséget is, és nemrégiben a riasztóval ellátott nemi erőszak ellen védő bugyit is piacra dobták. Vannak olyan okosbugyik is, amelyek folyamatosan figyelik az egészségünket és jelzik a peteérést, vagy figyelmeztetnek, amikor a hüvely PH-ja megváltozik, és elszíneződnek, ha rákos sejtburjánzást észlelnek.
