Vivienne Westwood élete nem hétköznapi, sohasem volt az és talán nem is vágyott rá. Olyasvalaki, akinek életét akkor is érdemes megismerni, ha nem érdekel a punk. Ismerte a nyomort, de sosem eszett szét, szeretett és szeret, hűséges és rendkívül makacs.
Mindig inspiráló olyan nőkről olvasni, akik saját erejükből értek el kivételes dolgokat és közben még hűek is maradtak önmagukhoz. Vivienne Westwood is ilyen, az angol divattervezőnő kitartásának, makacsságának köszönheti kivételes karrierjét, amely legalább annyira építkezett az otthonról hozott értékekből, mint lázadó természetéből. Szinte bevonzotta a punkot, mindazért azonban, amit általa és azóta elért, keményen megdolgozott. Öt évtizede a divat alakítója, akit sokan gyűlölnek és legalább annyian dicsőítenek, volt hát miből táplálkoznia Ian Kelly-nek, aki a divattervezőnővel közösen készítette el a Vivienne Westwood – A divat provokátora címen kiadott életrajzi könyvet.
„Ha abban hisz az olvasó, hogy a divat csupán cicoma, vagy hogy a hetvenéveseknek kevesebb joguk van a jövőre figyelmeztetni és a múltat mérceként elénk állítani, akkor jobb, ha félreteszi ezt a könyvet. Ahogy Vivienne mondta a minap: „Ne pazaroljuk erre a fákat.” Ha azonban az olvasó kíváncsi erre a punk nagymamára, aki még mindig a ringben küzd mindazért, amiben hisz, és amit szépnek tart – lássuk be: legtöbb kortársa már karosszékben ücsörögve mereng a múlton –, akkor tartson velünk.” – ajánlja fel a kifarolást a bevezető, még éppen időben, mert nem csak egy kivételes tervezőnő életútját ismerhetjük meg, de első kézből kaphatunk történeti betekintést egy különleges korszakba és pillanthatunk be a divatvilág kulisszái mögé is.
Vivienne Westwood – Ian Kelly – Vivienne Westwood – A divat provokátora
“Hős akartam lenni, és nem értettem, miért ne lehetne egy lány hős.”
Vivienne a II. világháború idején, 1941-ben született, gyerekkorát egy egyutcás angliai faluban, Millbrookban töltötte, a megszorítások semmije közepén. Igaz, a bombázások szülőhelyét szerencsésen elkerülték, a jegyrendszer, a nincs általános helyzete őt és családját sem kímélte. Nem éheztek, szüleinek volt munkája, a megszorítások azonban az élet minden színterén jelentkeztek – erre a mi nagyszüleink, dédszüleink is tisztán emlékezhetnek, itthon sem volt jobb a helyzet.
Az volt, amit el tudtak készíteni, amit meg tudtak varrni, át tudtak alakítani olyan holmikból, amelyeket ma lazán a szemétbe dobnánk. A divattervezőre ez a csináld magad mentalitás és az ebből fakadó kreativitás a mai napig jellemző, nem csoda, hogy a hetvenes években szinte magától értetődő lazasággal díszítette fel punk pólóit sörös kupakokkal, kiszuperált cipzárakkal, innen-onnan összeszedett láncokkal, szegecsekkel. Olyan szemétre való kacatokkal, amelyek persze a punk anarchista esztétikáját is tökéletesen megjelenítették.
Máskülönben pénze sem lett volna rá, hogy karrierje kezdetén ennél puccosabb dekorációt alkosson. Munkásosztálybeli család sarjaként már az is nagy dolognak számított, hogy a gimnáziumot elvégezte és nem a közeli gyárban kötött ki, mint sokan osztálytársai közül, de ettől még tájékozottsága neki sem volt több. Számunkra szinte elképzelhetetlen, de Vivienne Westwood – pontosabban Vivienne Swire, hisz a Westwood későbbi férjezett neve volt már -, tehát az ifjú Vivienne 17 éves koráig múzeumot sem látott, a középiskoláig nem akadt a kezébe művészeti album. Ismeretlen volt számára a nagyvilág, bár imádott olvasni, szülei fontosabbnak tartották, hogy kint legyen a szabad levegőn, mint mindenki más is.
Így, felvértezetlenül költözött Londonba 1958-ban, mikor szüleit oda szólította a munka és iratkozott be egy művészeti iskolába. Eleinte utálta a várost, nem értette és kívülállónak érezte magát, végül a zene volt az, aminek segítségével megtalálta a helyét. Először a rock’n’roll, majd a Trad stílus vonzotta, megjelenését és persze baráti körét is a zene formálta, így jött össze első férjével, Derek Westwooddal is, akitől első gyereke, Ben született.
„Tudod, 1961-ben, ha jártál valakivel, az azzal járt, hogy ha későn értél haza, Dora (Westwood anyja – a szerk.) neked esett, hogy mit műveltél – vádaskodás meg minden. Ezért össze kellett házasodni.” Hát, így történt az eset, hogy 1962-ben férjhez ment, megszületett a fiuk, majd 1963-ban elhagyta férjét, ami mondani sem kell, botrányos tett volt egy fiatal asszonyka számára akkoriban. Vivienne-nek azonban szükséges és elkerülhetetlen lépés volt: rengeteg dolgot nem ismert a világból, amire akkoriban jött rá igazán, miközben a sors, amit generált magának bezárta egy szűk ketrecbe, a háztartásbeli anyáéba, ami nem ő volt.
Siker és önfeláldozás
Vivienne Westwoodot úgy szokták emlegetni, mint aki a brit punkot megteremtette, de ez így nem teljesen igaz. A punk, mint zenei-kulturális-művészeti stílus nagy eséllyel nélküle is utat tört volna magának, de kétségtelen, hogy ő volt az, aki a lázadó gondolatokat, a formálódó grafikai, művészeti, zenei kifejezési módot, a lettrizmust, a szituacionista nézeteket mind összegyúrta és úgy fordította le a divat és az öltözködés nyelvére, ahogyan előtte senki. Ez lett a brit punk.
Tettestársa mindebben Malcolm McLaren volt, az őspunk zenekar, a Sex Pistols menedzsere, de amikor ők ketten összejöttek, nem volt több egy önző álmodozónál, egy lázadó 19 éves srácnál, aki egyszerre rombolt és épített maga körül, teljes elszántsággal és átéléssel. Átgázolt mindenkin, ha úgy tartotta kedve, nem volt ez alól kivétel Westwood sem, aki számára nézetei, intellektualitása, világszemlélete mégis oly inspiráló volt, hogy hosszú évekig kitartott mellette.
Ettől függetlenül a könyvből egy végtelenül szar apát, egy lekezelő és önző, féltékeny és toxikus élettársat ismerhetünk meg, akit egyszerre vonzott és taszított, hogy Westwood akkoriban általános iskolai tanárként dolgozott, holott rendesen kilógott a konvenciózus tanárnénik sorából. Tanári fizetése persze jól jött, sokáig Westwood tartotta el a kis kompániát, két fiát és a művészlelkű diák McLarent. Végül úgy alakult, két gyerekével egy lepukkant lakókocsiba kellett költöznie a semmi közepére, de a pasit ez sem hatotta meg. Hogy miért, azt jobban megérthetjük, ha elolvassuk a könyvet, legyen annyi elég, McLaren-től már az is csoda volt, hogy pár hónap után visszahívta őket londoni lakásába – és nem sokkal később történelmet csináltak, ők ketten.
Malcolm McLaren és Vivienne Westwood a hetvenes években. (Fotó: Daily Mirror / Bill Kennedy/Mirrorpix/Mirrorpix via Getty Images)
1971 és a punk
Az életrajzi könyvből részletes képet kaphatunk a brit punk születéséről, és saját tapasztalatból mondhatom, erről a korszakról akkor is lebilincselő olvasni, ha egyébiránt tökéletesen távol áll tőlünk maga a punk stílus. Rácsodálkozunk, mennyi grafikai elem, mára alapdarabnak számító ruha van, amik akkor születtek, többek között annak a 79 éves asszonynak köszönhetően, aki a mai napig aktív divattervező és aktivista.
McLarennel közös vállalkozásuk 1971-ben kezdődött a londoni Kings Road 430-as szám alatt, ami azóta is a Vivienne Westwood márka kiskereskedelmi bázisa. Ahogy az üzlet neve változott, úgy formálódott a stílus is, amiről McLaren fantáziált, Westwood pedig megvalósított otthon, két gyerek mellett, kis Singer varrógépe segítségével. Ő szabott, varrt, égetett, szaggatott, applikált, feliratozott, egyszóval készített eleinte egymaga minden ruhát amit eladtak.
A pólók voltak akkoriban a legtökéletesebb vásznai az önkifejezésnek, a lázadó politizálásnak. Megbotránkoztattak, dühöt, feszültséget fejeztek ki, polgárpukkasztottak, persze eleinte csak azon szűk szubkultúra keretein belül, amelynek tagjai vevők voltak erre a stílusra. Ebbe a körbe persze jó pár zenei előadó is belekeveredett, vevőik voltak Billy Idol, Steven Severin, Alice Cooper, Siouxsie Sioux, és nagyjából minden előadó a brit punk köreiből, majd persze az amerikai rock és punk zenekarok tagjai, modellek és már hírességek is egyre nagyobb számban tértek be a boltba, ha londoni tartózkodásuk ideje alatt valami egyedi cuccot kerestek.
Vállalkozásuk gyorsan hírhedtté vált, őt magát pedig sokszor érte olyan bírálat, hogy pénzt csinált a punkból, éppen abból a szubkultúrából, mely elutasította a kapitalista, kizsákmányoló, átpolitizált világot. Westwood azonban ezt egészen másként látja: egyrészt a punk éveiben élete távol állt mindentől, amit a luxus, a jómód kifejezésével illethetnénk, másrészt dolgozott benne is ennek a kettősségnek a feszültsége, neveltetése, gyökerei és világnézetének ellentmondásossága.
A Sex Pistols frontembere, Sid Vicious és Vivienne Westwood (Fotó: Ian Dickson/Redferns)
„Engem azért érdekelt az anarchia, mert azt hittem, ezáltal a fiatalok megkérdőjelezik a dolgokat.” – Westwood aztán úgy látta, a punk ebből nem valósított meg semmit, lázadásuk öncélú ordítozás lett és számára a korszak a Sex Pistols feloszlásával véget is ért. Az a pár év azonban, ami a banda gründolása és szétesése között eltelt, minimum mozgalmasnak nevezhető a divattervező visszaemlékezései alapján, tele koncertekkel, ruhatervekkel, veszekedésekkel, gyerekneveléssel. Megismerhetjük a könyvből gondolait, érzéseit a gyerekeivel, családi életével kapcsolatban. Arról, mit vásárolt az abortuszra kapott pénzen, miben hozott rossz döntéseket gyerekeivel kapcsolatban, és milyen volt a hétköznap a két kisfiú számára, akik a punk legnagyobb arcai társaságában nevelkedtek.
“A Sex Pistols és a punk-rock periódusa alatt sosem tartotta magam ruhatervezőnek.”
A Sex Pistolt feloszlásával más változások is egybeestek életében, szétmentek McLarennel, neki pedig leginkább azt kellett kitalálnia, merre tovább. Végül úgy döntött, tesz egy próbát és elkészítette első, igazi ruhakollekcióját, divatbemutatóval és mindennel, ami egy divattervezőtől elvárható volt. Ismertsége elég volt hozzá, hogy keresetté váljanak Pirates kollekciója ruhái, ő mégis úgy érezte, kezdő próbálkozó csak egy számára ismeretlen terepen, és talán helye sincs ott, ahová keveredett.
A nyolcvanas évekre azonban annak köszönhetően, hogy egyedül maradt, lassacskán az önbizalma is visszatért, a divatvilág, a sajtó pedig egyre jobban lelkesedett munkáiért. A sikert azonban nem adták ingyen, rengeteg időt és munkát fektetett kollekcióiba. A könyvből nem egy nagyvilági dáma rajzolódik ki, aki hátradőlve élvezi a hírnév adta gazdagságot, hanem olyasvalaki, aki mindent maga csinált amit csak kellett, a ruhák tervezését, összeállítását, a boltbelsők kialakítását.
„Ahogy e sorokat írom, egy kilencvenezer font sterling értékű női ruhagyűjtemény súlyától roskadozó ruhafogas alatt ülök. Egyik oldalamon a beanie sapkát és rojtos kardigánt viselő Vivienne Westwood dolgozik; csillogó rátéteket varr kötött holmikra, és nem válaszol a kérdéseimre. A másik oldalamon egy szinte teljesen meztelen modell telitalpú cipőben egyensúlyozik. A második kerületben vagyunk. Hajnali három óra van.
Néhány dolog, amit Vivienne-ről tudni kell:
Fáradhatatlan. Hamarosan fölkel a nap, de ő még mindig hajtja magát, ugyanolyan keményen dolgozik, mint a nála ötven évvel fiatalabb gyakornokok.
Fantasztikusan néz ki: „porcelánbőre van”, ahogy barátnője, Tracey Emin leírta nekem. Mintha csak almán és teán élne.
Zseniális asszony: senki ne hagyja, hogy megzavarja dilis északangliai modora, élesebben vág az esze, mint az ollója.”
Mégis volt, hogy másként alakultak a dolgai, mint kellett volna. A nyolcvanas években nem csak Armani, de Madonna is kicsúszott a kezei közül, élete ezen szakaszáról a könyvben akkori szeretője és üzlettársa, Carlo D’Amario visszaemlékezését is olvashatjuk. A sajtó az egekig magasztalta, az ifjú John Galliano és Alexander McQueen toporogva várta divatbemutatóit, mégis volt, hogy filléres anyagi problémákkal küzdött. A puffos szoknyácskákra épülő kollekcióját, a Mini Crinit meghatározó divattörténeti epizódnak tartják, a rendelések egy részét mégsem tudta teljesíteni, mert nem volt pénz befejezni azokat. Mára persze vállalata óriásira nőtte ki magát, ami nem csak a ruhák, de a jól jövedelmező kiegészítők gyártása felett is őrködik, mindennek kialakításához azonban jó pár évnek el kellett telnie.
„Vivienne Westwood legendája három részből áll. Volt a punk. És van manapság az aktivizmus. Köztük pedig valami egészen különleges dolog van, mely nélkül nem lehetne megérteni Vivienne-t és a punkot a politikával összekötő kapcsot: Vivienne bevallottan kulturális elitista. Nem könnyű ezt leírnom, mert elriaszthatja azokat, akiket taszít a magas művészet vagy a történelem jelentőségének gondolata. Vivienne-re egyformán fognak emlékezni emiatt a három, az életében és alkotásaiban szorosan kapcsolódó terület miatt. Vivienne segített megalkotni a punk megjelenését, s munkáit mára összekapcsolta emberjogi és természetvédelmi aktivizmusával. Közben valami egyedülállót adott a kortárs divatművészetnek: a múlt iránti szenvedélyt, hogy mi mindent tanulhatunk belőle az esztétikáról és a ruhákról.”
A kilencvenes évek szupermodelljei sem hiányoztak divatbemutatóiról
Férfiak és a férfi
Érdekes, ahogyan a férfiak végigkísérik és alakítják sikerét és karrierjét. Malcolm McLaren és a punk múlt, Carlo D’Amario, aki összekapta az üzletet, Gary Ness, aki történelmi ihletésű kollekcióit befolyásolta, és végül Andreas Kronthaler, az osztrák ifjú, a tanítványból lett férj, aki huszonhárom évesen ismerte meg az akkor negyvennyolc éves asszonyt, és akivel házassága a mai napig tart. Mielőtt a számok bűvöletében bárkiben az anyagi haszonszerzés, a könnyű karrier lehetősége jutna eszébe, mint mozgató erőt, a könyv is tanú rá, Westwood az első pillanatban rabul ejtette Kronthalert mind megjelenésével, mind kisugárzásával és gondolataival.
„Egyszerűen meg sem fordult a fejemben. Azt mondtam magamnak: Nem, ezt nem tehetem: mégiscsak a diákom. Aztán persze megtettem. De be kell valljam, ő volt az, aki üldözött a szerelmével. Végül. És most itt vagyunk. Mindenesetre bizonyos dolgok, tudod, megesnek véletlenül, aztán mire feleszmélsz, már belementél a szexbe. De úgy gondoltam, összeszedem magam, és ellenállok. Még hogy én ilyet tegyek! Odahaza, Derbyshire-ben volt erre egy szó: Fészekrablónak hívták az ilyet!”
Végül mégis összeházasodtak, amelybe ugyan praktikus okok is keveredtek, mégis, a kapcsolatuk működik, függetlenül attól, ki mekkora figyelmet, rivaldafényt, elismerést kap, mekkora a korkülönbség és épp mit mondanak kettőjükről a világban. Vivienne Westwood divatcégének felvirágzása és Andreas felbukkanása egy időre esett, az asszony pedig könyvében sem titkolja, a sikerek elérésében komoly érdemei voltak és vannak férjének is. „Azt hiszem, ő lát engem.”
