Marie Antoinette muszlinruhája
Marie Antoinette 1783-ban rendelt egy festményt kedvenc festőnőjétől, Élisabeth Vigée Le Bruntól. A képhez egyszerű muszlinruhában állt modellt, amilyet egyébként is nagy előszeretettel viselt. Az öltözék akkoriban botrányosnak számított, hiszen nagyon hasonlított egy alsóneműre. Sokakat felháborított a ruha anyaga is, ugyanis a muszlint – melyet pamut gyöngyfonálból készítenek – a franciák túlságosan angol szövetnek tekintették, a királynét pedig hazafiatlansággal vádolták a ruhaválasztása miatt. A művésznek végül újra kellett festenie a képet: az új festményen Marie Antoinette ugyanebben a pózban, szintén rózsával a kezében, ám a kor ízlésének megfelelő öltözékben látható.
Empire
Az Első Francia Császárság (1804-1815) idején váltak kifejezetten népszerűvé az arisztokrata nők körében az empire ruhák. Az antik görög stílust idéző, mell vonala alatt húzott ruhák az addig megszokottnál jóval többet mutattak meg viselőjük testéből, hiszen mély, szögletes dekoltázzsal készültek, illetve a kar és a váll is jelentős részben fedetlenül maradt. A holmit ráadásul fűző nélkül hordták a nők, mindezek miatt pedig sokak szemében szinte meztelennek tűntek.
Bloomer
A térd alá érő ruhából és buggyos, török nadrágból álló, fűző nélküli Bloomer ruhát Amelia Bloomer nőjogi aktivista hozta divatba a 19. század közepén, róla kapta a nevét is. Az öltözék kényelmesebb és egészségesebb alternatívát jelentett a nők által akkoriban hordott nehéz és szoros viseletekhez képest. A Bloomer a korabeli feminizmus egyik szimbóluma lett, reformruhának, szabadságruhának is nevezték és a feminista elveket valló nők körében egyre népszerűbb lett. Mint ilyen, persze sokakat felháborított, nőietlennek, botrányosnak tartották. Néhány évvel később végül a jogaikért harcoló nők úgy látták, az öltözködésük elvonja a figyelmet a valódi céljaikról, ezért sokan visszatértek a hagyományosabb ruhákhoz.
Madame X
John Singer Sargent amerikai festőművész egy korabeli társasági előkelőségről, Virginie Amélie Avegno Gautreau-ról készítette a Madame X című festményt, melyet 1884-ban a Párizsi Szalonon állított ki. A kép hatalmas felzúdulást keltett: a tárlat látogatói lehurrogták, esernyőikkel böködték az alkotást, a kritikusok pedig alaposan lehúzták. A mély kivágású, viselőjének fehér bőrével erős kontrasztban álló ruha ugyanis erkölcstelennek számított akkoriban, amit a kihívó póz csak tovább fokozott. Az eredeti festményen még az egyik vállpánt is ki volt oldva, ezt azonban Sargent később átfestette. A modell kilétét megpróbálták ugyan titkolni, ezért kapta az alkotás a Madame X címet, ám hamar kiderült, kit ábrázol a kép. A festmény körüli botrány mind Sargent, mind pedig Gautreau jóhírének rengeteget ártott. Olyannyira, hogy a művész kénytelen volt Párizsból Londonba költözni.
Luisa Casati Éjkirálynő jelmeze
Luisa Casati olasz örökösnő és márkiné a huszadik század első évtizedeiben extravagáns, pazarló életmódjáról volt híres. Bőkezűen támogatta a kultúrát, számos művész múzsája volt és az volt a célja, hogy élő műtárgyként vonuljon be a történelembe. Egy 1922-es bálon Éjkirálynőnek öltözött. Jelmezét, melyet Charles Frederick Worth divattervező készített, arany tollak és egy gyémántokkal kirakott korona díszítette, mely még hozzá képest is igen provokatív öltözéknek számított. Casati 1957-ben elszegényedve halt meg Londonban. Bár a neve ma már kevéssé ismert, stílusa a legnevesebb divattervezőket inspirálja: ő ihlette többek között Dior 1998-as tavaszi couture kollekcióját és a Chanel 2010-es resort kollekcióját is.
Josephine Baker banánszoknyája
Josephine Baker afroamerikai származású francia előadóművész 1925-től lépett fel egzotikus és igencsak erotikus töltetű produkcióival a párizsi mulatókban, melyeket igen merész jelmezekben adott elő. Mind közül a legemlékezetesebb az a melltartós-banánszoknyás összeállítás, melyet az 1926-os Vadember Tánc című számában viselt. Jócskán akadtak kritikusai, akik közönségesnek, vadnak és primitívnek bélyegezték és azzal vádolták, hogy a faji különbségekben rejlő szexuális fantáziákat aknázza ki műsoraival. Baker azonban kora egyik szexszimbólumává vált, rajongói Bronz Vénusz, Kreol Istennő és Fekete Gyöngy neveken emlegették.
A kis fekete
Coco Chanel “kis fekete” ruhájáról a Vogue magazin tette közzé az első képet 1926-ban. A letisztult vonalú öltözék radikálisan egyszerűnek tűnt a kor divatjához képest. Egyik fő konkurense, Paul Poiret “szegénység deluxe”-nak nevezte a kreációt. Az elsőre megosztó ruhadarab azonban divatba jött és máig is a klasszikus elegancia egyik megtestesítője.
New Look
Christian Dior 1947-ben mutatta be a New Look fazont. A kifinomult homokóra-sziluett a nőiességet, lágyságot hangsúlyozta, ami forradalmi újításnak számított a világháború idején divattá vált maszkulin vonalvezetéshez képest. Maga a stílus és az ahhoz szükséges pazar anyaghasználat dekadensnek hatott a háború utáni években, ami sokakból ellenérzést váltott ki. A Montmartre-on az utcai árusok megtámadták a New Look kollekció darabjaiban pózoló modelleket egy fotózáson, az Egyesült Államokban pedig sorra alakultak a New Look-ellenes klubok. A New Look irányzat azonban alig egy év alatt hatalmas népszerűségre tett szett, az ötvenes évekre pedig egyenesen meghatározóvá vált.
Miniszoknya
Bár a miniszoknyát, mint viseletet nem Mary Quant találta fel, ő volt az, aki először nevet adott neki: kedvenc autójáról a Mini Cooperről nevezte el. Bár már Jean Varon és André Courrèges divattervezők is előrukkoltak korábban hasonlóan kurta szoknyákkal, mégis a fiatal londoni dizájner volt az, aki népszerűvé tette a ruhadarabot a hatvanas években. A miniszoknya a lázadó ifjúság és a szexuális forradalom egyik jelképe lett, mely akkoriban igencsak megosztotta a közvéleményt. A több úttörő irányzatot maga is meghonosító Coco Chanel egyenesen közönségesnek nevezte és maximálisan elutasította a ruhadarabot.
A női szmoking
Yves Saint Laurent először 1966-ban mutatta be a nőkre szabott szmokingot, mely aztán állandó eleme lett a kollekcióinak. Az öltözék akkoriban még megbotránkozást keltett, ugyanis mind Európában, mind pedig a tengerentúlon túlságosan radikálisnak hatott, hogy egy nő ilyen módon öltözködjön. Az elegáns párizsi éttermekben egyenesen nadrágtilalmat vezettek be a nőknek, de máshol sem látták szívesen a szmokingos nőket. Egy New York-i előkelőség, Nan Kempner 1968-ban szmokingban szeretett volna bemenni a manhattani La Côte Basque étterembe, ám öltözéke miatt nem engedték be. Erre levette a nadrágját, a szmokingkabátját pedig egyberuhaként viselte, így pedig már bemehetett.
Madonna kúpmelltartója
A nyolcvanas-kilencvenes években kétségkívül Madonna volt az, aki öltözékeivel leginkább provokálni tudott. Lemezről lemezre, sőt videoklipről videoklipre képes volt előrukkolni valami megosztóval vagy egyenesen megbotránkoztatóval. Az összes szettje közül pedig talán az 1990-es Blonde Ambition turnén viselt kúpmelltartója volt a legfigyelemfelkeltőbb. A turné kosztümjeit, így a kúpmelltartós fűzőt is Jean Paul Gaultier tervezte. A francia dizájner voltaképpen akkor már közel egy évtizede dolgozott az ötvenes években divatos lövedékmelltartók inspirálta kreációkon, melyeket bemutatott a kifutón, de még Barbie babára is került belőle, amikor 1985-ben tervezett számára egy szettet. Tény azonban, hogy a kúpmelltartót senki sem tudta úgy viselni, mint Madonna. Azóta sem.
Lady Gaga húsruhája
A 2000-es évekre minden korábbinál nehezebbé vált bármiféle ruhával érdemben botrányt okozni, meghökkenteni vagy egyáltalán átvinni bizonyos ingerküszöböt. Érdemben ez talán csak Lady Gagának sikerült, aki 2010-ben (igen, ennek is már 10 éve) nyers marhahús-cafatokból készült öltözékben jelent meg az MTV Video Music Awards gálán. A ruhát Franc Fernández argentin művész tervezte és Nicola Formichetti olasz-japán dizájner készítette el. A ruhával Lady Gaga egyfelől az ellen tiltakozott, hogy a homoszexuálisokat kirekesztik az Amerikai Egyesült Államok haderejéből, másrészt azt akarta kifejezni, hogy küzdeni kell azért, amiben hiszel. A Time magazin 2010-ben az év legnagyobb divatszenzációjának titulálta a húsruhát. Talán az évtizedben is ez volt a legnagyobb.