Az haute couture világának mozgatórugói ők, akik kezei közt valósággá válnak a tervezők skiccei. Ők rakják bele az olykor több száz órányi alkotómunkát a ruhába, amitől annak kivételesen pazar megjelenése és csillagászati ára van. Mégsem ismerjük őket név szerint. Ők a les petites mains, azaz a kis kezek.
Midinette, cousette, grisette
Nem mindig hívták a magas tudású varrónőket les petites mains-ként. A 19. század közepén létrejött haute couture világában a divatszalonoknak dolgozó hölgyeket az első évtizedekben több névvel is illették: cousette, midinette, grisette – az pedig csak természetes, hogy némi párizsi pikantéria is övezte őket. A cousette régies, francia szó, a fiatal varrónőket nevezték így, a legártatlanabb a három közül. A midinette-nek is hasonló jelentése volt, egykor a varrónő tanoncokra használták Párizsban, akik e becenevet rövid ebédszünetük után kapták (midi – napközepi, dinette – könnyű ebéd). A grisette-ek a munkásosztálybeli dolgozó lányok voltak, akiket szegényes, szürke ruhájuk után neveztek el így, és valóban, a Belle Époque korában sokan közülük varrónőként dolgoztak. Megélni azonban nem mindenki tudott ebből, hisz vannak annak is szintjei, ki, milyen munkát kapott és azért mennyi fizetséget. Ezért sokan közülük kényszerűségből prostitúcióval is kiegészítették fizetésüket, ami miatt aztán könnyűvérű nőcskeként tekintettek a fiatal lányokra, mi több, a rossz nyelvek a midinette-eket is gyakran a dumas-i demimonde világába taszították, épp csak egy polccal feljebb helyezve őket a lorette-ektől, akik Párizs főállású szajhái voltak.
Nesze neked megbecsülés.
Névtelen hősök
Hiába teremtette meg Charles Frederick Worth az haute couture szabályait és indította el a legmagasabb színvonalú divattervezést egy, a korábbitól egészen eltérő, a mába vezető irány felé, társadalmi megbecsültségük a varrónőknek nem volt nagy, végtére is csak a munkásosztály tagjairól volt szó. Ahogy aztán az 1900-as évek beindultak, a frivol megjegyzések kikoptak, e megnevezések helyét pedig átvette a les petites mains, ami mára a rivaldafény elől látszólag elzárt, ám annál megbecsültebb műhelyek művészeit jelöli.
Ők ugyanis nem átlagos varrónők, megfelelő szintű szakmai gyakorlat, sok évnyi tanulás, iskolák és speciális tanfolyamok elvégzése kell hozzá, hogy les petites mains-ként dolgozhasson valaki. A divatházon belül ez karrierjük első lépcsőfokának számít, közülük kerülhetnek ki idővel a premiére main-k, az atelier-k vezetői, egy-egy ilyen előléptetés azonban évtizedek munkájában mérhető. Mégis, a fluktuáció nem nagy, vagy azt is mondhatnánk, nincs. A varrónők gyakran olyan családokból kerülnek ki, akik generációk óta kötődnek egy-egy divatházhoz, de „kívülről” érkezve is hatalmas dolog egy ilyen műhelybe bekerülni, szakmai elismertség és kiváltság ide tartozni.
Manapság nagyjából 2200-an dolgoznak a különböző párizsi atelier-kben, a Chambre Syndicale de la Haute Couture által nyilvántartott divatházak valamelyikénél. Egy részük a szabászattal, másikuk speciálisan a lágy anyagokkal, mint a tüll, vagy muszlin dolgoznak, ez a terület a flou. Nem csak precízen, kivételesen magas színvonalon kell alkotniuk, de a gyorsaság is elvárás, hogy a milliónyi apró öltés, díszítés felhelyezése időben elkészüljön, főként a félévente megrendezésre kerülő haute couture divatbemutatók esetén. Egy-egy couture ruha elkészítése több száz munkaórát igényel, a különbséget pedig egy designer darab és egy egyedi couture öltözék közt éppen a les petites mains munkái jelentik, a kézzel elkészített részletgazdagság. Egy couture Chanel kabáton például ezer órát is dolgozhatnak, csapatmunkában, gyakran húszan, vagy még többen, mindenki a saját részfeladatáért felelve.
A neves divattervezőkkel napi szintű munkakapcsolatban állnak, mégis, e műhelyek olyan zárt világot jelentenek, amik működésébe csak az elmúlt pár évben kaphattunk bepillantást. Ennek emlékezetes pontja volt, mikor 2016-ban Karl Lagerfeld az őszi haute couture bemutatójának díszletéül a Chanel atelier-k berendezését választotta, mi több, megkérte varrónőit, ők is legyenek részesei a show-nak. A bemutató végén ráadásul négy vezető varrónője társaságában jelent meg, ezzel is tisztelegve a háttérben zajló precíz, gyors, mégis legmagasabb színvonalú alkotómunka előtt.
Karl Lagerfeld és a Chanel atelier-k vezetői, Mmes. Cécile, Jacqueline, Olivia és Josette, a Chanel 2016-os őszi haute couture bemutatóján (Fotó: Catwalking/Getty Images)
Hiába Lagerfeld ebben is úttörő volt, azóta pedig szokássá, sőt PR-eszközzé vált, hogy a neves divatházak szépen konstruált kisfilmekben mutatják be egy-egy ikonikus ruhájuk, kiegészítőjük elkészítését, interjúkat hallgathatunk meg a műhelyekben dolgozókkal, és így talán érthetővé válik az is, mi kerül egy couture ruhán sok millió forintba. Pierpaolo Piccioli, a Valentino divatház kreatív igazgatója is rendszeresen bemutatja Instagram-oldalán a vele dolgozó les petites mains hölgyeket (mert még manapság is többnyire nők dolgoznak ezekben a munkakörökben), akik megvalósítják a couture csodákat, mégis még az efféle nyitottság ellenére is a névtelen hősök ők, akiknek nevét vagy arcát a szakmán kívüli világ elvétve sem ismeri.
A kevés kivételek egyiket Madame Jacqueline Mercier, a Chanel divatház premiére main-ja, aki a divatház párizsi központjában, a 31 rue Cambon alatt található műhelyek munkáit irányítja. Igazi legenda, aki 15 éves kora óta dolgozik varrónőként, és összesen huszonöt évig dolgozott együtt Lagerfelddel. Ő az egyike azoknak, akik a divatcézár (és most Virginie Viard) vázlataiból, hozzájuk fűzött vízióiból, elképzeléseiből megérti, miként lehet azokat a legtökéletesebben valódi, hordható ruhákká változtatni. „Nincs semmi hozzáfűznivalóm ahhoz, amit csinált. Nagyszerű. Néha azt gondolom, még a vázlataimnál is jobbak” – e szavakat Lagerfeld intézte hozzá, még évekkel ezelőtt, és mint egy interjúban elmondta, számára a legnagyobb dicséret és elismerés volt, amit valaha kapott.
Különleges műhelyek
Nem beszélhetünk úgy a „kis kezekről”, hogy ne ejtenénk szót a couture házak holdudvarában működő, valamely részfeladat művészi szintű elvégzésére szakosodott műhelyekről. Ezek nevei (már azoké, akik a mai napig működnek) összeforrtak az haute couture-rel, és bár a divatházaktól függetlenül működnek, művészeit a köznyelv épp úgy a les petites mains megnevezéssel illeti.
Leghíresebbjei a hímzésekkel, ruhaddíszítésekkel foglalkozó Lesage, a gombkészítéssel foglalkozó Desrues, a virágdíszekre szakosodott Maison Guillet, az Anne Hoguet műhely, amely legyezőket készít, vagy a Maison Lemarié, ami a ruhák és kiegészítők tolldíszítéseiért felel. Hiába a kivételes szaktudás, ami ezekben a műhelyekben fellelhető, a nyolcvanas évekre működésük veszélybe került. Nemcsak a szakma iránt érdeklődők fogyatkoztak meg, de az egyre gyorsuló világban sem találták a módját, miként tudják profitábilisan fenntartani magukat.
Végül Karl Lagerfeld oldotta meg a problémát, aki a nyolcvanas években létrehozta a Chanel által működtetett Paraffection ernyőszervezetet, bevonva alá azokat a műhelyeket, amik a kezdetektől támogatták munkájukkal a divatházat. Nem tekinthető azonban ez szimpla bekebelezésnek. Bár a műhelyek segítséget és iránymutatást kapnak a menedzsment területén, nem tartoznak kizárólagossággal a divatháznak, szakmai szempontból függetlenek maradtak, és bármely más divatháznak is dolgozhatnak, sőt, érdekükben is áll, hogy működésük gazdasági szempontok szerint is fenntartható legyen.
Ezeknek a műhelyeknek saját képzéseik vannak és az egekbe helyezett lécei, amiket meg kell ugrania azoknak, akik náluk szeretnének dolgozni. Szerencsére mára, e foglalkozások nagyobb megbecsültségének köszönhetően, ismét nagy az érdeklődés irántuk, így bízhatunk benne, hogy nem kerülnek a kihalt kézműves szakmák soraiba évtizedek múltán sem.
