Az mindig is nyílt titok volt, hogy a versenysport kemény világ, hogy a minél jobb eredmények érdekében nem kímélik a gyerekeket, az edzésekhez tartozott az üvöltés, és ma már azt is tudjuk, hogy egyes edzők attól sem riadtak vissza, hogy testi erőszakkal “motiválják” a nebulókat. 2013-ban nagy port kavart a Japán Cselgáncsszövetség botránya, amikor kiderült: a válogatott edzők pofozták, bambuszbotokkal verték a sportolókat, rendszeresen megfélemlítették és megalázták őket, a sportolók pedig többrendbeli zaklatásról is beszámoltak. Japán mellett Kína is messze híres arról, hogy nem bánik kesztyűs kézzel az olimpiai sportolóival. A hatalmas országban több mint 300 államilag finanszírozott elit sportiskola van, ahol a komoly és szigorú edzések már gyermekkorban elkezdődnek. A tehetséges kínai gyerekeket 6 éves korukban kiválasztják és különleges sportiskolákba küldik őket, ahol minden a teljesítményről szól.
A Liaoning Anshan Sportiskolában például kiderült, hogy a 15 évet betöltött tanulóknak doppingszert adtak be, legtöbbjüknek erythropoietin hormont (EPO) és tesztoszteront. A Sanghai egyetem professzora így nyilatkozott a Washington Postnak: „ A legtöbb iskola csupán a sporttal foglalkozik, már már olyanok, mint egy sportoló gyártó- és összeszerelő sor. A gyerekeknek naponta 6 vagy több órát kell edzeniük. A kínai sportolók olyan sok időt szentelnek az edzésnek, hogy még egy ötödik osztályos szintjén sem tudnak olvasni.”
De szerte a világból tudnánk hozni hasonlóan durva példákat, és az egyes felmérések is azt mutatják, hogy globális szinten a mai napig gyakoriak az edzői túlkapások. Az UNICEF Magyar Bizottsága 2014-ben készített egy tanulmányt, Gyermekek tapasztalatai a sportban címmel. A vizsgálat során közel 900, 18–63 éves felnőttet kérdeztek meg gyermekkori tapasztalataikról, amelyeket verseny- vagy hobbisportolóként szereztek. Az eredmények azt mutatták, hogy a megkérdezettek több mint 70 százalékának volt része érzelmi bántalmazásban, minden harmadik gyermek élt át szexuális bántalmazást, minden negyedik pedig fizikai erőszakot.
Itt érdemes helyretenni, hogy az edzés során mi is számít bántalmazásnak, hiszen egy véletlenül, edzés közben szerzett sérülés még nem erőszak. Az utóbbi kategóriájában esik azonban, ha például megalázzák a gyereket, akár a testalkata vagy a teljesítménye miatt, ha nevelési célzattal pofozzák, verik, megfélemlítik, vagy evészavarokba hajszolják őket, és az is abúzus, ha megtagadják a pihenőidőt vagy a gyógyuláshoz szükséges időt, vagy ha doppingszerek használatára kényszerítik. Idevágó egy tavalyi példa, amikor egy 14 éves sportoló bukott le tiltott szerekkel. És ha már hazai vizekre eveztünk, a 444! egyik korábbi cikkéből kiderül, hogy az úszószövetségen kívül alig van olyan spotklub, egyesület, ahol lenne gyermekvédelmi szabályzat vagy gyermekvédelmi szakember, vagyis nincsenek nagyon olyan belső szabályzatok, amelyek védenék a gyerekek érdekeit, jogait. Éppen ezért fordulhat elő, hogy rejtve maradnak a lelki, a fizikai, de még a szexuális bántalmazásos ügyek is. A gyerekek nem tudják, hogy kihez fordulhatnak segítségért, sőt a sportközeg sajátos és önkényes szabályai miatt azt se tudják feltétlen, hogy egyáltalán gond van-e azzal, ha az edző pofonokat osztogat, vagy megalázó módon beszél, bánik velük.
Jelenet a Fehér tenyér c. filmből
Azt hozzá kell tenni, hogy az úszószövetség valószínűleg azért is alakított ki gyermekvédelmi szabályzatot, mert az utóbbi években sorban hullottak ki a csontvázak: újabbnál újabb sportolók jöttek elő a személyes történetekkel, verésekről, szexuális bántalmazásokról, amelyek erősen gyengítették a szövetség presztízsét. Érthető, hiszen brutális sztorik voltak ezek.
„Volt egy srác, akinek a verés csak azért járt, mert létezett. Irritálta az edzőnket a maflasága, a bénasága, hogy soha nem beszélt vissza. Olyan verhető volt. Berángatta a WC-be, megverte, kijöttek”
– olvashatók Kiss Noémi szavai a Vs.hu-nak adott, évekkel ezelőtti interjújában. Noémi a nyolcvanas években úszott, amikor a kemény edzések mellett jellemző volt a fenyítés és a verés is, tapasztalatairól könyvet is írt Sovány angyalok címmel.
Turi György, az úszószövetség egykori szakmai elnöke körül is felcsaptak a hullámok, sőt, korábban a Blikknek elismerte, hogy időnként fizikai eszközökkel is megfegyelmezte a tanítványait, de mostanra a szigorúbb társadalmi megítélés miatt felhagyott ezzel a módszerrel. “Egerszegi Krisztina is kapott pofonokat. Más is. Elismerem, ha szükségét éreztem, eljárt a kezem, de csakis a sportolók érdekében. Nevelési célzattal” – mondta az úszóedző. Cseh László olimpikon, aki a visszavonulását tervezi, is megerősítette a Turi Györggyel kapcsolatos híreket egy korábbi tévés interjújában. „Amikor Törökbálinton kezdtünk edzeni, szóltak, hogy miért ilyen morcosan járok edzésre. Úgy mentem, mint aki a halálára készül, hogy a kivégzésem lesz, és akkor elgondolkodtam, hogy miért vagyok ilyen állapotban, amikor magamtól jövök, szeretem csinálni, nem történik semmi az edzésen, ha valami nem jön össze. Miért voltam borongós? Mert ezt szoktam meg, hogy az edzésen nem lehet jókedv és félni kell, mert ha nem hajtjuk végre a feladatot, akkor ordibálás jön. Meg kellett tanulnom, hogy mosolyogva tudjak edzésre menni”
De olyan is akad, aki nem tartja problémásnak, ha üvöltöztek vele edzéseken.
„Amellett, hogy nyilván akadt kimerítő edzés nagyjából minden napra, és az edzők is egy fokkal keményebben fogták azokat, akikben benne volt az a faktor, hogy nagy játékosok legyenek, tök jó volt az egész. Pont leszarom, hogy néha üvöltött velem az edző, mert nem napi két órában kiabált, és megtanultuk tőle, hogy tarts ki, és ne parázz be mindentől” – ecseteli egy gyerekkorában évekig asztaliteniszező kollégánk.
Az élsport világából hosszan lehetne még sorolni az olyan történeteket, amelyek, testi-lelki fenyítésekről, szexuális bántalmazásokról szólnak, egymás után jönnek ki az olyan filmek is, amelyek a versenysport zárt és sokszor brutális világát mutatják be. Évről évre, egyre több ex-sportoló hallatja a hangját a témában. Gondoljunk csak a tornászvilág egyik legnagyobb botrányára, a több száz tornászlányt molesztáló orvos, Larry Nassar ügyére, amelyről egyszerre két vezető streaming szolgáltató is dokumentumfilmet készített. Az HBO Az amerikai tornászbotrány belülről, míg a Netflix az Athlete A címmel hozta ki a filmeket, és hasonlóan megdöbbentő a Fehér tenyér című magyar alkotás, amely jól bemutatja a továbbörökített, psziché romboló edzési módszereket. 2017-ben pedig a ritmikus gimnasztika élvonalába tartozó hazai olimpikonok pakoltak ki a brutális edzésekről.
Maggie Nichols amerikai olimpikon, az őket ért zaklatásról beszél a Netflix Athlete A c. dokumentum filmjében (Fotó: Ian MacNicol/Getty images)
Mindezek hatására lassan, de azért változnak az edzésmódszerek, és az új normák felállításával, nagy eséllyel ki fognak pörögni a rendszerből azok az edzők, akik a fekete pedagógia módszerét alkalmazva próbálnak jobb eredményeket kisajtolni a gyerekekből.
Inkább ne legyél olimpikon…
A versenysport sötét oldala miatt érthető, ha sok szülő vacillál, engedje-e a gyerekének, hogy az élsport világában nőjön fel, ahol sok esetben háttérbe szorul az önfeledt, gyermeki lét. A szakemberek nagy része állítja, hogy ez a felállás nem egészséges, a gyermekkorban inkább a sport élvezetéről kellene szólni, mintsem a megfeszített edzésekről, vagy a megfelelési kényszerről. Az Irish Times cikkében azt írják, hogy a túlzott versenyzés problémás lehet a gyermekek mentális egészségére nézve. Némi versengés még rendben van, ugyanakkor nem szerencsés, ha rá kerül a fókusz, ugyanis az túl nagy mentális terhet jelent a gyereknek.
Gyermekkorban a sportnak az élvezetről, a szenvedélyről, a testmozgásról, az új készségek elsajátításáról, a szocializációról és a közös tevékenységről kellene szólnia.
Ennek ellenére ma is gyakori, amikor a szülő, vagy az edző eldönti, hogy az óvodás gyerekből élsportolót kell faragni a testi adottságai, vagy tehetsége alapján. Ez azonban súlyos következményekkel járhat, mert egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy pont ő lesz az, akiből olimpikon válhat, másrészt a túl korai megterhelés, a gyermekkori igények háttérbe szorítása pótolhatatlan veszteséget jelent a személyiségfejlődésében. De még mielőtt azt gondolnánk, hogy a versenysport csak nettó szenvedés, és csak kárt okoz, azt fontos tudni, hogy a sport nagyon is fontos a gyermek életében, lehet, sőt, kell terelgetni, vagy kitartásra ösztönözni a gyereket. Amennyiben azt látjuk, hogy szeret edzésre járni, jól érzi magát a társai között, akkor elvárható, hogy heti két-három alkalommal eljárjon edzeni, bár néha érdemes engedni, hogy egyszer-egyszer kihagyja, az erőltetés ugyanis a visszájára sülhet el.
A rendszeres sport kimondottan jó hatással van a gyerekekre
Fejleszti az idegrendszerüket, a szociális készségüket, kitartást és önfegyelmet tanít, életre szóló barátságok születhetnek általa, és a kortársakkal, valamint a felnőttek való kapcsolat kialakításában is fontos szerepet tölt be. Ha pedig a gyermek érzelmi fejlődését nézzük, a sport megtanít előre gondolkodni, és az indulatok csillapításában is hatékony. Tanulmányok is bizonyítják, hogy a szervezett és rendszeres sporttevékenység segíti a gyermeket a kognitív képességek fejlesztésében, és az is kimutatható, hogy a fizikai aktivitás általában jobb tanulmányi eredményekkel jár együtt. Amit viszont fontos szem előtt tartani, az a balansz: a mértéktelenség miatt könnyen visszájára sülhet el a sport pozitív hatása. Ha határátlépés, túledzés történik, azt jól meghatározható testi tünetek jelzik, előfordulhat az is, hogy a stressz miatt legyengül az immunrendszer és gyakrabban betegszik meg a gyerek. Tehát az a legésszerűbb, ha a gyereket meghagyjuk gyereknek lenni, és nem versenylóként hajtjuk ki belőle a legjobb eredményeket.
Vekerdy Tamás, aki az egyik legismertebb magyar pszichológus is sokszor elmondta, hogy a versenysport nem a kamaszkor előtti gyerekeknek való. Néhány éve úgy nyilatkozott, hogy praxisában nem egy olyan 11-12 éves gyerek fordult meg, akiknek súlyos önértékelési zavarokat okozott, hogy hiába edzettek keményen, soha nem tudtak elsők lenni egy-egy versenyen. Vekerdy szerint egy óvodás korú gyereknek
„a kiegyensúlyozott fejlődéséhez elengedhetetlen lenne a napi 4-5 óra rohangálás, mászás, kiabálás”.
A korai gyerekkorban a heti öt testnevelésóra jó lehetőség lehetne arra, hogy kipróbálják magukat a gyerekek különböző sportágakban, hogy aztán abban a korban, amikor már van értelme, differenciálni lehessen, ki mire alkalmas. De ez nyolc-kilencéves kor alatt nem reális, ebben az időszakban a gyerekek számára minden mozgás kizárólag játék. Ha így választhatnának a gyerekek, akkor nagyon sok felesleges sérülést és kudarcot el lehetne kerülni.
