Hétről hétre olvasásra buzdítunk titeket itt az nlc-n, jobbnál jobb regényeket, verses- és novellásköteteket ajánlunk a horrortól a keserédes vígjátékig. Ideje tehát, hogy utánajárjunk:
milyen az, amikor egy könyv úgy mesél, hogy egy darab betű nincs benne?
Eltekintve esetleg némi előszótól, illetve címektől, képaláírásoktól a fotók alatt. Bizony: fotókönyveket ajánlunk, rögtön kettőt, egy évtizedes és egy leendő klasszikust – és hogy tematikus íve is legyen a cikknek, többé-kevésbé a meztelenségről szól mindkettő, a szó konkrét és átvitt értelmében. Mármint a meztelenségről mint művészi kifejezőeszközről, és nem a szexről – a könyvek alanyait ugyanis anélkül ábrázolják a fotósok, hogy a legkevésbé is szexualizálnák őket, már csak azért is, mert az első könyvben rögtön gyerekekről van szó, a fotós pedig a tulajdon édesanyjuk.
Ismerkedjetek meg tehát két nagyszerű, teljesen más világban és más korban alkotó fotóssal, akikben az a közös, hogy az ember érdekli őket, testestül-lelkestül, amint éppen megpróbálja jól érezni magát a környezetében, ami adatott. Legyen szó a virginiai idilli tanyavilágról, vagy a posztszocialista, betonból kiöntött nagyvárosokról. Ez Sally Mann és Martin Pavel története.
Sally Mann: Inmediate Family
Sally Mann tulajdonképpen semmi mást nem csinált, csak a családját fotózgatta – nincs ebben toldalékolásban semmi pejoratív, egyszerűen arról van szó, hogy nem tervszerűen, életművet építve, hanem „csak úgy”, a három gyerekét sosem pózoltatva kapta el őket, a lehető leghétköznapibb pillanataikban, fekete-fehér filmre. (Ne feledjük, a fekete-fehér akkor még nem egy sima filter volt, hanem kifejezőeszköz.) Éppen ezért lett hatalmas botrány a kötet: a közönség és a kritikusok ugyanis rendkívül kényelmetlenül érezték magukat, amikor szembesültek vele, hogy az anyaság bizony nem (csak) játék és mese, a gyerekek élete pedig nem mindig szép, hanem néha zaklatott, kaotikus, abszurd, ők maguk pedig törékenyek, és folyamatosan küzdenek magukkal és egymással, hogy megtalálják, merre az előre.
Forrás: sallymann.com
Persze, ezt mind tudjuk, és már akkor, 1992-ben, a legendás album megjelenésekor is tudták, de addig így, egyben, egyszerre nyers és szép fotókon még nem látták. Haditudósítás, fotóriport, dokumentarista fotográfia az egyik oldalon, magazinportrék és idealizált, beállított családi fotók a másikon – nagyjából így nézett ki a fotográfia. (Egyébként ma is így néz ki, csak éppen javarészt az Instáról ömlik.)
Mann 1984 és ’91 közt fotózta három gyerekét, Virginiát, Jessie-t és Emmettet Virginiai tanyájukon, természeti közegben, ahol az egész vidék a játszóterük volt. A három gyerek tehát elvileg ideális környezetben nőtt fel, csak hát ugye a gyerekkor sosem ideális, és ezt a fotós sem titkolta el, éppen ezért több képen:
- meztelenek;
- láthatóan sérültek;
- cigivel a kezükben, felnőttes ruhákban pózolnak.
Ma már önmagában a meztelenségből is hatalmas botrány lenne, és akkor is az lett: a kritikusok azzal vádolták a fotóst, hogy szexualizálja saját gyerekeiket, az pedig csak hab volt a tortán, hogy többen bántalmazást és elhanyagolást kiáltottak: egy képen látszik Jessie összevarrt, friss sebe, és másikon bedagadt az egyik szeme, Emmettnek pedig vérzik az orra. Ezen nem is a kritikusok, hanem a közönség is kiakadt, többen úgy kommentálnák a képeket, hogy
milyen anya az, amelyik fotózza a sérült gyerekét ahelyett, hogy segítene rajta?
A válasz természetesen az, hogy olyan anya, aki az anyaság összes szépségét és nyűgjét egyszerre akarja megmutatni, és aki egyébként rögtön segít, ha baj van: a képeken már ellátott sebesülések látszanak, vagy olyanok, amelyekkel nincs teendő.
Forrás: sallymann.com
Sally Mann egyébként nem is szeretett volna könyvet, kiállítást – sőt, sorozatot sem –, ő tényleg a saját szórakozására kezdte fotózni a családját. Tíz év alatt végül mégis összeállt egy komoly sorozat, Mann viszont még ekkor sem szerette volna publikálni, éppen azért, mert a gyerekei még nem voltak elég idősek ahhoz, hogy eldönthessék, akarják-e. Amikor azonban a gyerekek megtudták, hogy az anyjuk hezitál, hatalmas házi kampányba fogtak a könyvért és a kiállításért. Addig nyaggatták anyjukat, amíg az bele nem ment, egy feltétellel: minden gyereknek vétójoga van, ha bárkinek nem tetszik egy fotó, kiveszik a sorozatból. Erre persze teljes joggal vetheti közbe bárki, hogy a gyerekek képtelenek felmérni, mit jelent a nyilvánosság, de azért azt se felejtsük el, hogy ekkoriban nem hogy Instagram nem volt, hanem még internet is alig, a fotóművészet pedig csak egy szűk réteget érdekelt.
Összesen két kép esett áldozatul: Virginiának nem tetszett az, amin pisil, Emmettnek pedig az, amin zoknikkal a kezén játszik. Mindkettőnél voltak jóval „cikibb” képek is a gyerekekről, ők mégis ezeket nehezményezték. Mann később azt mondta:
a gyerekek legfeljebb attól tartottak, hogy furcsa kockaként ábrázolják őket a képet, a meztelenséggel nem volt bajuk.
Forrás: sallymann.com
A gyerekek nem sima riport- és portréalanyok, hanem aktív résztvevői, alakítói a képeknek, egyik-másik fotót nézve úgy tűnik, hogy az anya tényleg „csak” az exponálógombot nyomta meg. Annyira, hogy Jessie később elárulta, hogy az évek alatt megtanulta, milyen témák és képek érdeklik az anyját, és sok kép úgy született meg, hogy szólt neki: jöjjön gyorsan, helyzet van. Több kritikus – miután túltette magát a meztelenséget – a fotós szemére hányta, hogy megrendezi a képeket, a gyerekeit pedig pózoltatja, de ez nem igaz: a természetben élő három gyerek magától viselkedett úgy, mintha egy szürrealista művész múzsája lenne. Mann legfeljebb annyit kért tőlük néha, hogy egy kicsit ne mozduljanak. Egyébként az utólag teljesen tudatosnak tűnő alkotói folyamatról csak ennyit mondott:
Egyszerűen befűztem a filmet és lőttem.
Ma már tudjuk, hogy az Inmediate Family megismételhetetlen remekmű, amely megalapozta a mai napig egyre népszerűbb dokumentarista családi fotózást, és amelynek ott a helye a fotótörténetben. Ehhez képest abszurd, hogy nem azért nem született hasonlóan komoly alkotás a témában, mert senki nem volt képes eljutni erre a szintre, hanem azért, mert senki nem merte megpróbálni.
Martin Pavel: DPBBBV 2020
Nem kell megijedni a faramuci címtől, a fiatal cseh fotós a Daily Portrait nevű projektjét betűszavasította, és mellérakta a városok kezdőbetűit is, ahol járt: Brno, Pozsony (azaz Bratislava), Budapest és Bécs (azaz Vienna). A Daily Portrait pedig nem más, mint hatalmas volumenű, az említett városokban keresztül-kasul, apró lakásokban és hatalmas nyílt terekben készült portrésorozat, a meztelenség különböző fázisaiban önfeledten pózoló emberekről, akik mindenek, csak nem profi modellek. Az évszám ellenére a könyv csak most jelent meg.
Fotó: Neményi Márton
Bárhogy is hangzik ez, a DPBBBV (maradjunk a DP-nél) a legjobb és legfontosabb fotókönyv ma a piacon; úgy is, hogy Pavel szerzői kiadványként, közösségi gyűjtés után adta ki. Úgy, hogy a súlyos, hatalmas és drága, szöveg nélküli, csak képeket tartalmazó fotókönyv nem éppen garantált siker a Kickstarteren és társain. Tényleg súlyos és nagy: könyvespolc legyen a talpán, ami kibírja, és a méretével is lesznek bajok az IKEA-szabványra épülő háztartásokban, arról nem is beszélve, hogy leemelni, elhelyezni, kinyitni és lapozgatni kész kis szertartás, meg kell gondolni minden alkalommal, készen állunk-e rá fizikailag és lelkileg – de éppen ettől csodálatos az egész.
Hogy még szebb legyen, mindezt teljes egészében szöveg nélkül: Pavel nem érzi úgy, hogy bármilyen magyarázatot kellene fűzni a fotóihoz, vagy az ars poeticáját magyaráznia, így tehát nem is ír semmit, és szerencsére kurátort, kritikust, fotótörténészt sem kér meg, hogy tegye meg helyette. Egyszerűen csak a képek vannak, az üzenet pedig legfeljebb ennyi:
Itt jártam, ezt láttam.
Mondom, csodálatos.
Fotó: Martin Pavel
Magáról a művészről nem sok minden derül ki az interneten, legfeljebb az, hogy 1988-ban született, és szeret viccesen művészi önportrékat készíteni (vagy portrékat készíttetni magáról), mi meg így legalább azt is tudjuk, hogy hogy néz ki. Eleinte – 2012-ben – még csak eszköztelen, minimalista portrékat készített fal előtt álló fehérneműs emberekről, később Prága közterületein fotózott közeli arcokat, azaz itt csak sejtette a meztelenséget. Ismert 2015-ben lett, amikor kiadott egy csodálatos kötetet berliniekről, akik a lakásaikban állnak, ülnek, ejtőznek, ölelkeznek, ezúttal tényleg meztelenül. A könyv, bármilyen közhelyesen is hangozzék ez, a sokszínűség ünnepe, ugyanolyan jogon kap benne saját képet mindenki bőrszíntől, kortól, súlytól, szexuális orientációtól és testi-lelki defekttől függetlenül. Pavel semmit sem takar ki (kivéve természetesen a lehangolóan prűd Instagramon), mégsem szexualizálja alanyait, egyszerűen csak megmutatja őket.
Fotó: Martin Pavel
Ezek után Közép- és Kelet-Európa felé vette az irányt, szülőhazáján kívül felkereste a többi posztkommunista ország nagyvárosait (plusz Bécset), hogy tovább kutassa a meztelenséget. Ezúttal azonban emelte a tétet: nemcsak otthonaikban, hanem közterületen fotózta őket, természetesen még mindig meztelenül. Így jutott el Brno, Pozsony és Bécs után Budapestre is. Nemcsak a (meztelen) emberek érdeklik, hanem a környezetük is, annyira, hogy sokan szabályosan belevesznek a panelrengetegbe, gyárépületekbe, eltűnnek a rohadófélben lévő bódék közt és kirakatok előtt. Mint ebből már sejteni lehet, Martint nem foglalkoztatják a turistalátványosságok és a frekventált csomópontok, nem a Halászbástya boltívei alatt és az ötödik kerület patinájában készít ízléses, visszafogott, „pont-nem-látszik-semmi” aktfotókat. A jellegzetes, két világ között ragadt, posztkommunista valóság érdekli, a külváros, a lelakott, elhasznált területek, ahol csak hivatalosan zajlott le a rendszerváltás, a dzsentrifikáció pedig úgy sem.
Fotó: Martin Pavel
Hogy hogy csinálta? Martin Pavel ezt maga mesélte el nekünk tavaly, miután megkerestük. Kiderült például, hogy nem is vagyunk prűd népség, de azért nem egyszerű velünk: „A többi országhoz képest egy kicsit nehezebb volt megszervezni a fotózásokat, sokan nem válaszoltak vagy lemondták. Fejenként kábé száz üzenetváltás kellett: időpont-egyeztetés, visszamondás, majd elölről az egész és így tovább. Ilyesmit nem tapasztaltam más országokban. A magyarok csodálatos, kedves, tehetséges, mesebeli emberek, és sajnos egyre inkább paranoiások is. Érzelmesek, erős bennük a nosztalgia, amelyet a kormány rosszra használ. Egy utópisztikus álmot ígért nekik az erős, önfenntartó Magyarországról. Aztán nem éppen szabad országokhoz láncolja magát, mint Oroszország vagy Kína.” Modelljeit egyébként itt-ott találja, főleg a Facebookon; bejelöl, megszólít, kérdez, rögtönöz. A helyszínekre pedig főleg hosszas séták során talál rá.
Fotó: Neményi Márton
A kérdést, hogy miért ragaszkodik a meztelenséghez, elintézte ennyivel:
Mert embereket szeretnék fotózni, nem textilrétegek alá bújt embereket. A meztelenség az alapállapot. A textil csak adalék.