„Ez nem hiúság, hanem egy túlélési ösztön” – 50 felett stílusosan

Azt mondják, az 50 az új 30, ami bizonyos szempontból talán igaz is, hisz egészen más a társadalmi megítélése, több lehetősége van mind a szakmai, mind a magánéletében egy mai ötvenes nőnek, mint volt a régebbi történelmi korokban. Mégis, itthon sok szempontból máshol tartanak a nők az önmegvalósítás útján, mint Nyugat-Európában vagy Amerikában, nem véletlenül: máshonnan indultak, mást tanítottak nekik a szüleik.

Mindeközben pedig a 21. század vívmányai elképesztően gyors tempót diktálnak, és kérdéses, hogy a „hozott eszköztárral” miként jut energia az önmegvalósításra, ami állítólag az ötvenesek jellemzője. Talán nem is gondolnánk, de a stíluspszichológia is segítséget nyújthat, ami az öltözködés, a külsőnk tudatos alakítása révén segít megtalálni a helyünket. Dr. Szolnoki Nikolett pszichiáter, stíluspszichológia szakértő elsősorban az ötvenes korosztály számára nyújt tanácsadást, vele beszélgettem az okokról és lehetőségekről.  

A mai ötvenes nőkre nagy általánosságban azt mondják, jóval aktívabbak, mint az előző generációk voltak, lelkileg harmincasoknak érzik magukat, és lehetőségeiket is ehhez az énképhez igazítják. Mégis, itthon mintha éppen az érintett generáció tagjai nem akarnák ezt elhinni.

A gyerekkorunkba nyúlik vissza mindaz a megítélés és véleményformálás, ami itthon az ötvenes korosztályba tartozó nőket érinti, vagy amit ők gondolnak magukról. Nem a mostani világról szól, hanem arról, ahogy mi felnőttünk. A mi szüleink még a háború évei alatt vagy után születtek, és a háború utáni történelem határozta meg a gyerekkorukat függetlenül attól, milyen családban nőttek fel. Azt tanították nekünk, amit ők megtanultak: ne lógj ki a sorból, ne dicsekedj azzal, amid van, amit tudsz. Emlékszem, volt az édesanyámnak egy kedvenc cipője, amiről egyszer, még kislányként megkérdeztem, miért szereti annyira, és azt mondta, azért mert nem kopog a sarka. Mert hangtalanul tud járni benne, így nem kelt feltűnést. Mi is így nőttünk fel, a poroszos iskolarendszer egésze erről szólt. Ezzel szemben nyugaton, ahol más történelmi berendezkedésű országok voltak, arra nevelték a gyerekeket, hogy merjék megmutatni magukat, a képességeiket. Már kisiskolásként prezentációkat készítenek, projektekben, teamekben gondolkodnak, megtanulnak idegenek elé kiállni, beszélni. Itt pedig mi volt? Ha valaki kifejezte az egyéniségét, mert jelentkezni az órán, aktív lenni, akkor megkapta a cseppet sem pozitív stréber jelzőt, holott csak annyiról volt szó, hogy tudja, mit tud.

A többség akarata győzött az egyén felett?

Az egyén úgy van behuzalozva, hogy folyamatosan két véglet között vacillál: beleolvadjon a tömegbe, asszimilálódjon, vagy individualistaként éljen. Egyik véglet sem teljesen jó, de mindenesetre ezen a tengelyen valahol mindenki megtalálja önmagát. Az emberek többsége inkább a tömeghez húzódik, aminek másik oldalról nézve nem jó, ha valaki kiugrik, a tömeg komfortzónája az egyformaság. A kiugrás ugyanis tükröt tart elé, megmutatja, hogy lehet különbözni, és ezzel nem szeret szembenézni, ezért ha ilyen történik, az illetőt vissza akarja húzni azonnal, akár úgy, hogy piszkálja, kiközösíti. A közösségi médiában is megfigyelhető, hogy ha valaki egy kicsit is kilóg, máris bullying áldozata lesz. Túl husisnak tartják? Bodyshaming. Túl vékonynak? Bodyshaming. Azt gondolják, nem úgy öltözködik, ahogy a korához elvárnák? Egyből megszólják, ahelyett, hogy toleránsan, semlegesen viszonyulnának a helyzethez.

Tudunk semlegesek lenni?

Örökérvényűen úgy gondolom, nem, illetve azoknak nagyon nehéz, akiket úgy neveltek, hogy olvadjon be a tömegbe, akik zárt, kis közösségben nevelkedtek, illetve akinek van valamilyen elakadása, sérelme saját magával szemben. Nekik nehéz ezt a látásmódot tudatosan megváltoztatni. Azok tudnak a semlegességgel azonosulni, akik már túl vannak az önmagukkal való küzdelmen, megbocsátották a sérelmeiket azoknak, akiknek kellett, legyen az egy történelmi helyzet, egy volt férj, egy rossz munkahelyi vezető. Ha én magammal rendben vagyok, egyensúlyban vagyok, akkor sokkal toleránsabb vagyok mindenkivel szemben. Nagyon fontos lenne ennek a felismerése, ám nem olyan egyszerű belátni azt, hogy ami történik, azt én okozom. Azért bántok másokat, mert magammal van bajom, és nem magamat bántom, hanem másokat. Bátornak lenni nem olyan nagy baj,  ha jók vagyunk valamiben, és azt promotáljuk, ne gondoljuk azt, hogy stréberek, nyomulósak vagyunk, azt, hogy törődünk magunkkal, ne hívjuk hiúságnak.

Az ötvenes nőknek ráadásul azzal is meg kell küzdeniük, hogy a társadalom mit ítél koruknak megfelelőnek, értem ezalatt most az öltözködést, a megjelenést.

Az a baj, hogy úgy nőttünk fel, hogy a szépség szót a fiatalsághoz kapcsoljuk. Aki fiatal, az szép, és ha az ellentétpárok mentén gondolkodunk, aki idős, az csúnya. Nagyon nehéz mentális munka ezt a reflexet átállítani. Ez egy transzgenerációs trauma is egyben, ami kapcsolódik a nők termékenységéhez is; ha túljutunk a negyvenes éveinken, „le lehet húzni rolót”.

Olyan ez, mintha tudati szinten nem jutottunk volna el oda, ahol az orvostudomány áll. Ma már a nők átlagos élettartama Európában 77 év felett van, míg a korábbi évszázadokban ez az érték jóval alacsonyabb volt. Nem véletlen, hogy az emberek előbb alapítottak családot, előbb lettek szülők, anyák, majd nagymamák.

Pontosan így van, a középkorban egy negyvenes nő már idősnek számított, míg ma élete közepén jár. Elkezdtünk úgy élni, táplálkozni, és olyan gyógymódokat ismerünk már, amiknek köszönhetően a biológiai életünket kinyújtjuk, az agyi működésünk azonban a régről hozott mintákból dolgozik.

Egy kicsit még a történelmi távlatoknál maradva, mégiscsak azt láthatjuk, hogy minden korban és korszakban sziklaszilárd szabályok határozták meg a viselkedést, a megjelenést, ideértve az öltözködést is, most pedig hirtelen minderre azt mondjuk, érvénytelen, idejétmúlt. 

Igen, azonban ne feledjük, sokkal kisebb közösségekben éltek az emberek, akár a falvakat nézzük, akár a városokat. Mások voltak az utazási lehetőségek, jóval kevesebb információ érte az embereket, jószerével az volt csak a beszédtémájuk, ami konkrétan érintette őket, amit láttak, tapasztaltak a szűk környezetükben. Egy generáció alatt azonban akkorát változott a világ, mint máskor 2-300 év alatt, nem csoda, ha ez a generációmnak feszültségeket okoz. Azt vettük észre, hogy a sémákat, amiket a szüleink nekünk a legnagyobb jóindulattal és jó szándékkal adtak át, hisz azt akarták, hogy biztonságban legyünk, tehát ezeket a sémákat már nem tudjuk ebben az új érában igazán jól használni, kezelni. Felgyorsult a világ, jóval könnyebben utazunk, kommunikálunk, sokkal több, tőlünk különböző emberrel találkozunk, a megszokottól eltérő ingerek, hatások érnek minket. 

Mégis, ez a generáció volt az, akinek a húszas éveiben a rendszerváltás történt. Az ezzel járó változások, a lehetőségek hirtelen bővülése nem adott egy olyan lehetőséget az akkori fiatalok kezébe, ami segített volna ebből kimozdulni? Egy pozitív löketet, ami a nyugatias életstílust belevitte volna a hétköznapokba?

Csak a rendszerváltás nem volt elég, az internet elterjedése, az információ megszerzése is kellett, ami később jött. Persze, több lehetőség volt már akkor is szórakozni, pihenni, eljutni tengerpartra nyaralni, ám ezek az eseti dolgok nem élesítik ki annyira az ember szemét, mintha ezekhez hasonló hatásokkal napi szinten találkozunk. Másrészt ne feledjük, hogy amíg az ember fiatal felnőtt, neveli a gyerekeit, építi a karrierjét, lakásra, házra gyűjt, nincs annyi szabadideje, mint később, az ötvenes éveiben, mikor már a gyerekek kirepülnek, egzisztenciálisan már jó esetben stabil háttere van, és több szabadidővel rendelkezik. A mi generációnknak ez a mókuskerék időszak egybeesett a rendszerváltás utáni évekkel, és mire abból úgymond kikerült, egy hihetetlenül más, felgyorsult világban találta magát, amitől könnyen érezheti magát az ember elveszettnek. Ám van egy másik oldal is: úgy látom, és saját magam is ennek lehetek egy példája, hogy ma már nem ritka, hogy az ötvenes éveikben valamilyen nagy karrierváltás mellett döntenek a nők, és nem kényszerűségből teszik ezt. Otthagyják a multit, vagy az állami szférát, a tanult dolgot, az alkalmazotti életet, és úgy döntenek, hogy megvalósítják valamilyen régóta dédelgetett álmukat.

Veled is ez történt?

Persze!

Mikor érezted úgy, eljött a váltás ideje? Ha jól tudom, az orvosi pályát hagytad ott részben, hogy stílustanácsadó legyél, ami elég nagy váltásnak tűnik kívülről tekintve.

Valójában nem volt óriási váltás. Annyira szervesen passzol az életembe, hogy visszatekintve egészen meglepő. Orvos koromban is sokszor váltottam, dolgoztam altatóorvosként, majd a pszichiátrián, voltam búvárorvos, mentőorvos, és gyerekorvos is. Két szakvizsgám van, aneszteziológia és gyermekpszichiátria, jelenleg is gyermekpszichiáterként dolgozom. A képesség a váltásra tehát jellemzett engem ezt megelőzően is, két éve, 51 éves koromban azonban úgy éreztem, sok, amit csinálok. Úgy éreztem, már dolgoztam annyit, tettem le annyit az asztalra, adtam magamból másoknak, hogy most már ideje több időt fordítani önmagamra. Ahogy az ember a negyvenötöt átlépi, óhatatlanul elkezd a külseje változásai révén szembesülni az idő múlásával. Mert persze, az klassz, hogy a gyerekek kirepülnek és több lesz a szabadidő, de valami közben elmúlt. Ez egy keserédes állapot. Még úgy is, hogy nálam például egészen korán jött, fiatalon szültem, úgy éreztem, életem ereje teljében voltam, mikorra ők már felnőttek, nem pedig néni. Ugyanakkor a külső változása, a menopauza pár év alatt átrendezi a külsőnket. Ennek is köszönhető, hogy jobban elkezdtem foglalkozni a bőrápolással, szépségápolással, majd jött az öltözködés, és úgy döntöttem, beiratkozom egy stílustanácsadó képzésre. Mindez a Covid idejére esett, így a vendégkör lassabban alakult ki, ám ez végül jól is jött, mert közben kiforrta magát, hogy a pszit és a stílustanácsadást együtt lenne érdemes kezelni. Nagyon sok stílustanácsadót találhatunk, és én nem szerettem volna egy lenni a sok közül. Úgy gondoltam, hogy a koromból fakadó élettapasztalatokat, illetve a pszichiáteri végzettségemet kár lenne nem beépítenem.

Hogyan tud kapcsolódni az öltözködés és a psziché egymáshoz?

A stíluspszichológia gyakorlatilag minden döntésünkben benne van. Akár szeret valaki öltözködni, akár nem, valamilyen ruhát akkor is fel kell vennie, választásunk pedig rengeteget elárul önmagunkról, és hatással is van ránk. Én mindezen belül egy adott korosztályt képviselek, akiknek úgy gondolom, hogy a már elmondottak miatt egészen más, egyedi jellemzőik vannak, mint az előtte és utána következő generációknak. 

Ötvenes éveinkre már kialakult a személyiségünk, ízlésünk, a világhoz való hozzáállásunk, amiken nagyon nehéz változtatni, miközben az öregedés gondolatával esetleg komoly lelki harcokat vívunk, nem beszélve arról, amit mondtál is, hogy egy egészen új társadalmi-gazdasági környezetben kell megtalálnia a helyét az egyénnek. Ez pedig óriási feszültséget okozhat. Hogyan tudjuk ezt oldani a divat segítségével?

Önvizsgálattal érdemes kezdeni, mert ami becsontosodott, az nem biztos, hogy jó. Csak megszoktam. Az öltözködésen keresztül nagyon gyorsan tudunk információt szerezni magunkról, ami elindíthat egy pozitív változást, a stílustanácsadás pedig ennek részeként nem változtat meg, csak megmutatja, hogy milyenek tudunk lenni. Olyan apróságokkal, hogy ha máshová tesszük a derékvonalat, ha egy megfelelő színt viselünk, ha másként sminkelünk, változtatunk a frizuránkon. Van a stíluspszichológiában egy kifejezés, az enclothed cognition, amit magyarul nevezhetünk jelmezhatásnak, ez arról szól, hogy nem elég látni a ruhát, a szekrényünkben tartani, fel kell venni, a bőrünkhöz kell érjen.

Miért fontos ez? Nem elég, ha egy darabig csak nézegetjük a lehetőségeket? Ízlelgetjük, milyen lenne, ha meglépnénk?

Egészen más élményt ad, hatással van viselkedésünkre az adott ruha viselése, a változáshoz nem elég képeket nézegetni és sóvárogni. Azt talán már mindenki megtapasztalta, hogy ha felveszünk egy jelmezt, rögtön annak megfelelően kezdünk viselkedni. Igaz ez a munkahelyi egyenruhára is, vagy a szalagavatós lányokra, akik ha felveszik gyönyörű ruháikat, rögtön kihúzzák magukat. Született erre egy klinikai kutatás, ami a már említett enclothed cognition igazolása. Egyetemistákkal végeztek neuropszichológiai teszteket, amelyek során első körben fehér, orvosi köpenyeket osztottak ki a résztvevők egyik felének, míg a másik fele utcai ruhában volt, és szelektív figyelmet vizsgáló tesztet kellett kitölteniük, ami azt mérte, mennyire képesek észrevenni az ellentmondásokat. Akik köpenyt viseltek, feleannyi hibát vétettek, mint akik utcai ruhában voltak. Ezután a fokozott figyelmet vizsgálták, felosztották a résztvevőket három csoportra, akik közül az első csoport tagjainak kiosztott fehér köpenyekre azt mondták, orvosi köpenyek, és kérték, hogy vegyék fel őket. A második csoportnak csak kitették az asztalra az orvosi köpenyként jellemzett ruhát, és belépéskor felhívták rájuk a figyelmüket. A harmadik csoportnak ugyanazokat a fehér köpenyeket osztották ki, de azt mondták, az festőművészek köpenye, és fel kellett venniük. Többször is elvégezték ezeket a teszteket, és azok körében, akiknek azt mondták, orvosi köpenyt viselnek, kimutathatóan jobb eredményeket értek el a feladatokban, majd később azt is igazolták, hogy szignifikánsan jobban teljesítettek azok, akik felvették a köpenyt, mint azok, akik csak látták azt. Ez a vizsgálat tehát rámutatott a ruhák szimbolikus jelentésére, amivel azonosul a viselőjük. Ha doktori köpenyt visel valaki, azt gondolják róla, okos, megbízható, körültekintő, hiteles. Ha felvesszük, akkor ezeket az érzéseket fogja kiváltani belőlünk. A hétköznapi ruháinktól ugyanilyen hatást várhatunk, a ruháink támogatni tudnak minket abban, amit meg szeretnénk valósítani.

Hogyan álljunk ennek neki? Nem mindenkinek van lehetősége stílustanácsadásra elmenni, ennek híján pedig könnyen mankó nélkül érezheti magát az ember. 

Stílustanácsadásra elmenni óriási lépés, az úton szinte az utolsó, és addig el kell jutni valahogy. A leértékelések és turkálók nagyon jó helyek és alkalmak rá, hogy felpróbáljunk olyan ruhákat, cipőket, amiket általában nem szoktunk. Persze ennek gyakran az a vége, hogy meglátjuk magunkat, és azt mondjuk, ez nem én vagyok, hisz a boltokban extrém dolgokat is felveszünk, amiket a ruhatárunkba nem tudunk beilleszteni. Ha ilyet vásárolunk, úgy érezhetjük, csak kidobtuk a pénzt az ablakon, és ez eltántoríthat attól, hogy változtassunk. Jó út az, ha először megtaláljuk a nekünk jól álló színeket. Általában ki szokott derülni, hogy van is már pár darabunk otthon, amik köré fel tudunk építeni egy új, jól kihasználható ruhatárat. 1,5-2 év is lehet, mire normális ütemben lecserélődik a ruhatárunk, aminek már nem csak 25 százalékát hordjuk majd. Érdemes az alapdarabok mentén elindulni, és nem extra darabokat összevásárolni, amik aztán nem illenek majd egyetlen másik ruhánkhoz sem. Az alapdarabokat nagyon jól lehet variálni egymással, feldobni kiegészítőkkel, ékszerekkel.

Ha figyelünk az öltözködésünkre, kreatívak vagyunk, élményeket is szerzünk és tudatosabban éljük meg az öregedést. Ha passzívan elengedjük és hagyjuk megtörténni az eseményeket, akkor nyűgösebb lesz az egész, inkább legyünk benne a saját életünkben, és akkor amennyit lehet ebből, kontrolláljunk. Az öltözködésünk, megjelenésünk pedig abszolút egy olyan terület, ahol azonnal érezhetjük, hogy döntésünk, befolyásunk van az életünkre. Ez nem hiúság, hanem innen nézve egy túlélési ösztön. Képes csökkenteni a szorongást, az öregedéssel járó halálfélelmet. Hiába vagyok még csak 53 éves, és remélem, 103 éves koromig élek, akkor is már a második félidőben vagyok. Nem tudok nem foglalkozni az elmúlással, mert rengeteg testi és lelki jele van, azonban ha csak gondolkodok, merengek az élet múlásán, az szorongást okoz, az egzisztenciális szorongás a mindennapok részévé válhat. Ellenben, ha van feladatunk, ütemtervünk, van, amit meg tudunk, meg lehet tenni, akkor az képes oldani a szorongásokat.

Fontos az egészség is

• Ezt teszi a testeddel, ha 50 év feletti nő vagy és túl sokat ülsz
• 5 hiba, amit kerülj el 50 felett az egészséged érdekében