Hogy az ok vagy magyarosan oké (esetleg: OK, O.K., netán okay) pontosan mikor szivárgott be hozzánk, azt nehéz kideríteni. Valószínű egyébként, hogy legkésőbb a két világháború között már használták a nyelvi divatokra fogékony, anglomán nagyvárosi aranyifjak, de szélesebb körben ekkor még nem hódított itthon, írott szövegekben pedig pláne nem nagyon bukkant fel. Persze azért akadt néhány kivétel: egy Amerikában élő magyar újságíró, Héderváry Klára (aki nem azonos a későbbi ENSZ-diplomata Héderváry Klárával) például már 1931-ben bemutatta az Új Idők konzervatívabb ízlésű olvasóközönségnek ezt az új, jópofa kifejezést Három fogalom, amelyet hasztalan keresel az angol szótárban című kis ismeretterjesztő cikkében, amelyet azzal a megállapítással zárt, hogy „Amerikában ma már minden jó ötletre, minden sikeres teljesítményre azt mondják: OKÉ”.
„Az Oké! — olyan népszerű ez a mondás Amerikában, mint akár a rágógumi, esetleg Al Capone, vagy Angliában az »all right«” – ezt meg az Új Nemzedék írta, szintén 1931-ben, és ehhez nem is nagyon tudunk mit hozzáfűzni. Az mindenesetre biztos, hogy az 1936-os Idegen szavak nagyszótára már közli a szócskát: „O. K. a (ejtsd: a ké) rendben van!” (a haszontalan, ám érdekes tények ínyenc élvezőinek egy zárójelben még azt is eláruljuk, hogy ezt a szótárat Szécsi Ferenc, a táncdalénekes Szécsi Pál apja szerkesztette)
Bár a tágan vett Rákosi-korszakban, a sztálinista típusú diktatúra dühöngésének idején kis túlzással még az is dekadens-reakciós-burzsoá elhajlásnak számított, ha az ember halkan köhintett egyet, az oké továbbra is zavartalanul terjedt-terjedgetett, főként persze az ifjúság (pl. az egyik korábbi cikkünkben már bemutatott jampecok) körében. A szótáríró Országh László egyik 1974-es cikke szerint fontos okéügyi mérföldkő volt az itthon 1957-ben bemutatott (amúgy 1951-es) olasz időutazós vígjáték, az Oké, Néró! (O.K. Nerone), amire ma már talán nem sokan emlékeznek, de akkoriban, az ötvenes évek végén, illetve a hatvanas évek elején nagyjából olyan státusza volt nálunk, mint később a Bud Spencer és Terence Hill-filmeknek.
Országh ezen kívül az angol nyelvű táncdalszövegeket, főleg a beatslágereket, illetve a viszonylagos politikai enyhülés után egyre nagyobb számban hazalátogató amerikás magyarokat nevezi meg, mint azokat a tényezőket, amelyeknek köszönhetően az oké legkésőbb a hatvanas évek végére csaknem teljesen beépült a magyar nyelvbe:
„Oké! Az utóbbi évtizedben a bizalmasabb légkörű társalgásban, a fiatalabb nemzedék élőbeszédében nálunk is terjedni kezd az amerikai angolság e szava, helyesebben: mondatpótló betűrövidítése. Néha már nyomtatásban is találkozunk vele, könnyebb fajsúlyú novellákban, krimitörténetekben, sporttárgyú riportokban. Sőt már él egy-két szaknyelv szókészletében is.”
Az oké persze nem csak nálunk futott be ilyen bámulatos karriert, hanem gyakorlatilag a föld minden létező nyelvében; esélyes (bár jó kérdés, hogy lehet-e az ilyesmit egyáltalán tudományosan bizonyítani), hogy
ez a kétbetűs szavacska az írásban és szóban legtöbbet használt kifejezés a világon.
Ami nem csoda, hisz igen tömör és praktikus, ám ennek ellenére viszonylag sok mindent ki lehet vele fejezni a helyesléstől a lekicsinylésig. De honnan is jön ez a szó? Mármint az odáig világos, hogy Amerikából. Írott formában először – legalábbis a hivatalos álláspont szerint – a Boston Morning Post nevű napilap egy 1839. márciusi számában bukkant fel. A vélelmezett ősforrás egy súlytalan bulvárcikkecske, amely a Csengetés-Ellenes Társaság (Anti-Bell-Ringing Society) nevű, nyilvánvalóan humoros szándékkal létrehozott szervezetről szólt: itt debütál tehát az o.k., amelyet a szerző egy közbevetésben mindjárt meg is magyaráz, miszerint ez az oll korrect, vagyis a minden rendben rövidítése lenne.
Az angolul valamelyest értőknek alighanem rögtön feltűnik, hogy az oll korrect az helyesen all correct, de a Boston Morning Post újságírója nem véletlenül használta ebben a furcsa formában, ugyanis abban az időben nagy divat volt az írástudó értelmiségiek körében viccből túlzó helyesírási-nyelvhelyességi hibákat véteni, másrészt meg imádtak mindent ész nélkül rövidíteni, szóval – nagy valószínűség szerint – így született meg az ok (aminek az elődje egyébként a hasonló módszerrel megalkotott ow, vagyis az oll wright volt, de az hamar eltűnt a süllyesztőben).
Hogy a Boston Morning Post szerzője volt-e a nagy nyelvújító, vagy ő is csak olvasta vagy hallotta valahol ezt a kifejezést, azt persze nem tudjuk, ahogy azt sem, hogy az ok – ha az utóbbi eset áll fent, azaz ő is nyúlta valahonnan – egyáltalán mennyire volt elterjedt akkoriban. Azt viszont szerencsére tudjuk, hogy a szó mikortól lett igazán népszerű: a nagy fordulópontot az 1840-es amerikai elnökválasztási kampány jelentette, amelyben Martin Van Buren elnök küzdött az újraválasztásért, kihívója pedig William Henry Harrison volt.
A New York állambeli Kinderhookban született, 60 év körül járó, ritkás, őszülő frizurát és terebélyes pofaszakállat viselő Van Buren egyik közismert beceneve az Old Kinderhook (a kinderhooki öreg – igaz, itt az old alkalmasint nem csak az életkorra utal, hanem inkább valami olyasmit jelent, hogy a jó öreg) volt, szóval adta magát, hogy a kampányban a közepesen szellemes O.K. is O.K. szlogennel próbálják meg népszerűsíteni: ez annyiban be is jött, hogy az oké innentől kezdve villámgyorsan letarolta Amerikát (aztán valamivel lassabban az egész világot, ugye), annyiban viszont nem, hogy Van Buren elvesztette a választást, és ideiglenesen visszatért Kinderhookba.
Matin Van Buren elnökként (Forrás: Wikipedia)
Az oké jelentőségét jól mutatja, hogy rengeteg (de tényleg RENGETEG) elmélet született még a szó eredetét illetően. Az összeset lehetetlen volna felsorolni, de azért mutatunk néhányat:
- A csaktó indián oke, okeh (ez az) szóból származik
- Nyugat-afrikai rabszolgák waw-kay (igen) szavának rövidítése
- Egy Otto Kaiser nevű német gyáros leleménye, aki a saját nevének kezdőbetűivel jelölte meg minden termékét
- Ola Kala: Minden rendben van – az Amerikában szerencsét próbáló 19. századi görög bevándorlók költségkímélési okokból állítólag rendszerint ezt a rövid, ám annál megnyugtatóbb üzenetet táviratozták haza otthon maradt rokonaiknak
- aux quais – a rakodóparton: az amerikai függetlenségi háború idején a francia tengerészek így invitálták a találkára az amerikai lányokat
És így tovább. Igazából egyik magyarázat sem tűnik kevésbé hihetőnek annál, hogy a Boston Morning Post munkatársa egyszer viccből helytelenül írt két szót, és ezzel egy mindent elsöprő nyelvi világdivatot teremtett, szóval aki inkább mondjuk az Ola Kala mellett tenné le a garast, az egy pillanatig se habozzon!
