A világot jelentő kifutók – Így formálta a balett a divatot

A balett műfajának gyökerei egészen a 15. századi Itáliába nyúlnak vissza, a táncosok által viselt jelmezekre pedig mindig is hatottak az adott korok éppen aktuális divatirányzatai. Ez a hatás azonban sokáig egyoldalú maradt, mégpedig azért, mert bár a balerinákat már a 19. századtól – amikor is a nők vették át az uralmat a műfajban – a szépség és a kifinomultság megtestesítőiként tartották számon, azonban emellett az erkölcstelenség imázsa is kapcsolódott hozzájuk, már csak amiatt is, mivel a mozgás szabadságát praktikusan biztosító, illetve a lábmunkát láthatóvá tévő balettruhák sokkal többet mutattak a testből, mint a hétköznapi öltözékek. Már maga a balettszoknya, vagyis a tütü elnevezése is erre utal, a ma már sikkesnek ható kifejezés ugyanis nem másból, mint a francia cucu szlengszóból ered, melynek jelentése: fenék vagy még inkább popó. 

Modern múzsa

1909-ben aztán Szergej Gyagilev elindította az Orosz Balettet, mely Európában és a tengerentúlon turnézva egészen új megvilágításba helyezte a műfajt, egyszersmind pedig a divat és a balett közötti falakat is áttörte és nemzetközi stílusikonná tette a társulat prímabalerináját, Anna Pavlovát. A kor számos jelentős divattervezője kezdte beépíteni munkáiba a balettesztétikát, azon belül is elsősorban annak kétségkívül leglátványosabb elemét, a tütüt. Jeanne Lanvin például az 1920-as évek közepén a balettruhák sziluettjét idéző, derékhangsúlyos, teljes szoknyás kreációkat alkotott, melyek éles ellentétben álltak a korszak divatos flapper szabásvonalaival. De megjelentek a balett ihletésű ruhák a magát modernistának valló Madeleine Vionnet kollekcióiban, ahogy az excentrikus-szürrealista Elsa Schiaparellinél is. 

A korabeli divatsajtó szintén egyre nagyobb figyelmet szentelt a balettnek. A Vogue 1932-ben nyolc oldalon foglalkozott a monte-carlói Orosz Balett Cotillon című produkciójával. A jelmezeket, melyek a divat és a balettművészet pompás fúziói voltak, Christian Bérard, azaz Bebè francia művész álmodta meg és a későbbi Oscar-díjas jelmeztervező, Barbara Karinska kivitelezte. Karinska ezt követően a New York City Balett vezető jelmeztervezője lett, emellett pedig couture kollekciók tervezésével is foglalkozott. 

Christian Bérard alkotásai inspirálták Coco Chanelt is, aki 1937-ben mutatta be Etoiles fantázianevű sötétkék, arany flitterekkel díszített, tüllszoknyás estélyi ruháját. Bérard hatása azonban még meghatározóbb volt Christian Dior munkásságában. Bebè ugyanis mentora volt a feltörekvő tervezőnek, aki aztán egyértelműen a klasszikus balerina sziluettet alapul véve alkotta meg élete fő művét, az ikonikus, ultrafeminin New Lookot.

A tütük után az 1940-es évektől kezdve a balettcipők is átszivárogtak az utcai divatba. Az ötletet még 1941-ben Diana Vreeland divatszerkesztő (a Vogue későbbi főszerkesztője) vetette fel, majd a következő évben Claire McCardell amerikai divattervező valósította meg. Igaz, a szükség vitte rá, ugyanis nem tudott idejében megfelelő alkalmi cipőket beszerezni egy divatbemutatóhoz, ezért a kreációit balettcipőkkel kombinálva küldte kifutóra. A párosítás akkora sikert aratott, hogy a kreátor még abban az évben elkezdett utcai viseletre alkalmas balerinacipőket tervezni. 

1948-ban mutatták be aztán a Piros cipellők című filmet, mely egy balerina és egy zenész szerelmi drámáját állította középpontba. A lenyűgöző jelmezek még népszerűbbé tették a balettet mint divatirányzatot. Az 1950-es évek divatjának pedig az egyik meghatározó trendje lett a fentebb már említett New Look stílus.

– mutatott rá egy sajtónyilatkozatában Patricia Mears, a 2020-ban New Yorkban megrendezett Balerina: a divat modern múzsája című kiállítás kurátora.

Az 1960-as évekkel azonban gyökeresen új trendek érkeztek. A balerina archetípusa és az ehhez kapcsolódó öltözködési stílus egyre kevésbé felelt meg a korszellemnek, a mindinkább önállóságra és szabadságra törekvő nő eszményképének. Ez vezetett odáig, hogy a 70-es évekre a balettesztétika szinte teljesen eltűnt a divat fősodrából.

Az 1980-as években aztán a szintén a tánc világából érkezett dresszek, cicanadrágok, lábszármelegítők mentek nagyot, igaz, nem elsősorban a klasszikus balett, hanem az aerobicláz apropóján. 

Balletcore

1998-ban Carrie Bradshaw a Szex és New York főcímében is felbukkanó fehér tütüje – majd a sorozatban viselt és a karakter egyik védjegyévé vált további tüllszoknyái – egy csapásra újra felkapottá tették ezt a ruhadarabot.

A divattervezők az ezredfordulót követő években egyre lelkesebben élesztgették a klasszikus balettesztétikán alapuló irányzatot, melyet aztán Darren Aronofsky 2010-ben bemutatott Fekete hattyú című filmje robbantott be igazán. Olyannyira, hogy a trend az azóta eltelt bő évtizedben is velünk maradt. Mára pedig annak rendje és módja szerint megkapta a neki járó core utótagot is, vagyis az irányzatot immár balletcore néven emlegetjük és persze hashtageljük. A balletcore pedig már magában foglalja a trend klasszikus, formálisan sikkes elemei ihlette, illetve a lazább, az athleisure stílussal összefonódó irányvonalait egyaránt.

LOORA PWD (Fotó: Zhe Ji/Getty Images)

Jacqueline Anne Couture (Fotó: Stefan Gosatti/Getty Images)

DRESSCAMP (Fotó: Koji Hirano/Getty Images)

Ida Sjostedt (Fotó: Michael Campanella/Getty Images)

Ashish (Fotó: Danny Martindale/WireImage)

„A balett-inspirációk folyton felbukkannak a divatban, mert a stílusban ellenállhatatlan romantika és kecsesség van – fejtegette trend népszerűségének okait Taylor Tomasi Hill, a The Yes vásárlási platform divat- és kreatív igazgatója a W magazinban. – Látod a balerinacipőket, a tüllszoknyákat, és a táncosokra gondolsz, vagy Audrey Hepburnre a Római vakációban, a szupersikkes Parisiennes-re… A valóság mostanában kemény, szóval van némi menekülés ezekben a darabokban.”

(A cikk elkészítéséhez használt források:  BBC, Smithsonianmag.com, The Cut)