Verseket írtak a tejből készült ruhákhoz az olasz futuristák

Megyeri Nikolett | 2022. Október 16.
Már a 20. század elején próbáltak tejből ruhaanyagot készíteni, Mussolini Olaszországában pedig meg is valósult az elképzelés, mely aztán a rezsim rögeszméjévé vált. A Lanital tündöklése és bukása.

A közelmúltban lezajlott négy nagy divathét talán leglátványosabb és legnagyobb visszhangot kiváltó eseménye volt a Coperni párizsi divatbemutatója, ahol a kifutóra egy szál tangában érkező Bella Hadid testére festékszóróval fújtak rá egy fehér midiruhát, melynek anyaga perceken belül normál ruhaanyagként kezdett viselkedni. A performansz során használt Spray-on technológiát 2013-ban mutatta be Manel Torres brit feltaláló: a pamut- és műszálak keverékéből álló folyadék a levegővel érintkezve megszárad és ruhaként viselhető réteget alkot. A folyékony anyagból nyert ruhaanyagok előállításának ötlete azonban ennél jóval régebbi, az elsők pedig, akik meg is valósították az elképzelést, az olasz futuristák voltak, közel egy évszázaddal ezelőtt.

A tej, mint a jövő ruhaanyaga

Filippo Tommaso Marinetti olasz irodalmár és fasiszta politikus 1909-ben a La Figaro hasábjain adta ki Futurista kiáltvány című írását, mely gyújtózsinórja volt az olasz futurista mozgalom kibontakozásának. A futurizmus fellázadt a régi ellen, elutasította a múlt normáit, legyen szó akár erkölcsökről vagy a művészi kifejezés eszközeiről, vezérelvei a jövőbe vetett hit, a szabályok elvetése, a merészség, az innováció, illetve a  nacionalizmus és a militarizmus voltak. A futuristák számos egyéb terület mellett a divatban is keresték az újítás lehetőségeit. Többek között azt akarták elérni, hogy a gyártók új, forradalmi anyagokból készítsenek ruhákat, például papírból, üvegből, alumíniumból, gumiból, halbőrből, kenderből vagy épp gázból. 1920-ban aztán megjelent a Futurista női divat kiáltványa, mely egy új anyaggal egészítette ki ezt a listát: a tejjel.

1904 és 1909 között Frederick Todtenhaupt német vegyész már megpróbált a tej melléktermékeiből a selyemhez hasonló ruhaanyagot előállítani, ám neki ez akkor még nem jött össze. Ötletét aztán az olasz futuristák vették elő újra, akik meg voltak győződve arról, hogy a tej a jövő ruhaanyaga. Mindez pedig jóval kevésbé valószínűtlen, mint amennyire annak hangzik, legalábbis ha tudjuk, hogy a gyapjú állati fehérje, melynek molekuláris szerkezete nagyon hasonlít a kazeinéhez, azaz a tejben található fehérjéhez. A vegyészeknek már „csak” azt a technológiát kellett kifejleszteniük, melynek segítségével a kazeinből a gyapjú textúrájához hasonló anyag állítható elő. 

Az SNIA Viscosa textilgyár (Fotó: Mondadori via Getty Images)

Benito Mussolini olasz miniszterelnök az ország gazdasági önellátását célzó törekvéseinek jegyében arra utasította az olaszokat, hogy készítsenek több saját terméket, illetve hozzanak létre egy olyan, csak az országra jellemző stílust a lakberendezésben, a bútorgyártásban és a divatban, amely még nem létezik. Mussolini és kormánya különösen nagy reményeket fűzött a korábban még nem ismert, mesterséges textíliák fejlesztéséhez és használatához. Az 1920-as évek második felére Olaszország a rayon, azaz a cellulóz alapú műselyem előállításában már világszinten is domináns szerepet töltött be, a termelés oroszlánrészéért pedig a SNIA Viscosa nevű textilipari cég volt felelős.

1935-ben a SNIA Viscosa megszerezte egy újfajta szál, a tejalapú szintetikus gyapjú gyártásának jogait, amelyet Todtenhaupt korábbi ötletére építve Antonio Ferretti olasz mérnök fejlesztett ki. A szál a Lanital nevet kapta, mely a lana, azaz a gyapjú és az Italia, azaz az Olaszország szavak összeolvasztásából keletkezett. A tej alapú textiszál előállítása a következőképp zajlott:  

  1. A sovány tejhez savat adtak, hogy így vonják ki belőle a kazeint.
  2. A kazeinkristályokat ezek után addig oldották, amíg szirupszerű állagot nem értek el.
  3. Ezt követően a viszkózus anyagot a makaróni gyártásához hasonló módon fonófejeken nyomták át, hogy szálakat nyerjenek belőle.
  4. A kapott szálakat ezek után keményítőfürdőbe helyezték.
  5. A folytonos szálakat végül a kívánt hosszúságra vágták.

A gyártási folyamatról 1937-ben a British Pathé is forgatott:

 

Öltözzenek olaszosan!

Bár a Lanital nem volt sem olyan erős, sem pedig olyan rugalmas, mint a valódi gyapjú, Mussolini elkötelezetten hitt benne, olyannyira, hogy a mesterséges szövetek előállítása a rezsim egyik központi rögeszméjévé vált. Az SNIA Viscosa elképesztő összegű állami támogatásokat kapott, ennek köszönhetően 1937-re már évente több mint 4500 tonna Lanitalt gyártottak. Az állami propaganda pedig bőszen buzdította a népet, hogy „öltözzenek olaszosan”, azaz hordjanak Lanitalból készült ruhákat. A futuristák lelkesen méltatták a találmányt és a fasiszta kormány leleményességét. Marinetti több dicsőítő költeményt is írt az SNIA Viscosa textilgyárról, 1937-ben pedig megjelent az Il poema del vestito di latte (A tejruha költeménye) című propagandakiadvány, mely a költő a Lanitalt magasztaló válogatott írásait tartalmazta. Az agitáció pedig nagyon is működött, a Lanital Olaszország-szerte elterjedt és olybá tűnt, hogy a futuristák tejből készült ruhákról szőtt álma valóra vált. A következő cél pedig az volt, hogy a tej alapú ruházatot elterjesszék az egész világon. Két év leforgása alatt nyolc országnak, Hollandiának, Lengyelországnak, Németországnak, Belgiumnak, Japánnak, Franciaországnak, Kanadának, Csehszlovákiának és Angliának is eladták a szabadalmat. Leginkább azonban az Egyesült Államok piacát szerették volna bevenni. 

Az Egyesült Államokban a század eleje óta eleje óta úgy beszéltek a kazeinről, mint lehetséges hídról a mezőgazdasági és a gyártási szektor között. Henry E. Alvord egyetemi oktató már 1900-ban előállt az ötlettel, miszerint a kazeint ragasztók, gombok és fésűk gyártásában lehetne alkalmazni. Az első világháború alatt aztán a kazeint a repülőgépek szárnyait bevonó festékekben használták, később pedig a papírgyártásban is megjelent. Olaszország tehát joggal feltételezhette, hogy a tengerentúlon megvan a megfelelő nyitottság a tej alapú ruhaanyagra is.

A Lanital népszerűsítését ez Egyesült Államokban olyan divatnagykövetekre bízták, mint például az amerikai újságíróból lett olasz hercegnő, Marguerite Caetani, aki aztán az amerikai társasági élet számos prominensét megnyerte az ügynek. 

Így készült az Aralac (Fotó: Jerry Cooke/Getty Images)

1941-ben Atlantic Research Associates Aralac néven kezdte el gyártani a Lanital amerikai változatát. A New York-i divatszcéna pedig lelkesen vetette rá magát az újdonságra és az Aralac ruhák rövidesen a kifinomultság megtestesítőjévé váltak. Elsősorban női ruhákat, kabátokat, öltönyöket gyártottak belőle, de műselyemmel vegyített változatából kalapokat is készítettek. Ahogy a LIFE magazin egyik korabeli cikke fogalmazott: „Sok amerikai állampolgár visel fölözött tejből készült ruhát, anélkül, hogy tudna róla.”

A második világháború idején a Lanitalból és az Aralacból katonai felszereléseket is gyártani kezdtek, ami azonban a technológia alkalmazásának legnagyobb katasztrófát okozó zsákutcája volt.

A tejalapú szövetek hátrányos tulajdonságait, propaganda ide vagy oda, nem lehetett elfedni. A Lanital, illetve az Aralac jóval gyengébb minőségű volt, mint a gyapjú, könnyen szakadt és a vasalás is megviselte, nem beszélve arról, hogy nedvesen rothadó tejhez hasonló szagot árasztott. A fogyasztói elégedetlenség nyomán pedig a tej alapú szövet népszerűsége az 1940-es évek végére nem csupán az Egyesült Államokban, de világszerte visszaesett. Hírnevét megtépázta továbbá az is, amikor a második világháború után kiderült, hogy a tej alapú szálakkal készült csizmák, takarók és katonai egyenruhák – amelyekről Mussolini azt állította, hogy még a mérges gázoknak is ellenállnak – valójában nem sokat értek és mintegy 2000 katona szenvedett bennük fagyhalált.

Az 1950-es évektől aztán a technológia fejlődésével egyre több, masszívabb, praktikusabb és nem elhanyagolható módon olcsóbb szintetikus szál jelent meg a piacon, így a Lanital és az Aralac egy évtizeden belül lényegében eltűnt az iparból.

Aralac reklámfotók az 1945-ös LIFE magazinból

Újrahasznosítás

A tejalapú ruhaanyagokat aztán az ezredforduló után fedezte fel magának újra a divatipar, elsősorban a fenntarthatóság jegyében. Anke Domaske mikrobiológus és divattervező, a német Qmilk márka alapítója akkor kezdett először érdeklődni a tejrostok iránt, amikor mostohaapja egy rákdiagnózist követően számos anyagra allergiás lett, és nehezen talált olyan ruhát, amit viselhet. Domaske vegyszer- és növényvédőszer-mentes anyagot keresett és amikor először hallott a tejrostról, fellelkesült, hiszen úgy vélte, az természetes és egészséges, megtudta azonban, hogy a gyártási folyamata során rengeteg vegyszerre van szükség. Éppen ezért kifejlesztett egy innovatív eljárást a tejrostok előállítására, amelynek során kizárólag natúr összetevőket használnak. A Qmilk ráadásul német tejüzemek hulladékából szerzi be a rostok gyártásához szükséges tejet, így a pazarlást is csökkenti.  

Kay Politowicz, a brit Textiles Environment Design (TED) társalapítója szerint „az új típusú fehérjeszálak nagyszerűen idomulnak a fenntarthatóság világába, hiszen megújuló kiindulópontot és újrahasznosítható végpontot jelentenek olyan anyagok előállításához, melyeket valóban kellemes viselni és megfelelőképpen töltik be a funkciójukat.” 

A cikk elkészítéséhez használt források: Atlas Obscura, Nature.com, Allthings.bio, Wikipedia

Exit mobile version