– Először is gratulálunk. Mikor, miért találtad ki, hogy fel akarsz mászni a majdnem hétezer méter magas csúcsra?
– Orsival nyár közepén döntöttük el, hogy megyünk. Egyszer már tavaly januárban más mászótársakkal tettem egy próbát, de nem sikerült a csúcstámadás, szörnyűek voltak az időjárási körülmények. Akkor nem rajtunk múlt: hatezer méterig, a hármas táborig feljutottunk. Már túljutottunk az akklimatizáción, fent voltak velünk a cuccaink is, szinte a zsebünkben éreztük a hegyet. Az indulás reggelén viszont hóvihar támadt, és vissza kellett fordulnunk. Az engedélyünk érvényességi ideje alatt nem tudtuk volna megcsinálni.
– Az engedélyeket ennyire komolyan veszik?
– Dél-Amerika ugyan kicsit rugalmasabb ebből a szempontból, de amúgy igen, a csúcsengedélyek húsz napra szólnak. Aki megszegi a szabályokat, komoly büntetésre számíthat. Ráadásul tavaly mi még kis mazsolák voltunk, kevésbé kommunikáltunk a környezetünkkel, így kevésbé tudtunk tervezni a magasabb táborokban.
– Most viszont sikerült, ami akkor nem. Mit csináltatok másképp?
– Tulajdonképp semmit. Szerencsénk volt az idővel. December 27-én repültünk Buenos Airesbe, onnan Mendozába. Átvettük az engedélyeket és a hiányzó felszerelést, és egy rövid túra után, 30-án vágtunk neki. Január 11-én értem a csúcsra, és mint megtudtam, az Aconcagua első magyar megmászói – Nagy Sándor és Várkonyi László – éppen harminc évvel előttem, szintén január 11-én értek fel.
– Minden nélkül másztatok?
– Igen, nem volt porterünk (Dél-Amerikában így hívják a serpákat – a szerk.), nem volt oxigénpalackunk. Annyi külső segítséget vettünk igénybe, hogy egy öszvér vitte fel a felszerelésünk egy részét az alaptáborba. Bár nem példa nélküli, de mi magunk állítottuk a sátrunkat, olvasztottuk a vizet, magunk főztünk, amit a legtöbb mászó helyett elvégeznek az útjukat szervező cégek. Arra, hogy két lány így, segítők nélkül megy a hegyre, sokan felkapták a fejüket.
– Orsival mi történt?
– Rengeteget készült, sokkal jobb az erőnléte, mint az enyém. Nekem valószínű szerencsém van amiatt, hogy gyorsabban és könnyebben akklimatizálódom. Orsinak több elég kemény éjszakája volt. A rossz alvás, étvágytalanság, enyhébb fejfájás és hányinger enyhébb formái ilyen magasságban még akár normálisak is, de a testünk minden reakciójára nagyon kell figyelni, és komolyan kell venni a jeleket. Rajta a csúcstámadás éjszakáján erősebben jelentkeztek a magasság okozta tünetek, nem tartotta biztonságosnak, hogy még magasabbra menjen.
– Neked meg sem fordult a fejedben, hogy egyedül veszélyes lesz továbbmenni?
– Rengeteget dilemmáztunk. Egyrészt egyedül, nőként, tényleg rizikós lehet, de éreztem, hogy most meg tudom csinálni, másrészt sokan mozogtak akkor a hegyen, volt ugyanis egy kétnapos időjárási ablak. Ez azt jelenti, hogy előtte is, utána is rossz időt jósoltak, két napjuk maradt tehát az ott lévőknek arra, hogy felérjenek a csúcsra. Egy angol társasággal barátkoztunk össze már az alaptáborban, a csúcsra indulásnál ők is arra biztattak, menjek velük tovább.
– Emiatt nem volt kettőtök közt konfliktus?
– Nem, és nem szabad, hogy ez konfliktusforrás legyen. Természetesen ha Orsi reggel olyan állapotban lett volna, hogy azonnal le kell menjünk, nem merült volna fel, hogy én továbbmenjek. Szerencsére jobban volt, így nem okozott gondot, hogy a harmadik táborban megvárjon.
– Hogy értél végül a csúcsra? Ez olyan, mint a Deltában, hogy lelassul az idő?
– Abszolút. Az utolsó napon mindössze ezerméteres szintkülönbséget kellett megtenni, nagyjából három kilométert. Ez normál körülmények között fél óra, a hegyen, ilyen magasságban, kilenc óra volt. Minden megsokszorozódik, valóban olyan, mint egy lassított felvétel.
Kattints a galériára, és nézd meg Ilona útját!
– Gondolom, amikor beszúrtad a zászlót, az sok mindenért kárpótolt.
– Persze. Bár nagyon fáradt és kimerült voltam, ott tényleg minden eszembe jutott: az itthoniak és azok is, akik már itthon sincsenek velem. Ott egyfajta béke szállt meg. Viszont tudtam, hogy a fele út még hátra van, vissza is kell érni. Az egész élmény feldolgozásához napokra volt szükség.
– Át lehet váltani ezek után a civil létre? Most, amikor beszélgetünk, te már itthon, egy irodában vagy.
– A családom, a barátaim és a kollégáim mind mellettem állnak és támogatnak, velem együtt örülnek. A munkámat nagyon szeretem, fejlesztőmérnök vagyok egy japán cégnél. A hegy mindig is a szerelmem volt, és az is marad. Természetesen továbbra is minél több időt szeretnék a hegyek között tölteni. Komolyabb cél egyelőre nincs, de van egy szép hosszú álomlistánk, majd az aktuális lehetőségeket látva választjuk ki a következő csúcsot.
