A Budapestre látogató külföldieknek gyakran szemet szúr, hogy a főváros utcáin, terein mennyi szobor díszeleg: államférfiak, királyok, művészek és mitológiai alakok. Utóbbiak között ugyan több nőalak is van, ám annál kevesebb az ismert női történelmi személy. Ha egy baráti körben rögtönzött közvélemény-kutatást végzünk arról, ki a tíz leghíresebb magyar, ritkán kerül a felsorolásba nő. A történelmet a férfiak írták; a szó szoros és átvitt értelmében – ők kaptak teret.
Már a bronznőket is diszkriminálják
Bár nem szobrok, hanem freskók díszítik a Hotel Corinthia egyik díszes nagytermének falait, nemzetünk nagyjai között egyetlen nő sincs, és hát ötös történelemérettségivel is gondot okozhat, ha a régmúlt híres magyar nőit kell felsorolni: Gizella királyné – mert kívülről fújjuk az István, a királyt; Szent Erzsébet és Szent Margit – elvégre kórházat is neveztek el róluk; Szilágyi Erzsébet a fasorról, Veres Pálné az utcáról juthat eszünkbe. Néhányuknak igenis van szobra Budapesten: Szent Erzsébetnek négy is, Erzsébet királynénak három (plusz egy emlékkő), és Veres Pálné is tekintélyes helyet kapott a belvárosban. A Gobbi Hildát, Kiss Manyit, Ruttkai Évát ábrázoló mű a Nemzeti Színház melletti parkban álldogál, és hát Déryné Széppataki Róza is kapott egy fidres-fodros, csupa műbáj márványtömböt. Kérdés, mennyit mond az utókornak Szent Hedvig és Szent Kinga neve. Esetükben pusztán a “szentség” elég volt, hogy szobrot kapjanak.
Azért ha kevés is, de akadnak nőt ábrázoló szobrok – jól eldugva iskolákban, udvarokban. Némelyik akkora, hogy észre sem venni, nyilván a női szerénység okán, amely ezek szerint a szobrokra is vonatkozik. Szilágyi Erzsébet emlékkútja például jó állapotban van, de a környezete ápolatlan, szemetes, és úgy megnőtt körülötte a növényzet, hogy alig lehet rátalálni. Ő annak idején fájdalmas levélben kért kegyelmet László fiának. Valaki megtehetné azt a szívességet, hogy az ő érdekében levelet ír az önkormányzatnak, hogy ugyan pucolja már ki mellőle a sörösdobozokat és csipszeszacskókat, és hát a dús dudva még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető virágágyásnak.
És van-volt még egy, nagy “népszerűségnek örvendő” női mellszobor: Szécsi Margit költő, grafikus, illusztrátor, a költő Nagy László feleségének emlékére Kő Pál készítette. Az eredeti alkotást még 2003-ban avatták fel, azonban – feltehetően színesfém-tolvajoknak köszönhetően – köddé vált: lefeszegették a szobrot a talapzatról. Kő Pál szobrászművész ismét elkészítette az alkotást, amelyet 2008-ban lepleztek le, majd fejeztek le barbár kezű tolvajok 2010 októberében.
Brunszvik Teréznek, az első magyarországi óvodák megalapítójának mellszobor jutott. Drága a bronz, értjük. Még jó, hogy Savoyai Jenő szobrán nem spóroltak, elvégre egy lónak négy lába van. Pedig annyi anyagból egy egész seregnyi híres magyar nő kifért volna, ha csak törpeméretben is.
És mi a helyzet a többiekkel? Ha nekünk nincs is világhírű Kleopátránk, vagy hollywoodi filmbe illő Jeanne d’Arcunk, van egy a munkácsi várat több mint két évig védő Zrínyi Ilonánk, akinek terhesen és elárulva is volt ereje, hogy a vár védelmét szervezze és ellenálljon egy egész császári seregnek. Vagy mekkora teljesítményért jár szobor? Szabó Ilona ’56-os hősnek egy emléktáblája van, de ennyinek is örülünk. Ahhoz, hogy valaki szobrot kaphasson, a pénz mellett elszántság és kitartó lobbitevékenység kell.
A lányok nem angyalok, ráadásul pucérok
Arra a kérdésre, hogy milyenek is vagyunk, mi, nők, a városszobrászat nem ad túl árnyalt választ: leginkább gondtalanul meztelenkedő fiatal lányok. A mitológiából vett, allegorikus alakok népszerűségének egyik magyarázata, hogy a régi erkölcsöknek megfelelően a nőt szentként vagy királynéként lehetett csak ábrázolni, viszont a görög-római mitológia különböző alakjai a legnagyobb gátlástalansággal lehettek pucérak a férfiak legnagyobb örömére, akik így szemlesütés nélkül tobzódhattak a meztelen keblek és fenekek látványában. Csak gondoljunk arra, hogy sok szobor abban az első világháborút megelőző korszakban készült, amikor egy kivillanó női boka az omnibuszon feltüzelte a fantáziát.
A női szoborevolúció következő lépcsője az anya minden változatban: anya gyermekével, anyaság, anyai szeretet. Milyenek még a nők? Dolgozók, vágná rá az agronómuslány és a brigádvezető nő, akiket csoda, hogy nem sodort el a történelmi változások városújító szelleme. Vizet hordani is szeretünk – egész kis csapatunk van, akik a vállukon, derekukon is tudnak a korsóval egyensúlyozni, csak az arcuk nagyon fád, valószínűleg annyira mégsem élvezik. Korsózás után édes a pihenés: ülő nőből sincs hiány, öten vannak, akár a korsósok. Mintha a mai olvasási statisztikákat tükrözné az olvasó lányszobrok száma, ugyanis olvasó fiúszobor nincs (a felmérések szerint a rendszeresen olvasók között több a nő). A legújabb női szobrok között van a Duna-korzó kutyás lánya, és a Kiskirálylány. Szépek, hangulatosak és jó helyre kerültek, de csak megerősítik azt az érzést, hogy a nőszobrok csak díszek – a történetek nem róluk szólnak. Szoborállítási kedv és rendelkezésre álló pénz az első világháború előtt volt, illetve a kommunizmus idején. Ahogyan Saly Noémi várostörténész fogalmaz, “két macsó időszak volt”, és vagy évforduló, vagy társadalmi nyomás, egy nőegylet munkája kellett ahhoz, hogy egy ismert nőnek szobrot állítsanak.
Miért ne lehetne szobra a mintegy száz zsidó életét megmentő, majd kivégzett, boldoggá avatott Salkaházi Sárának, Dienes Valéria írónő, táncpedagógus, filozófusnak, az első egyetemi professzor asszonynak? Lebstück Máriának, az 1848-as szabadságharcot hősiesen végigküzdő, különös sorsú nőnek (Huszka Jenő és Szilágyi László nagyoperettje, a Mária főhadnagy és az ebből Szeleczky Zita főszereplésével forgatott film állít neki szobor helyett méltó emléket)? Aztán jöhetne Blaha Lujza, ha már annyi utca őrzi a nevét, Kanizsai Dorottya…
És kellene valami vicces is: Janikovszky Évának állítanék szobrot, mondjuk valahol a Városligetben, egy szép padra leültetném. Persze ha élne, szerénysége miatt valószínűleg ellenezné.
Ti kit öntenétek bronzba?
