Mindig a halál torkában
Viszonylag gyakran repülök, legutóbb épp egy hete landoltam a Ferihegyen (tudom a hivatalos nevét, de csakazértse…). Fapados londoni járat, minden problémától mentes esti utazás, és ahogy földet ért a gép, felhangzott az egyik – számomra – legirritálóbb hang, amit repülőn hallhatok: az utasok elkezdtek tapsolni. Tudom, illene megszoknom, hiszen számtalanszor hallottam már ilyet, de valahogy nem megy. Tényleg arra kell gondolnom minden utazásom végén, hogy órákon át a halál torkában lebegtem, és csak az ügyes pilótánkon múlott, hogy nem vágódtunk földhöz itt mindnyájan? Ezt illene megtapsolni? A taps nem csak valami kiemelkedő teljesítményért dukál?
A buszsofőrt sem szokás megtapsolni
Persze ismerjük el: a repülőgép elvezetéséhez jóval komolyabb képzettség szükségeltetik, mint például a cikkíráshoz. De nézzük másik oldalról: buszra szálláskor sokkal nagyobb esélyem van arra, hogy balesetet szenvedjek, mintha egy repülőre szólna a jegyem. Ennek ellenére én még egyszer sem láttam olyat, hogy egy buszsofőrt megtapsolnának célba éréskor, ahogy az orvosokat sem fogadja tapsvihar egy jól sikerült műtét után. A mindennapi rutint nem szokás megtapsolni. Hiszen ezzel pont a taps lényegét vesszük el: a különleges teljesítmény jutalmazását.
Amikor jogos a taps
Senkitől nem irigylem azt, ami jár neki, és vannak helyzetek, amikor tényleg jogos a taps. Utaztam már olyan Budapest–Berlin járaton, ahol a turbulencia szinte az egész úton úgy dobálta a gépet, mint valami könnyed játékszert, a vihar pedig végig tombolt leszálláskor. Tapsoltam. És azt is tudtam tapssal értékelni, amikor január végén a Salt Lake City – Detroit-járat bő negyvenperces késéssel indult, de a pilóta úgy belehúzott a csatlakozásra siető utasok miatt, hogy így is időben landolt. A különleges teljesítményt a repülőgépen is illik megtapsolni. Az egyéb helyzetekre meg ott van az a pillanat, amikor a pilótafülke mellett elhaladva kiszállunk a gépből, rámosolygunk a felsorakozó légi kísérőkre, és a kabinajtóból kinéző pilótára, és annyit mondunk, hogy “Köszönöm. Viszlát.” Én ezt szoktam mondani a buszsofőröknek is.
Nem csak a magyarok tapsolnak
A repülőgépek utazóközönsége landoláskor többnyire két táborra oszlik: a lelkes tapsolókra és a jelenséget kissé unott/értetlenkedő arccal fogadó, nem tapsoló többiekre. Utóbbiak között jó néhányszor hallottam már felhangzani a mondatot “Ilyet is csak a magyarok csinálnak.” Ezt azonban a jelenség utálójaként is határozottan cáfolnom kell. Egyszerűen arról van szó, hogy minél gyakrabban repül valaki, annál kevésbé látja misztikus és csodaszámba menő dolognak a légi közlekedést. Egy idő után egyszerű rutin lesz belőle, és ez teljesen független az emberek nemzetiségétől. Valószínűleg egy gazdagabb nyugati ország lakosai gyakrabban engedhetik meg maguknak a repülést, így arrafelé kevésbé tartják egzotikusnak a légi utazást (igen, arrafelé az is gyakran előfordul, hogy egy leszállás után egyáltalán nem tapsolnak), de ez inkább szociális, és nem nemzetiségi probléma.
A Ryanair már lépett
A fapados társaság persze nem tiltotta be a tapsolást a repülőgépeken, hanem a Twitter-oldalán szavaztatott az utasokkal. Az eredmény az lett, hogy a jövőben el fog tűnni a légitársaság minden járatán leszálláskor felhangzó idegesítő ünnepélyes trombitaszó, ami sok utasnak még jobban meghozta a kedvét a tapsoláshoz. A tapsolás alapjáraton egy pozitív érzés kifejezése, de sajnos egy repülőgépen ülve az jut az ember eszébe róla, hogy éppen egy halálközeli élményben volt része, amit megúszott, és ezt most illene megtapsolni. Nem akarok ünneprontó lenni, de vagy szokjunk le erről, vagy a jövőben tapsoljuk meg a buszsofőröket, taxisokat, villamos- és vonatvezetőket és azokat a sofőröket, akik épségben hazavisznek minket. Ezen az alapon ők is megérdemlik.
