Egy álomszerű pilisi túra és Biatorbágy legmesésebb pontjainak bejárása után Nyáry Tamás túravezető az Északi-középhegység legnyugatibb tagja, a Börzsöny felé kalauzolt tizedmagammal, hogy életemben először átéljem, mint jelent az erdő gyógyító ereje.
Nagymaros – Fotók: Czvitkovits Judit
Egy 25 kilométeres kör bejárását tűztük ki célul, melynek rajtja és célállomása a Nagymaros-Visegrád vasútállomás volt. Innen egészen Szobig vonatoztunk, hogy aztán a piros jelzés mentén eljussunk Márianosztrára, megnézzük a Magyarok Nagyasszonya Bazilikát és a börtönt, majd a piros jelzés mentén, a Kiengesztelődés hegyén és Kóspallagon át eljussunk Törökmezőre, onnan pedig vissza az állomásra.
A túra így egy mondatba sűrítve nem tűnik nagy kihívásnak, ám a valóságban nagyon is komoly próbatétel egy hozzám hasonló, belvárosi melegben kényelmeskedő embernek, akinek kondija ugyan van, de akaraterején bőven lenne mit csiszolni. Jöjjön, aminek jönnie kell! alapon vágtam bele a kalandba, aminek a végén olyan katartikus lelki összeomlásban volt részem, hogy még most is beleborzongok.
A Börzsönyről korábban mindössze annyit tudtam, amennyit középiskolában földrajzórán megtanultam: az Északi-középhegység tagja, vulkanikus eredetű, és a Duna–Ipoly Nemzeti Park része, a valóságban pedig egy békésen rezgő, minden szegletében festővászont érdemlő jóbarát, aki végtelen békével ölel.
Az ember akár akarja, akár nem, az erdő közepén újra egy egészséges tempót vesz fel, nincs rohanás, befogadhatatlan információáradat, idegesítő zaj és szmog; a mobiltelefon a hátizsák mélyére kerül, időt kapnak a parányi részletek, a különös formájú fák, a szabályosan szabdalt felhők, az állatok nyomai, a frissen aprított fa illata; szinte észrevétlenül a tájjal együtt az ember zaklatott elméje is kisimul.
A táv első egyharmada simán ment: kedélyesen cseverésztem, megállás nélkül fotóztam, folyamatosan tátva maradt a szám a havas táj látványától, élveztem a kedves emberek társaságát, és már majdnem elhittem, megy ez, mint a karikacsapás, amikor deréktájon fájdalmas görcs rántott össze L alakba. Megértettem az üzenetet, átmozgattam magam, és alázattal folytattam a gyaloglást.
Magyarok Nagyasszonya Bazilika, Márianosztra
Bár a túra elején társaimat nem ismertem, néhány rövid beszélgetés után rádöbbentem: olyan emberek gyűrűjében vagyok, ahol nemcsak biztonságot és kedvességet kapok, de könnyhullató poénokat és olyan tökéletesen megfogalmazott félmondatokat, amik hosszú kilométerekre elkísérnek. Rádöbbentem, a természet szeretete a szelíd emberek olvasztótégelye, ahol a lehangoló hétköznapok után szinte felfoghatatlan koncentrációban árad a derű, az odafigyelés és a jóság.
Kiengesztelődés hegye
Utunk végeláthatatlan termőföldek között, szűk ösvényeken és rajzfilmbe illő erdőségeken vezetett keresztül, felkaptattunk jó pár dombra és hegyre, leereszkedtünk néhány bájos településre – ezzel egy időben pedig agyban is folyamatosan kapaszkodtunk: hegyre föl, völgybe le. A vidám beszélgetéseket gyakran magányos, néma befelé figyelések váltották, az arcokon látszott, hozzám hasonlóan nemcsak testük kimerültségével, de gondolataikkal is csatáznak, amit a legközelebbi csúcson egy hatalmas sóhaj kíséretében eresztenek szélnek.
Kiengesztelődés hegye
Reggel 9-től körülbelül délután 5-ig alig néhányszor álltunk csak meg, egyik lábunkat raktuk a másik elé, fájdalmasan nyögtünk, sóhajtoztunk, nevettünk. Lélekben az út legnehezebb része az utolsó 5 kilométer volt, amit már egyedül kellett megtennem. A csoport nélkül eltűnt a biztonság és a motiváció, magamra maradtam, hogy sötétedés előtt elérjem az állomást.
Ezen a ponton már mindenem fájt, nem volt olyan sejtje a testemnek, ami nem tiltakozott volna; körülöttem sehol egy lélek, a Börzsöny békés csöndje ölelt, a GPS pedig elviselhetetlen messzeségben mutatta a célt. Voltak pillanatok, amikor a Lesz, ami lesz! gondolatával legszívesebben a földre rogytam volna, hogy az élet magától megoldja a pár kilométert, de fura mód nem ez történt: valami ismeretlen belső erő vitt tovább, fejemben pedig csak egy gondolatnak maradt hely: Igen, képes vagy rá!
Hihetetlen, de elég volt 25 kilométer és a Börzsöny ahhoz, hogy átéljem, mi hajtja a zarándokot, aki a természetben kezdi az önismeretet, a gyógyulást és a fejlődést. Valóban receptre kellene ezt írni!
Törökmező
Nyáry Tamás 2003 óta túravezető, célja, hogy a vándortúrázás hagyományait felélessze Magyarországon, és hazánk rejtett látványosságait és természeti kincseit minél több embernek megmutathassa. Országjáró túráira hétről hétre mi is jegyet váltunk.