Egyedül utazni különös élmény. Amikor pár éve egyedül voltam Rómában, elkedvetlenített, hogy nem oszthatom meg senkivel az élményeimet, de felszabadítónak is éreztem, hogy úgy fedezem fel a várost, ahogy nekem tetszik, nem kell alkalmazkodnom senkihez és semmihez. Úgy képzelem, mind a negatív, mind a pozitív élményeimet sokkal erősebben éltem volna meg, ha nem csak egy pár napos útról lett volna szó, hanem külföldre is költöztem volna.
Olivia Laing angol író magyarul most megjelent könyve, A magányos város arról a fontos témáról szól, hogyan dolgozzuk fel, ha huzamosabb ideig egyedül vagyunk egy ismeretlen vidéken. Az író a harmincas éveiben New Yorkba költözött egy férfi kedvéért, a kapcsolatnak viszont tulajdonképpen már azelőtt vége lett, hogy Laing kicsomagolhatta volna a bőröndjét. Ott maradt egyedül, kaotikus és meglehetősen kiszámíthatatlan lakhatási körülmények között, mert New Yorkban összeteheted a két kezed, ha meg tudsz fizetni egy kanapét egy patkánylyukban. Vagy költözhetsz távolabb, Queens külsőre, hogy másfél órát metrózz, ha a belvárosban dolgozol.
Olivia Laing: A magányos város (forrás: Corvina)
Kalandozások a magány művészetében
Ha egyedül vagy a nagyvárosban, senkit nem fogsz elkezdeni azzal traktálni, mennyire magányos vagy. Nincs a közeledben olyan bizalmas barát, akivel személyesen megoszthatnád ezt a fájdalmat. Marad a telefon és a Skype, ami persze hasznos, de a nap nagy részében akkor sem segít senki elviselni magányos önmagadat. Az ember hajlamos kudarcosnak látni magát, ha egyedül van – ha annyi mindenki más meg tudja oldani, hogy legyen társasága, nekem miért nem sikerül? Mit csinálok rosszul?
Ahelyett, hogy teljesen belepörgött volna ezekbe a sehová sem tartó, önkínzó gondolatokba, Laing kitalált egy módszert, amivel feldolgozhatná a magányát. A magányos város alcíme Kalandozások a magány művészetében, mert az elbeszélő – aki itt nyíltan megegyezik a szerzővel – olyan műalkotásokat keres, amelyeket magányos művészek készítettek, és a magányt ábrázolják. Ez persze értelmezés kérdése, de Laing Angliában kulturális újságíróként dolgozott, az Observer és a Guardian munkatársaként, tehát a műalkotásokkal való találkozás a számára menedék és megnyugvás.
Márpedig New York az 1940-es évek második fele óta a művészet fővárosa, úgyhogy Laingnek nem volt nehéz dolga, amikor műveken keresztül akarta megismerni a várost. Így jutott el elsőként Edward Hopperhez, akitől, ha mást nem, egy festményt mindenki ismer. Ezt:
Edward Hopper: Nighthawks (forrás: Wikipédia)
Laing is idézi Joyce Carol Oates megállapítását, aki szerint a Nighthawks (Éjjeli baglyok) „az amerikai magány legszívbemarkolóbb, egyre újabb másolatokban terjedő, romantikus ábrázolása”. Ebben a részben tömörsége ellenére is alaposnak ható elemzését olvashatjuk Hopper festményének, megvilágító erővel.
Egy idegenvezető lépett mellém, sötét haja a fejére tornyozva, az uszályában turistacsoport. A festményre mutatott, és azt mondta, észrevették, hogy nincs ajtó?, mire köréje gyűltek, és fel-felkiáltottak meglepetésükben. És tényleg. Az étkezde tökéletes menedéknek látszott, de látható bejárat nélkül, nem vezetett út se ki, se be. Egyetlen vázlatos okkersárga ajtó lapul a kép hátterében, talán valami szutykos konyhába vezet. Ám az utca felől a teret mintha lepecsételték volna: városi akvárium lett belőle, üvegcella.
A magányos mindennapok feletti kesergés a Hopper-elemzések fejezetében egy nyomozásnak adja át a helyét. Laing meggyőzően érvel amellett, hogy a festő úgy konstruálta meg hétköznapinak tűnő tereit, hogy elszigetelje egymástól alakjait. A Nighthawkson például nem csak az ajtó hiánya nyugtalanító, hanem az is, hogy a figurák nem néznek egymásra, a középen álló pincér pedig egy olyan, háromszög alakú pult belső részén áll, amelynek ugyancsak nem látjuk a bejáratát. Rögtön sokkal hátborzongatóbb, fenyegetőbb lesz a festmény.
Warholtól a 15 ezer oldalas regény szerzőjéig
A magányos város a Hopper-elemzésektől kezdve nagyjából ugyanazt a szerkezetet követi: Laing a New Yorkban töltött hónapok aktuális eseményeiről ír, és mindig felfedez egy új művészt, a közösnek vélt magányukon keresztül. Így kerül a könyv hősei közé Andy Warhol, a pop-art atyja, Valerie Solanas, Warhol merénylője és A söpredék kiáltványa című, elkeseredett és dühös szöveg szerzője, vagy éppen Klaus Nomi énekes.
Andy Warhol 1966-ban (fotó: De Biasi/MP/Leemage)
Csak két művészt emelnék ki Laing katalógusából, azért, mert a könyvből úgy tűnik, ők ketten különösen fontosak az írónak. Az egyikük David Wojnarowicz fotós, akit Laing igazán közel érez magához (később előszót is írt Wojnarowicz memoárja, a Close to the Knives új kiadásához). Wojnarowicz a szimbóluma lehetne az elátkozott, nehéz életű New York-i művészeknek. Gyerekként megerőszakolták, kamaszkorában prostituált lett. Fotózni és videózni kezdett, csatlakozott a hetvenes években még underground mozgalomként működő street artosokhoz. A nyolcvanas évek végén előbb élettársa, Peter Hujar fotós halt meg AIDS-ben, majd Wojnarowicz maga is megtudta, hogy HIV-fertőzött. Aktivista lett, élete utolsó éveiben az AIDS-gyógyszerek hozzáférhetőségéért és New York város vezetésének megbélyegző politikája ellen tüntetett. 1992-ben, 37 évesen halt meg.
Laing először az Arthur Rimbaud New Yorkban fotósorozatot elemzi Wojnarowicztól. A képeken a francia költő portréját maszkként magukon viselő emberek láthatóak, többnyire csontsovány, fiatal férfiak – Wojnarowicz barátai és szeretői. Részei a városnak, együtt utaznak a metrón a New York-i átlagemberekkel, de menthetetlenül idegenek is maradnak tőlük. A maszk miatt inkább szomorú, magányos bohócoknak tűnnek a képek alanyai. Wojnarowicz azokban az években élt és alkotott, amikor New Yorkban az AIDS kizárólag a homoszexuálisok betegségének számított, a fertőzötteket hatósági eszközökkel kilakoltatták, kiközösítették. A magányos város Wojnarowicz-elemzései arra hívják fel a figyelmet, hogy a magány határai is máshol húzódnak, mint gondolnánk – mindig létezik súlyosabb és fájdalmasabb társtalanság a sajátunknál.
David Wojnarowicz: Arthur Rimbaud New Yorkban (forrás: Flickr)
Ugyanez a tanulsága a chicagói Henry Darger életét bemutató résznek. Művészetről az ő esetében óvatosan írnék, mert bár Laing meg van győződve róla, hogy Darger könyvei műalkotások, ugyanúgy lehet őket egy elmebeteg férfi delíriumos naplóinak is tekinteni. Az egész életében kórházi takarítóként dolgozó Darger egyszobás lakása magányában írta meg A Vivian-lányok története a Valótlanságok Birodalmában, a glandeliánok viharos támadásai közepette, a gyermekrabszolgák lázadása idején című regényét. A regény teljes hossza 15.145 oldal.
Laing – aki azt azért nem állítja, hogy az egész könyvet elolvasta – így írja le Darger munkájának történetét:
A helyszín egy képzelt bolygó, a mi Földünk a holdja, tehát körülötte kering. Mint amerikai megfelelője, ez a háború is a rabszolgaság miatt folyik, de itt gyermekrabszolgákról van szó. A gyermekek szerepe a mű egyik legmegdöbbentőbb motívuma. Mindkét oldalon pazarul öltözött férfiak harcolnak, de a gonosz glandeliánok elleni harc szellemi vezetői gyerekek, hét, még kamaszkorát sem elérő nővér, és a sokféle atrocitás áldozatai is kislányok, gyakran ruhátlanul, apró péniszekkel ábrázolva.
Henry Darger rajzai (forrás: Flickr)
Ha ehhez hozzávesszük, hogy Darger egész életében nem tisztázta magát megnyugtatóan egy kislány meggyilkolásának vádja alól, akkor látjuk, hogy a tökéletes magány hová juttathat embereket. Laing szolidaritását és empátiáját mutatja, hogy a minden bizonnyal pszichopata író műveinek tükrében is képes meglátni magát, és tragikus figuraként festi le Dargert.
Az utazó írók nincsenek egyedül
Olivia Laing végeredményben persze azáltal dolgozta fel a magányát, hogy megírta A magányos várost. Így nemcsak az olvasóival teremtett kapcsolatot, hanem más utazó írókkal is közösséget vállalt. Az angol szerzők egyébként különösen szeretnek az utazásaikról írni, a klasszikusok közül Roald Dahl vagy E. M. Forster a brit turistairodalom legismertebb képviselői.
Olivia Laing a kutyájával:
Az utazás és a magány megírása nyilvánvalóan terápiás feladat volt Laingnek, ennek révén megtanulta egyedül is hasznosnak érezni magát és élvezni a hétköznapokat. Eközben rájött, hogy a magányt jelentős részben a társadalom megbélyegzése, kirekesztése miatt éljük meg tragédiaként. Vagyis a magány és annak feldolgozása nemcsak személyes, hanem politikai kérdés is – de ez olyan megállapítás, amihez Laing csak az utolsó oldalakon jut el, és alaposabban talán majd egy másik könyvben fogja kifejteni.
Olivia Laing: A magányos város. Fordította Lázár Júlia. Corvina Kiadó, 2018, 3990 Ft
