Izland már évekkel ezelőtt befészkelte magát az agyamba, és már akkor tudtam, hogy én egyszer bizony el fogok oda menni. Így aztán először fel sem fogtam, amikor a legutóbbi születésnapomra kapott ajándékot kibontva a leendő izlandi szállásunk fotói fogadtak. Még a keflaviki repülőtérre érkezve sem esett le, hogy tényleg itt vagyunk, először akkor kezdett lecsapódni bennem, hogy nem álmodom, amikor megpillantottam az „Exit to Iceland” feliratú táblát, mielőtt kiléptünk volna a terminálból. Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy nem egészen egy óra múlva már egy hőforrás kénes gőzeit fogom belélegezni, de ne szaladjunk ennyire előre.
De Izland nagyon drága, nem?
Lélekben felkészültünk, hogy itt aztán most tényleg ott hagyjuk a gatyánkat is, előre spóroltunk, és jelentős mennyiségű pénzt tettünk be a számláinkra, hogy ne érhessen semmilyen kellemetlen meglepetés. Első nap még óvatoskodva méregettük az árcédulákat, aztán rájöttünk, hogy ilyen szempontból Izlandnak rosszabb a híre, mint a valóság. Egy izlandi koronáért cirka 2,3 forintot kérnek, de nagyjából a kétszeres szorzóval fel lehet mérni, hogy mire számíthatunk. Egy kávé ára például 600-1000 forint, egy hot dog (erre még visszatérünk) úgy 2000. Ez persze sok, de Londonban vagy Barcelonában sem lehetne ezt lényegesen olcsóbban megúszni, ha egyáltalán. Na de ennyit az anyagiakról, jöjjön a lényeg.
Jón Gunnar Árnason műve, a Sólfar az izlandi hajósoknak állít örök emléket (Fotó: Andersen Dávid)
Hova menjünk Izlandon?
Hosszan lehetne sorolni ezt a listát, azonban nem érdemes túltervezni, egyrészt, mivel bár Izland nem sokkal nagyobb Magyarországnál, ha nagyobb egyáltalán, földrajzi adottságai miatt az úthálózata érthető módon kevésbé van kiépítve, arról nem beszélve, hogy az egész ország területén 90 km/h a legmagasabb megengedett sebesség. De erre nincs is nagy szükség, egyrészt, mivel a legtöbb látványosság alaposan ki van táblázva, másrészt, mert az egész ország maga a látványosság. A Kárpát-medencéhez képest legalábbis folyamatosan érkeznek a különleges földrajzi formák, színek, ráadásul mindennek – a rendkívül változékony időjárásnak köszönhetően – akár jövet-menet más arcát csodálhatjuk meg.
Első körös ismerkedésként érdemes az úgynevezett Golden Circle, vagyis Arany Körút útvonalat letudni, ez 2-3 nap alatt kényelmesen teljesíthető, és látványosságokban sem szűkölködik. Ennél messzebbre viszont csak akkor érdemes tervezni, ha hosszabb időn át maradunk, vagy ha nem egyetlen szállásról tervezzük meghódítani Izlandot, mert például a nyugati fjordok vidékét, vagyis az ország észak-nyugati csücskét jelentő Vestfirðirt több mint öt óra autózással lehet Reykjavikból megközelíteni.
Az izlandi lovak a skandináv zen négylábú oszlopai (Fotó: Andersen Dávid)
Mivel ez volt az első – de garantáltan nem utolsó – látogatásunk Izlandon, mi is nagyívű tervekkel érkeztünk, amit aztán érkezésünk estéjén álltunk neki alaposan visszanyesni, de így is három napon keresztül reggeltől estig úton voltunk. Szóval érdemes átgondolni, de ne bánkódjunk akkor se, ha „csak” a Golden Circle-re van kapacitásunk, ott is lesz éppen elég látnivaló.
Híd a kontinensek között, az eredeti pingvin és egy alulértékelt természeti csoda
Haladjunk azonban „érkezési sorrendben”, mivel a korai repülőjáratnak, valamint az egyórányi időeltolódásnak köszönhetően délelőtt 11-kor már ott álltunk a bérelt autónk mellett. Ja, igen, ez még egy olyan tétel, amit nehéz megúszni, ha nem akarunk egy buszos csoporttal együtt zötykölődni, de az extra költség busásan megéri a szabadságot, hogy bármikor, bárhová mehetünk. Lehet ugyan „hagyományos” személyautót is bérelni, de érdemes rászánni valamivel többet egy „rendes”, négykerék-meghajtású terepjáróra, már csak azért is, mert ezzel olyan utakra is be szabad hajtani, ami a kisebb autók számára tiltott. A terepjáróhoz ráadásul szöges gumi is jár, ami kifejezetten jól jön a hegyi utakon, ha hirtelen leszakad 10-15 centi hó út közben.
A legtöbb helyre viszonylag jó minőségű aszfaltúton el lehet jutni, bizonyos helyeken azonban a képen is látható földút az egyetlen lehetőség (Fotó: Andersen Dávid)
Az autó átvétele után egyből az ország délnyugati kitüremkedése, a Reykjanes-félsziget, azon belül is a Reykjanesviti világítótorony felé vettük az irányt, ahol lenyűgöző kilátás nyílik a tengerre, néhány pazar sziklatömb társaságában. Itt található egy tekintélyes méretű szobor is, amely egy óriásalkát ábrázol: ezek a mára már kipusztult, röpképtelen madarak a pingvinek ősei, eredetileg maga a pingvin szó is ezeket a fekete-fehér szárnyasokat jelölte. Elkattintunk néhány fotót, még szívesen nézelődnénk, de itt tapasztaljuk meg igazán először, hogy Izlandon a szél az ember egyik legkomolyabb ellenfele, amely légborotvaként ver végig a tájon. Még az autókölcsönzőben is felhívják a figyelmet rá, hogy óvatosan kell nyitni a kocsiajtót, mert egy-egy hirtelen széllökés akár balesetveszélyes is lehet.
A mára kipusztult óriásalka (auk) szobra a reykjanesviti világítótoronytól kőhajításnyira található (Fotó: Andersen Dávid)
A következő megálló az Amerikát Kolumbusz előtt 500 évvel felfedező Leif Eriksonnak emléket állító Szerencse hídja, azaz csak lenne, mert a világítótoronytól kifelé jövet óriási gőzfelhőket pillantunk meg, amihez a gyógyfürdőkből ismert, jellegzetes kénes szag társul. Akkor még nem tudtuk, de teljesen véletlenül a Gunnuhver geotermikus mezőre keveredtünk, ahol több helyen is nagyobb gőzcsóvák törnek fel a felszín alól. Az egyik kürtőből elképesztő erővel és hanggal áramlik a forró gőz – erre táblák is figyelmeztetnek. A ruhánk külső rétege pillanatok alatt nedves lesz, mintha csak a zuhany alá álltunk volna. Érdekesség, hogy errefelé gyakorlatilag alig láttunk turistát, annak ellenére, hogy ez a hőforrás sokkal látványosabb, mint a későbbiekben utunkba kerülő gejzír. A legenda szerint egyébként egy lidércről nevezték el a környéket, amelyet egy pap belelökött az egyik forró kürtőbe.
A Gunnuhver geotermikus mező méltatlanul alulértékelt látványosság (Fotó: Andersen Dávid)
Innen talán tízpercnyit sem kell autózni, és megérkezünk az Amerikát Kolumbusz előtt 500 évvel felfedező Leif Erikson hídjához, amelynek az a különlegessége, hogy nem egy folyó vagy egy szakadék felett ível át, hanem az Eurázsiai és az Észak-amerikai kőzetlemezt köti össze. Itt nem kell hatalmas látványra számítani, de azért mégis borzongató érzés átsétálni a hídon, aztán bekanyarodni alá, és a két kontinens közti résben sétálni egyet. Aki átkelt a hídon, névre szóló tanúsítványt is igényelhet erről a Reykjanes-félsziget bármelyik információs irodájában.
A kontinensek közti híd: balra Európa, jobbra Észak-Amerika (Fotó: Andersen Dávid)
A következő megálló a Brimketill, amely egy különleges alakú, természetes medence az Atlanti-óceán partján, a legenda szerint egy troll használta fürdőkádként, illetve a ruháit is ott mosta. Keflavik elhagyása óta ezután érjük el az első települést, egy Grindavík nevű kisvárost, ahol egy barátságos kávézót is találunk a kikötőben. Itt kóstolhatjuk meg először a jellegzetes izlandi ráklevest, amely kifejezetten jólesik a jeges szél után. Nagyjából ennyi fér az első napba, mivel ezután még el kell jutnunk a Reykjaviktól bő tíz kilométerre fekvő szállásunkra is, ahol a házigazda, Helga egy Izlandot formázó vágódeszkán szervírozott palacsintával fogad, amiért hálásak vagyunk.
A Brimketill természetes sziklamedencéje egy nyári fotón (Fotó: iStockphoto)
Krátertó, vízesés és minden gejzírek névadója
Első nekibuzdulásra hajnali indulást terveztünk, de az első nap tapasztalatai alapján átszámoltuk az útitervet, és kissé emberbarátabbra szabtuk a menetrendet, ezzel együtt is este nyolc után értünk haza a reggel 9 körüli indulást követően, igaz, ebben a már említett, változékony időjárásnak is szerepe volt.
Az első állomásunk – a lélegzetelállító izlandi tájon túl, amely folyamatosan „úúú, odanézz!”, „ááá, itt álljunk meg!” és hasonló felkiáltásokra sarkallja az embert – a Kerid krátertó, amely ugyan nyáron a legszínesebb, de a kissé szürke március közepi időjárásban is lenyűgöző látványt nyújt. A nagyjából háromezer éves kráter akkor keletkezett, amikor egy vulkánkitörés után beszakadt a lávakamra, 55 méteres tátongó üreget hozva létre.
A Kerid krátertó első ránézésre aprónak tűnik – a kép bal oldalán látható parkolóhoz hasonlítva azonban már könnyű felmérni a valós méreteit (Fotó: Andersen Dávid)
Ez telt meg vízzel, és bár viszonylag sekély (7-14 méteres mélységű), még a vastag jégrétegen át is látszik különleges, kékes színe. Ez volt egyébként az egyetlen hely a túra során, ahol jelképes belépőt kértek: 400 izlandi korona fejenként, amit a feliratok tanúsága szerint a környék állagának megóvására fordítanak.
A Kerid krátertó teljesen körbejárható, a kráter peremén és a tó partján is (Fotó: Andersen Dávid)
A következő megálló minden gejzírek ősatyja, de legalábbis névadója, a Geysir nevű hőforrás, amelyet már messziről észre lehet venni, mivel körülbelül 15-20 percenként hatalmas gőzkitörésekkel mutatja meg magát, amelyet több kilométerről is látni lehet.
A Geysir nevű gejzír 15-20 percenként lövell ki hasonló gőzfelhőket (Fotó: Andersen Dávid)
Ez egyébként az egyik, turisták által leginkább látogatott helyszín, izlandi mércével mérve itt már szinte elviselhetetlen a tömeg, vagyis negyedannyian sincsenek, mint Európa bármelyik híresebb turistalátványosságának környékén.
Ami ami, az az (Fotó: Andersen Dávid)
Amíg a következő gőzkilövellésre vár az ember, pont körbe lehet sétálni a területet, megcsodálni a kopár talajban tátongó üregekben felgyűlő víz elképesztő színét, és mosolyogni egy nagyot a sajátos írásmódú táblán, amely a nagy gejzír kistesóját, Litli Geysirt mutatja be a nézelődőknek.
Bár Izlandra könnyen rámondják, hogy kopár, de ilyen színekkel lehet találkozni a tájat járva (Fotó: Andersen Dávid)
Bár a környék gyönyörű, az első nap látott hőforrások után a Geysir kissé antiklimatikus, így nem is időztünk sokat errefelé, főleg, hogy várt minket az impozáns Gullfoss-vízesés. A neve Arany vízesést jelent, minket azonban elsősorban a víz kékes-zöldes árnyalatai nyűgöztek le, na meg a cseppkőre emlékeztető jégfal, amely a Hvítá folyó partja mentén rakódott le.
A Gullfoss vízesés összesen 32 méteren át zúdul a mélybe (Fotó: Andersen Dávid)
A Gullfoss két nagyobb lépcsőn áthaladva először 11, majd 21 métert zuhan, különlegessége, hogy a folyó innentől a vízesésre csaknem merőlegesen folytatja az útját. A nagy áradások idején egyébként ezen a területen másodpercenként akár 2000 köbméter víz is átfolyhat. A környékkel kapcsolatban a XX. század húszas éveiben felmerült, hogy energiatermelésre használnák a vízesést, erre azonban anyagi okokból szerencsére nem került sor. Amikor később ismét felmerült ez az ötlet, a terület egyik tulajdonosának a lánya, Sigríður Tómasdóttir környezetvédelmi mozgalmat indított annak érdekében, hogy a vízesést és környékét eredeti állapotban őrizzék meg az utókornak. Ebben nagy segítséget kapott Sveinn Björnsonn jogásztól is, aki 1944 és 1952 között Izland köztársasági elnöke volt.
A Gullfoss igazi különlegessége – a színein túl – a vulkáni erők által létrehozott szurdok, ahol a víz folytatja az útját (Fotó: Andersen Dávid)
Mivel a Gullfoss is az Arany Körút egyik állomása, itt is viszonylag sokan vannak, de akkora területről van szó, hogy könnyen eloszlik az embertömeg, egyedül az étteremmel és mosdóval egybeépített látogatóközpont – értsd: óriási szuvenírbolt – az, ahol ez jobban érződik, de szerencsére ott nem kell sok időt tölteni.
A Gullfoss vízhozama elérheti a másodpercenkénti 2000 köbmétert is (Fotó: Andersen Dávid)
Rejtélyes parti objektum és egy titkos graffiti története
A vízeséstől már a szállásunk felé indulnánk, de egy nagyobb kerülővel, hogy a Reykjanes-félszigetre visszatérve végigautózhassunk az impozáns Kleifarvatn-tó mentén, az úgynevezett Krýsuvík geotermikus parkban. Ez végül, ha nem is úgy, ahogy terveztük, de megvalósult, igaz, addig még több kalandban is részünk volt.
Ezen a napon ugyanis igazán megtapasztalhattuk, hogy mit jelent Izlandon a változékony időjárás: a Gullfoss felé vezető 35-ös útról lekanyarodva már fehér hóréteggel találkoztunk, az egyik mellékúton pedig egy idő után egy keresztben álló rendőrautót pillantottunk meg, villogó kék fényekkel. Ennek nagyon megörültünk, mert őszinte rajongói vagyunk az izlandi rendőrség, a Lögreglan Instagram-oldalának, amelyről itt, az NLCafén is többször mutattunk már csodálatosan szívmelengető fotókat olvasóinknak. Az úton posztoló rendőr – aki egyike a szigetország összesen 96 (!) darab rendőrének – pedig ehhez mérhető kedvességgel magyarázta el, hogy sajnos egy autóbaleset miatt az út le van zárva, így kisebb kerülőre kényszerültünk.
A havazást 5-10 kilométeren belül csendes eső váltotta fel, majd az is elállt, és így már csak a kopár part menti tájban gyönyörködhettünk. Egy rövid fotószünet erejéig le is kanyarodtunk az aszfaltozott útról, ahol egy különleges, rozsdás objektumra lettünk figyelmesek.
A különös objektumot tengeri bójaként azonosítottuk (Fotó: Andersen Dávid)
Bár megerősíteni egyelőre nem tudtuk, arra tippeltünk, hogy egy kiszolgált tengeri bóját hagytak magára a parton, igaz, az extravagáns izlandi művészeket ismerve akkor sem lepődnénk meg, ha kiderülne, hogy kortárs installációról van szó. Végül ilyet is találtunk egy kicsivel arrébb. A bójától pár kilométerre ugyanis egy élénk narancssárgára festett világítótornyot pillantottunk meg, nem is volt kérdéses, hogy közelebbről is megszemléljük. Itt igazán jelesre vizsgázott a terepjáró, mert a hepehupás földúton komolyabb méretű pocsolyákat is le kellett küzdeni, hogy egyáltalán a torony közelébe férkőzhessünk.
Egyetlen útikönyvben sem jelölik ezt a különleges, narancssárga világítótornyot (Fotó: Andersen Dávid)
Az út vége azonban már teljesen járhatatlannak bizonyult, így pár száz métert sétáltunk a part mentén, szomorúan konstatálva, hogy a napjainkban gyakran felemlegetett, a tengereket elborító műanyag hulladék bizony még itt, Izlandon, a világ egyik leginkább környezettudatos országában is jelen van. Csak remélni tudjuk, hogy az egyre népszerűbb, már hazánkban is megjelent #trashtag-mozgalom előbb-utóbb az izlandi tengerpartokat is célba veszi.
A műanyaghulladék valóban mindenhol ott van, Izland elhagyott partvidékére is kimossa a tenger a szemetet (Fotó: Andersen Dávid)
A világítótornyot körbejárva különleges látványban lehetett részünk: az óceán felé néző oldalon fekete-fehér síkidomokból álló, stencilezett graffitire bukkantunk, amelyet a művész a szignójával is ellátott.
A világítótornyon Argus, a norvég graffitis hagyta ott a keze nyomát (Fotó: Andersen Dávid)
Bár többféle változatban is kerestük, nem bukkantunk rá az alkotóra, amíg segítséget nem kértünk Takertől a magyar graffitművésztől, aki többek között a Bud Spencer emlékére létrehozott falfestményével hívta fel magára a figyelmet, sőt Budapest után New Yorkot és Aucklandet is meghódította. Innen is köszönjük neki, hogy segített Argus nyomára bukkanni. Argust végül e-mailben értük el, aki készségesen válaszolt a kérdéseinkre, csupán annyit kért, hogy ne áruljuk el eredeti nevét, valamint a graffiti pontos lelőhelyét sem.
Argus-miniinterjú
„A norvégiai Bergenben élek, körülbelül tíz éve kezdtem utcai művészettel és graffitivel foglalkozni” – írta válaszlevelében Argus. „A nevemet nem szeretném elárulni, mert van »rendes«, hétköznapi munkám is, ezt pedig igyekszem elválasztani a graffitizéstől. A világítótorony oldalán a Ferry Woman című alkotásom látható, amelynek a pontos helyét nem szeretném elárulni, hogy az emberek maguktól fedezhessék fel. De annyit elmondhatok, hogy egy viszonylag eldugott, vidéki helyszínen van, talán ez a »civilizációtól« leginkább távol lévő alkotásom. Korábban street art workshopokat tartottam Reykjavikban, és akkor nyílt lehetőségem utazgatni egy kicsit. Már korábban is foglalkoztatott, hogy az alapvetően városi műfajnak számító graffitit kivigyem vidékre, a világítótorony harsány narancssárga színével pedig valósággal kiugrik a tájból, így ideális »vászonnak« tűnt ennek a megvalósítására. A nőalak részben Káront, a görög mitológia révészét idézi, aki átviszi a holtak lelkét a Styx folyón. Emellett viszont az erős izlandi nőknek állít emléket, akik vigyáztak a házra, amíg férjeik halászként kihajóztak a tengerre, és talán sosem tértek vissza. Ehhez kifejezetten jól jött a világítótorony, mivel szeretem, ha a műveim és azok helyszíne között van valamilyen összefüggés. A kilétemet egyébként azért sem szeretném felfedni, mert általában illegálisan festek – de arra mindig ügyelek, hogy szép, új épületeket ne fessek össze, csak lepusztult, elhagyott felületekre fújok. Gyakran fényes nappal csinálom, de még sosem kaptak el. Az az érzésem, hogy ha kellő magabiztossággal áll neki valaki graffitizni, a legtöbben azt fogják gondolni, biztos engedéllyel dolgozik, különben nem csinálná. A munkáimban egyébként gyakran merítek inspirációt a zenéből, irodalomból, de az aktuálpolitikai eseményekből is.”
A rövid kortárs művészeti kitérő után folytattuk az utunkat, eddigre pedig már a havazás is alaposan rákezdett. Olyannyira, hogy mire elértük a Kleifarvatn-tavat, már komolyan kellett koncentrálni, mert az úton helyenként akár 15-20 centi friss hó is volt. Éppen emiatt a tóból csak keveset láttunk: egy csapat vadlúd a jelenlétünkre fittyet hányva melegedett a langyos termálvízben. Itt győződtünk meg róla, hogy tényleg jó ötlet volt a terepjáró: egy ázsiai turistákból álló háromfős csapatot ugyanis épp a szemünk láttára kellett kimenteni, miután személyautójukkal elakadtak a súlyos havazásban.
A képen vadludakat rejtettünk el (Fotó: Andersen Dávid)
Reykjavik röviden, a világ leghíresebb hotdogjával
Az izlandi fővárosra egy szűk napot szántunk, főleg, mivel terveink között szerepelt a szintén az Arany Körúton található Fontana termálfürdő felkeresése. Az utazási irodák és online ajánlások ugyan a Blue Lagoon Spát tartják Izland legjobb fürdőjének, több helyi forrásból származó információnk szerint azonban ennél „turistásabb” hely nincs a szigeten, arról nem beszélve, hogy ha valahol megmutatkozik a drágaság, akkor ez az: a fejenként negyvenezer forintos belépő kellően hatékony visszatartó erőt jelentett. Főleg, hogy ennek a töredékéért bemehettünk a Fontanába, amely szintén egy tó partján található, a termálvíz, a szauna és a gőzkamra pedig természetesen a geotermikus hőt és gőzt használja fel. A szaunázás után a bátrabbak hangos kiáltások közepette csobbanhatnak egyet a tó párfokos vizében, amit aztán a természetes termálmedencékben lehet „kipihenni”.
Reykjavik utcái tele vannak színes graffitikkel (Fotó: Andersen Dávid)
Reykjavikra visszatérve, a városból szinte mindenhonnan látszik a jellegzetes formájú neogótikus Hallgrímskirkja evangélikus templom 74,5 méter magas tornya, amely így a legmagasabb épület a szigeten. Az impozáns épületet 38 éven át építették: a tervek már 1937-ben elkészültek, az építkezés azonban csak 1948-ban kezdődhetett, és 1986-ig tartott. A templom belseje egészen puritán, leszámítva az elképesztően látványos orgonát, amelynek összesen 5275 sípja csodálatosan szól, ha valaki épp akkora mázlista, mint mi, hogy ottjártakor éppen játszanak rajta.
A 74,5 méter magas Hallgrímskirkja Izland legmagasabb épülete (Fotó: Andersen Dávid)
A templom előtti téren egy érdekességre, egy kézzel festett színes kőre bukkanunk: a Wylie Rocks nevű texasi Facebook-csoport egyik tagjának alkotása, amelyre rá van írva: „Tartsd meg, vagy rejtsd el máshol, és posztold a csoportunkba.” Mi is így tettünk, a szép, aranyszínű követ egy órán belül megtalálták, Budapestről Ljubljanába utazik majd rövidesen.
A Reykjavikban talált, aranyszínű kő Coloradóból indulva jutott el Izlandon keresztül Budapestre, innen pedig Ljubljanába megy majd (Fotó: Jámbor Eszter)
Ezután a part felé indultunk, közben számos jellegzetes, színesre festett házat és impozáns graffitit csodálhattunk meg – a falfestésnek ugyanis komoly hagyományai vannak Izlandon. A templomtól körülbelül húszperces sétára található a Harpa koncertterem és konferencia-központ, amelynek színes üveghomlokzata az izlandi tájon gyakran visszaköszönő, jellegzetes formájú bazaltoszlopokat formázza.
Ennél a pékségnél igazán elszabadulhattak az utcai művészek (Fotó: Andersen Dávid)
A Harpától pedig mindössze két sarokra található a világ leghíresebb hot dog árusa: nem tévedés, ha az ember rákeres, ezt fogja megtalálni. A családi vállalkozásként működő bódé 1937 óta üzemel, igaz, korábban más helyszínen üzemelt, csak a hatvanas években költözött a mostani helyére.
A világ leghíresebb hot dog árusa Reykjavik egyik kis utcájában bújik meg (Fotó: Andersen Dávid)
A világhír akkor talált rá a kis hot dogosra, amikor 2004-ben Bill Clinton korábbi amerikai elnök is rendelt egyet a bárány-, disznó- és marhahús keverékéből álló hot dogokból, de járt már náluk például James Hetfield, a Metallica frontembere és Charlie Sheen is. A stand bekerült Anthony Bourdain egyik tévésorozatába is, de írt róluk a Forbes magazin is, a The Guardian pedig 2006-ban Európa legjobb hot dogosának választotta. Nekünk óriási szerencsénk volt egyébként, mert amikor odaértünk, csupán 4-5 ember állt előttünk a sorban, mire azonban végeztünk a szószokkal és pirított hagymával megpakolt kajával, addigra már vagy 30-40 ember kígyózott a bódé előtt.
Az apró részletekre érdemes odafigyelni, mert ilyen cukiságokról maradhatunk le (Fotó: Andersen Dávid)
Kicsit sajnáltuk, hogy a reykjaviki botanikus kert éppen zárva volt, ami izlandi viszonylatban annyit jelent, hogy minden nyitva volt, még a kávézó épülete is, épp csak nem volt ott senki, csak egy tábla, ami jelezte, hogy májusig itt nem lesz túl nagy mozgás. Ha valaki nyáron jár arra, ne hagyja ki, nagyon hangulatos kis parkban lehet sétálgatni a város központjától nem túl messze.
Vízesés vízesés hátán, repülőroncs és a meghökkentő melltartókerítés
Az utolsó napra maradt az Arany Körút egyik csücskét jelentő Seljalandsfoss-vízesés, amely Reykjaviktól egy bő órányi autóútra található. Ahogy azt eddigre már megszokhattuk, az autópályának nevezett, kétszer egysávos úton már messziről ki lehet szúrni a 60 méteres magasságból alázúduló vízesést, amely előtt turistabuszok sorakoznak. A vízesés különlegessége, hogy teljesen körbe lehet járni, igaz, érdemes vízhatlan ruházattal készülni, a felverődő permet miatt ugyanis minden csuromvizes lesz. A nyirkos sziklákon sétálva érdemes vigyázni, mert minden nagyon csúszós, ettől függetlenül nem szabad kihagyni, mert különleges érzés a vízfüggöny mögött állva nézegetni az izlandi tájat.
A vízesés 60 méteres magasságból zuhog a mélybe, és teljesen körbejárható (Fotó: Andersen Dávid)
A Seljalandsfosst hátrahagyva, pár kilométer múlva aztán már mi is röhögünk magunkon meg a többi hülye turistán, ezen a környéken ugyanis a hasonló vízesések úgy teremnek, mint erdőben a gomba: a következő 20-30 kilométeren ha nem láttunk vagy három hasonlóan impozáns zuhatagot, akkor egyet sem. Érdemes tehát nyitott szemmel járni, mert sok olyan látnivaló van, amit egyetlen útikönyvben sem találunk meg.
A Seljalandsfoss Izland egyik legismertebb turistalátványossága (Fotó: Andersen Dávid)
A vízesés után pedig megérkezünk Izland egyik talán legtöbbet fotózott látványosságához: egy DC-3 típusú repülőgép roncsához, amely 1973 óta rozsdásodik a Black Sand Beach nevű, fekete homokkal borított tengerparton. Eredetileg az amerikai haditengerészet gépe volt, amellyel egy radarállomás alkatrészeit szállították egy környékbeli kisebb szigetre. A gép a keflaviki reptérre tartott, amikor a pilóta észlelte, hogy rohamosan csökken a magasság. Végül a tengerparton volt kénytelen kényszerleszállást végrehajtani, ezt szerencsére mindenki megúszta ép bőrrel. Arról nem szól a fáma, miért hagyták a sorsára a roncsot, mindenesetre mára ez az egyik legkedveltebb látványosság a turisták körében.
Izland egyik turistalátványossága, az 1973-ban kényszerleszállást végrehajtó DC-3-as repülőgép roncsa a Black Sand Beachen (Fotó: Andersen Dávid)
A roncsot a főút mellett leparkolva gyalog lehet megközelíteni, akinek azonban nincs kedve a körülbelül 30-40 perces sétához, egy speciális buszra is befizethet, ez az egyetlen jármű, amelyet a roncs közelébe engednek, a közúti autókat ugyanis kerítéssel – na meg vaskos bírságokkal – tartják távol a környéktől. Bár a parkolónál táblán is figyelmeztetik a turistákat, hogy a roncsra ne másszanak fel, ezt kevesen tartják be. Ez szomorú, mert egyrészt szembemegy mindenféle túraetikával, amellett rendkívül veszélyes is, az időjárás viszontagságai által meggyengített fémlemezek ugyanis könnyen beszakadhatnak, ilyenkor pedig borotvaéles pengeként rendkívül ocsmány sérüléseket tudnak okozni.
A repülőről nehéz úgy képet csinálni, hogy ne legyenek rajta turisták (Fotó: Andersen Dávid)
Ha pedig már idáig eljöttünk, vétek kihagyni az innen szűk 20 kilométerre fekvő Vik nevű kisvárost, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílik az Atlanti-óceánra, illetve a közeli Reynisfjara tengerpart sziklaképződményeire is. Utóbbit is érdemes meglátogatni, de óvatosan: a parton táblák figyelmeztetik a turistákat, hogy még véletlenül se fordítsanak hátat az óceánnak, a hullámok ugyanis nagyon alattomosak, messzire kicsapnak a partra, és könnyen beránthatják a gyanútlan járókelőket.
A tengerpartot légborotvaként ostromló szél elől végül az autóba menekültünk, majd a szállásunk felé vettük az irányt, azonban a főút mellett haladva kénytelenek voltunk megállni az alábbi fotón is látható, meghökkentő kerítés mellett. A közbeszéd két verzióval magyarázza a melltartókerítés létezését: az egyik szerint vicces kedvű fiatalok akasztgatták rá valakinek a száradó ruháit, a másik szerint a ház tulajdonosa akasztotta ki a fehérneműt a kerítésre száradni, az arra járók pedig azt hitték, ez valamiféle hagyomány, és ők is ott hagyták saját melltartóikat. Mára igazi turistalátványossággá nőtte ki magát a helyszín, van, aki direkt ezért csomagol egy extra melltartót.
A melltartókerítés váratlan, meghökkentő, vicces – azaz tipikusan izlandi (Fotó: Andersen Dávid)
Ennyi érdekesség és szokatlan látnivaló után élményekkel feltöltődve indultunk el hazafelé, és bár utazásunk egyik fő célját, a sarki fényt végül nem sikerült látni a felhős ég miatt, ez csak egy plusz nyomós okot jelent, hogy legyen miért visszamenni Izlandra. Márpedig biztosan visszamegyünk, hiszen ez a kedves, különös kis sziget még rengeteg látnivalót rejteget.