Volt egyszer nagyon rég, hogy hármasikrek születtek a szlovéniai Kamnikban, és amikor felcseperedtek, elhatározták, hogy mind az egyház szolgálatába állnak. Összehívták a népet, tartottak egy misét, és elmondták, hogy templomot szeretnének építeni. Összegyűlt némi pénz, de ahhoz kevés volt, hogy a templom felépüljön, hát elmentek a Mali Grad kastélyba, felkeresték Veronika grófnőt, és kérték, segítsen nekik. A grófnő viszont nem lelkesedett az ötletért, és rárivallt az ikrekre: »Tűnés innen! Inkább változzak kígyóvá, mint hogy egy fillért is adjak az ócska templomotokhoz!« Veronika oly hangosan kiabált, hogy azt biza’ odafent is meghallhatták, átka pedig azonnal valóra vált. Két lába percek alatt kígyóvá változott, arca eltorzult, majd elnyelte a föld, és bezáródott felette. Vagyona viszont a felszínen maradt, az ikrek pedig megépítették belőle a kápolnát. Azt mondják, Veronika még mindig a föld alatt van, és csak egy vágya van: kiszabadulni a sötétség birodalmából.
Forrás: They Draw & Travel
Kamnik középkori városában és annak környékén a gyerekek már óvodásként ismerik a fentebbi mesét, egy kamniki séta során két sarok között uszkve ötször emlékeztetnek Veronika grófnőre: a város címerében sötétlik az alakja (azaz fent van a zászlókon), még kávézót is elneveztek róla, ez a Kavarna Veronika.
Kamnik 23 kilométerre északra fekszik Szlovénia fővárosától (Ljubljana Szentendréje), történelme egészen a 13. század elejéig visszavezethető, az első írásos emlékek már akkor említik két kastélyát, a Mali és a Stari Gradot. Belvárosa könnyedén, egyórányi sétával bejárható, főutcáját a nép csak disznó utcának nevezi, mivel anno a kétszintes házak földjén istállók és disznóólak voltak, a gazdák pedig jókedvűen lapátolták ki a disznószart az utcára, ami ott bűzlött volna tovább, ha a város környéki parasztok nem gyűjtötték volna vígan, és vitték volna az ültetvényekre trágyának. Trágya már nincs, ellenben éttermek vannak, persze jobbnál jobbak, a Korobac étteremben például savanyított vadhagyma, illetve a vadhagymából készített pesto is szerepel az étlapon.
Kamnik (Fotó: istock)
Az étteremtől tíz perc séta a disznó utca, és a legbelebb belváros, az utca színes házai közt bolyongva úgy érzed magad, mintha egy alpesi falut némi Velencével is beoltottak volna. A város egynapos program, fő turistacélpontja a Mali grad dombján álló szűk, háromszintes templom, amit ugye Veronika pénzén, de nem az ő engedélyével építettek. A toronyba felmehetsz, a panoráma innen a Karavankák láncáig ér az egyik irányba, a másik oldalon a már általunk is megénekelt Krvavec síközpont mögötti hegyfalat láthatod.
Kamnikban olcsón találsz szállást, két ember már 50 euróért is kap szobát. Az éttermeknél osztrák mintára általában a tulaj viszi a boltot, ami Szlovéniában nettó garancia a minőségre, kábé úgy érezheted magad, mint amikor itthon Rosensteinékhez mész. A várost körülölelő Kamniki-Alpok a belépő a Júliai-Alpok felé, utunk és kulturális mesénk arra folytatódik tovább.
Pontosabban Kranjba, ahol fiktív történelmet fújtak a falra
Ha Kamnikra azt mondtuk, hogy az Ljubljana Szentendréje, akkor Kranjról kijelenthetjük, hogy az pedig a Székesfehérvárja. Fekvése miatt az 50 ezer fős település a középkorban és ma is központi szerepet töltött be a régióban: a középkorban az Adriai-tengert Béccsel összekötő kereskedelmi útvonal egyik állomása volt, ma már ilyen átmenő forgalma nincs, agglomerációjában viszont gyárak, üzemek, logisztikai központok sora székel, na de kit érdekel ez, ha várost nézni érkezünk. Kranj a Kamniki-Alpok, a Júliai-Alpok és a Karavankák hosszú lánca közti síkságon terül el, a városban ömlik a Kokra a Szávába.
Kranjban igazán otthon érezheted magad, akárcsak Mariborban, már ha megfigyeled, hogy a jugoszláviai kommunisták a hetvenes-nyolcvanas években hasonló ízléssel tudtak nettó lerombolni egyes utcarészleteket, értsd: egy rossz állagú épületet renoválás helyett lebontottak, és két hatszáz éves épület közé bevágtak egy betontömböt, de szerencsére odáig nem fajult a helyzet, hogy tönkretegyék a belvárost, sőt ha már „modern”, vagy ha jobban tetszik, újkori építményekről beszélünk, akkor ereszkedjünk a föld alá. Tényleg a föld alá.
Fotó: slovenia.info
Kranj belvárosa alatt ugyanis egy 1300 méter hosszú alagútrendszer található, amit a második világháború idején, pontosabban 1944-ben építettek, ide menekülhettek a városlakók bomba- vagy egyéb támadás idején. Az alagút 6 ezer embert képes befogadni, és ahhoz képest, hogy az elhelyezkedéséből adódóan a napfény zéró, egész komfortos hely: vécék, áram, minden van lent. A második világháborút követően az alagútrendszert magára hagyták, a sötét vájatokba szemetet hordtak, beköltöztek a hajléktalanok, a falakat telefújták graffitivel, de azokra hamar ránőtt a penészgomba. A helyet némileg rendbe tették a délszláv háború kitörésekor 1991-ben, de Szlovénia hamar függetlenné vált, a lövések zaja elmúlt, használni nem használták, hát az alagút tovább pusztult, mígnem 2007-ben renoválták: impozáns lett, olyannyira, hogy speckó borkóstolókat is szerveznek lentre.
Fotó: slovenia.info
Kranjban egymást érik a galériák és a kávézók, vagy éppen kettő az egyben. A belváros egyik kedvenc helye a Layer House, vagy ahogy ők mondják: a Hiša Layer. Az épület felső szintjén időszaki kiállítások váltják egymást, és belátsz pár alkotószobába is, a kávézó az udvaron van: képzelj egy apró romkocsmát angol turisták nélkül, mellé kulturált kiszolgálást. Folyamatosan szerveznek művészeti workshopokat gyerekeknek, festés, kerámia, amit csak elképzelhetsz.
Kranj (Fotó: istock)
Kranj a történelmi belvárosán, annak épületein, a folyón, a várost körülvevő hegyeken, a könyvtárán (több mint ötszáz antik könyv is található itt, például egy XVI. századi, kézzel írott Biblia), az éttermein, a főutcáján, a Kokra folyó szurdokán, a Khislstein Kastélyon, a belváros „tetején” álló Szt. Fábián templomon, a Glavni téren, és a Pungert kilátón (itt láthatod, ahogy pár vízlépcsőn zuhanva a Kokra a Szávába ömlik) túl még a kolbászáról is híres. Jó, ez a komplett Kranjska régió kolbásza, de itt is mindenhol megkapod. Elüt az átlag magyar húskészítményektől, értsd: pirospaprikát alig vagy egyáltalán nem lát, a bélbe töltött húst nem darálják pépesre, a töltetet szárazabbra füstölik, cserébe a végeredményt vékonyabbra szeletelik. Kóstold meg, kérj a hentesnél, majd egy papírból villázva nézd meg a könyvtár épülete mellett festett graffitit, ami egy várostörténeti sci-fi egy gonosz, toronytolvaj törpéről:
És végül némi romantika
Azaz Skofja Loka. Ami Ljubljana Visegrádja és Esztergomja, hogy már megint magyar példákat hozzunk. Van vár, van templom és még egy kisebb folyó is, partján városfal. A fal a történelmi belvárost veszi körbe, és egészen a 18. század végig a városhatárt jelentette. A fal egy részét földrengés (1511-ben volt egy pusztító, azt Kranj is érezte) vagy tűzvész tette tönkre, de jó része ma is áll.
Skofja Lokát 973-ban alapították, és a már említett természeti vagy ember által okozott katasztrófák ellenére belvárosa hűen tükrözi a több száz évvel ezelőtti állapotokat – persze felújítva. A város főtere a Mestni, itt találsz tourist infót, és ha kézbe veszel egy füzetet, már a tér közepén állva és forogva egy órát is elidőzhetsz az épületeket nézegetve: egy gazdag kereskedő otthona, vagy éppen az egykori városháza látszik, utóbbiba be is léphetsz: 1972-ben vette kezdetét egy közel két évig tartó felújítás, amikor is a freskóktól kezdve az apró harangtornyon át mindent renováltak. Az utóbbi negyven év eleve a felújítás jegyében telt, a Kapucinus hídtól kezdve (a folyón ível a belvárosba) a kapucinus kolostorig, amit csak lehetett, renováltak. A kolostor könyvtára a kranji könyvtárhoz hasonlóan híres, noha ez nem egy modern darab, az apró helyiségben ottjártunkkor például egy lavór víz állt, de mint azt a szerzetes elmondta, nem azért, mert ázna a szoba, hanem mert így „szabályozzák” a páratartalmat, amit a könyvek szeretnek.
Škofja Loka (Fotó: Profimedia, Alamy)
Ljubljana környékéről az említett három városon túl is kiemelhetünk párat. Például a rengeteg túraút közé eső Trzicet, ahova a XIX. század híres hadvezére, Radetzky marsall egy nő miatt költözött, vagy éppen Jesenicét, ami anno a Monarchia, később Jugoszlávia legnagyobb acélgyártójának számított. Válassz hármat közülük, és szánj egy napot mindegyikre. Jesenicében például azt is bemutatják, hogyan élt, miket főzött, mit viselt egy vasmunkás felesége; tehát a kiállítások nem pusztán arról szólnak, hogy a férfiak miként emelték meg a kalapácsot. „Aki nem hiszi, járjon utána.” De tényleg.