„Settantasette!” – üvölti érces, vastag hangon a testes, fehér kötényes úriember, miközben egyik kezét tekintélyes pocakjára ejtve kedvesen megsimogatja a lába mellett elsurranó, hétéves forma bambino fejét. „Sbrigati, per favore, sbrigati!” – int aztán felém, én pedig a nyakamba kapom a lábam, és rohanok a megrendelt pizzákért.
Fotók: Jordán Helén
Bariban vagyunk, Dél-Olaszország második legnagyobb városában: azért jöttünk ide, hogy így nyár végén még magunkba szívjunk egy kis napfényt, meleget és sós tengerillatot, mielőtt megjön az ősz és vele a jövő júniusig tartó hajtás. A Barivecchiában (a patinás történelmi óvárosban – a szerző) nyüzsögnek az emberek: éppen Ferragosto van, ilyenkor emlékeznek meg Mária mennybemeneteléről, ez a karácsony, a húsvét és a szilveszter után az olaszok kedvenc ünnepe.
A festői, szűk kis sikátorokban lüktet az élet. Az apró, ablaktalan lakások elé kitett asztaloknál családok ücsörögnek: beszélgetnek, kártyáznak, eszik az orechiettét (magyarul „fülecske-tészta” – a szerző), a rántott panzerottit és a pasta al fornót, isszák a Primitivót, a Castel del Mondét és a Moscato di Tranit. Ilyenkor mindenki az utcán van: fiatal fiúk próbálják bedumálni magukat fiatal lányok szoknyája alá, házaspárok ölelkeznek és perlekednek egymással, festett hajú, csinosan felöltözött-felékszerezett nagymamák pesztrálják boldogan szaladgáló unokáikat. Az utcákon erős kölniszag terjeng. Egy Lambretta nyergében tizenéves ragazza ül, és elmélyülten rúzsozza a száját a visszapillantótükörben. Talán randira készül; sminkelés közben az okostelefonján folyamatosan tudósítja a barátnőit az eseményekről.
A Ferragosto ugyan eredetileg vallásos ünnep, de az elmúlt években valódi mondén zsibvásárrá vált. A Piazza degli Innamorati is tele van, az öreg házak közé kifeszített égősorok alatt vidám helyiek és hatalmas hátizsákokat cipelő, megfásult turisták rágják velünk együtt a nápolyi mintára ropogósra sült margheritát és marinarát. A robogósok gond nélkül áthajtanak a tömegen, mégsem sérül meg senki. Mindenfelé eldobált kartondobozok és sörösüvegek; egy gyönyörű, fényes barna hajú, feltűnően jól öltözött nő olyan eleganciával csapja le a Peronija kupakját egy márványpadka szélén, hogy majdnem elsírom magam a gyönyörűségtől. Hatalmas a kavalkád, a különböző színek, illatok, hangok és ízek kakofóniája egyetlen zsibbasztó, mégis megnyugtatóan kellemes benyomássá olvad össze a fejemben.
Szent Miklós is itt pihent meg
Bari nagyon öreg város. Az ókori történetírók szerint a japigok, Daidalosz fiának, Iapüxnek a leszármazottai alapították, de a mai történészek szerint valószínűbb, hogy egy másik ókori nép, az Isztriai-félsziget és a Píndosz közötti partvidéket igájuk alá hajtó illírek telepedtek le itt elsőként valamikor i. e. 1600 és 1150 között.
A várost alaposan megtépázta a történelem. A partvidéken élő illírek ugyan rettegett kalózok voltak, de a római légiók mégis kizavarták őket a településnek otthont adó tengerparti síkság, a Conca di Bari területéről, hogy virágzó, a Via Traina kulcsfontosságú kereskedelmi útját a tengerrel összekötő kikötőt építsenek itt, amelyen keresztül értékes árukkal – köztük borral, olívaolajjal és szláv rabszolgákkal – láthatták el a soknemzetiségű birodalmat.
A Római Birodalom szétesése után előbb a longobárdok, majd a szaracénok, később a bizánciak fennhatósága alá került, aztán jöttek a normannok, és a Szicíliai Királyság része lett. Az évszázadok során az Anjouk és az aragóniai királyok is uralkodtak itt, fénykorát a XVI. században, Aragóniai Izabella milánói hercegnő regnálása alatt élte. Tényleg megrángatta a történelem, nem úszta meg a nagy világégést sem; ugyan Mussolini fasisztái egyetemet alapítottak itt, és megépítették a város híres vásárközpontját, a Fiera del Levantét, de itt történt a második világháború egyik legsúlyosabb tragédiája is, Bari Európa történetének eddigi egyetlen olyan városa, amelynek lakosai a saját bőrükön tapasztalták meg a vegyi hadviselés borzalmait.
1943 decemberében a német Luftwaffe stukái bombázták a szövetségesek kezén lévő kikötőt. Több mint húsz hajót süllyesztettek el, köztük a USS John Harvey nevű, Liberty osztályú amerikai szállítóhajót is, amely történetesen éppen nagy mennyiségű mustárgázt szállított arra az esetre, ha a németek vegyi fegyvert vetnének be harcok során. A hajó elsüllyedt, a kiszabadult mustárgáz pedig több száz – egyes források szerint több ezer – embert ölt meg. Az incidens nagyon kínos volt a szövetségesek számára: olyannyira, hogy Winston Churchill brit miniszterelnök parancsára az összes aktát és feljegyzést megsemmisítették, ma sem tudjuk az áldozatok pontos számát.
Szerencsére Bari ma már barátságosabb arcát mutatja. Az óvárosban mindig hatalmas a forgalom, a ristoranték, trattoriák, pizzeriák, tavernák, osteriák, bárok és az utánozhatatlanul finom olasz fagylaltot kínáló gelateriák hatalmas forgalmat bonyolítanak. A város korábban a vallásos zarándokok központja volt, ma is jelentős búcsújáróhely, hiszen amióta 1087-ben itáliai tengerészek a törökországi Myrából elrabolták és magukkal vitték a csontjait, itt nyugszanak a keresztény hagyomány egyik legnagyobb, a mai kor Mikulás-kultuszát is inspiráló alakjának, Szent Miklósnak a földi maradványai is. Ő volt apám névadó szentje is; az öreg nem volt éppen mintaszülő, de azért én is beugrottam a gyönyörű, klasszikus román stílusban épült Basilica di San Nicolába, hogy gyújtsak egy mécsest az emlékére. „Nem volt egy szent, de azért megérdemli a két és fél eurós felajánlást” – gondoltam magamban.
Bari – mint a legtöbb dél-olasz város – ma is szakrális hely. Lakói a maguk szertelen-mediterrán, de azért meggyőződéses módján nagyon vallásosak, az óvárosban szinte nincs is olyan porta, amelynek homlokzatán ne lenne egy takaros, csipketerítővel letakart pulpituson álló szentkép. Rengeteg a templom – a San Nicola mellett itt van többek között a VI. században épült San Sabino, a német Teuton Lovagrend által alapított, ma már múzeumként szolgáló Santa Chiara és a középkorban emelt San Marco dei Veneziani is –, de kisebb szentélyekbe a legvalószínűtlenebb helyeken, mondjuk egy sikátor mélyén megbúvó hentesbolt mellett is belefuthatunk.
Vallásos város – de közben nagyon világi is, nem véletlen, hogy az utóbbi években a hitbuzgó zarándokok mellett az élményre éhes turisták is megrohanták. Parti sétánya, az azúrkék Adria mellett futó Lungomare már önmagában is izgalmas hely – delente, amikor a mokány kis halászhajók a friss zsákmánnyal visszatérnek a tengerről, itt tartják az ezerféle halat és tengeri herkentyűt kínáló halpiacot is –, de a közelben lévő strandok még vonzóbbá teszik az utazók számára.
Miután délután két óra környékén megérkeztünk a közeli, a központtól alig nyolc kilométerre lévő Karol Wojtyła repülőtérről, és átvettük a szobát, mi is felhúztuk a fürdőruhánkat, és kimentünk a helyiek körében igen népszerű strandra, a Pane e Pomodoróra, hogy megmártózzunk a tengerben. A hosszú, homokos parton még négy óra körül is nagy volt a forgalom, alig találtunk szabad helyet, ahol leteríthettük a törölközőnket. A Pomodoro szabadstrand, és mint ilyet, elsősorban a proletariátus tagjai látogatják: a cinzanós napernyők alatt tiszteletre méltó mammák és pappák pihenik ki a dolgos nap fáradalmait, a fövenyen olasz vagányok és Szíriából, Irakból, Észak-Afrikából menekülthajókkal érkezett bevándorlók rúgják a labdát. Sok a családos is. Itt szembesültünk először azzal, hogy bizony a híres olasz temperamentumnak is megvannak a maga árnyoldalai: „Basta, Giovanni! Basta!” – kiabálta egy magából kikelt harminc körüli anyuka, miközben a fülénél fogva húzta végig kiskamasz fiát a homokon.
Mozgalmas nap volt. A Barivecchiában lassan elcsendesedik az élet, a morózus takarítók is elkezdik összeszedni az ünneplő tömeg után maradt szemetet. Mi is megesszük a pizzánk maradékát, és a szállásra indulunk: kitikkasztott minket az utazás, a nap és a tenger, ráadásul holnap korán kell kelnünk, hogy megnézhessük Puglia két leghíresebb üdülővárosát, a Baritól pár tucat kilométerre fekvő Monopolit és Poligniano a Marét. Hazafelé még innék egy sört, de miután az italautomata majdnem elnyeli a személyimet, szilárdan elhatározom, hogy ezentúl józanabb életet élek. Hajnali két óra van, de a Murattinónak nevezett városrészben még mindig ébren vannak az emberek. Egy sarki bolt előtt két középkorú, muszlim viseletbe öltözött férfi sakkozik; az utcánkban letekert ablaknál bömböltetik az olasz slágerzenét a bulira éhes fiatalok; miután lefekszünk, hatalmas zörgéssel hajt el az ablakunk előtt egy későn érkező, rozoga kukásautó.
Monopoli, ahol a piccolo is grande
Fáradtan, kialvatlanul ébredünk, a Bari Centrale felé legalább három kávét fel kell hajtanom, hogy valahogy ébren maradjak. A város főpályaudvaráról reggel félóránként indulnak vonatok Monopoliba, a cirka harminc kilométeres út 3,20 euróba (kb. 1050 forintba) kerül. Nem drága, ráadásul azt mondják, nagyon megéri kicsengetni, mert a Baritól délkeletre fekvő, bűbájos kisváros olyan élményeket tartogat az egyszeri utazó számára, amilyenekben csak igen kevésszer lehet része.
A Lecce felé tartó viszonylaton hat megállót kell utaznunk, hogy megérkezzünk Monopoliba. Nem egy nagy élmény, a helyiérdekű vasúttársaság, a Trenitalia szerelvényei alig valamivel tisztábbak és kényelmesebbek, mint a MÁV-éi, ráadásul borzasztó zsúfoltak is – de legalább időben indulnak, és többé-kevésbé tarják magukat a menetrendhez is. Kedves barátunk, aki utazás előtt azt ajánlotta, hogy látogassunk el a fehérre meszelt falú házakkal teli, „poros kisvárosba”, azt mondta, ne aggódjunk, Monopoli nem olyan turistalegelő, mint a barokk épületei miatt a „Dél Firenzéjének” is nevezett Lecce vagy a jellegzetes, süveges tetejű trullókkal teli Alberobello, itt jobbára helyiekkel találkozhatunk majd; a XVI. századi várkastély karéjában megbúvó óvárosban alig néhány étterem és kávézó üzemel. Sajnos azt nem mondta, hogy utoljára öt évvel ezelőtt járt itt, és az azóta eltelt időben alaposan megváltozott a hely hangulata.
A vasútállomásról egyenesen az V. Károly német-római császár építtette erőd alatt elnyúló strand, a Cala Porta Vecchia felé vettük az irányt. Már útközben feltűnt, milyen sok turista forgolódik a kedves, babakékre, rózsaszínre, fáradt sárgára festett, erkélyes házak között, de ezt akkor még az ünnepnek tulajdonítottuk, gondoltuk, bizonyára a közeli városokból érkező olaszok jöttek le strandolni. A partra menet útba ejtettük a Largo Vescovadón lévő Caffé Romát is; a többször is a világ legjobb fagylaltozójának választott helyen olyan finom epret és citromot ettem, hogy még most is érzem az ízét a számban. Itt voltam kénytelen rádöbbenni arra is, hogy az „Egyetlen Város” (a települést a közeli Ghantia lakói nevezték el, miután 854-ben az asztrogótok elpusztították a falujukat, és kénytelenek voltak ide menekülni: innen az elnevezés Mono Poli – Egyetlen Város – a szerző) közel sem az az érintetlen paradicsom, ahogy azt elképzeltem. „Pikkoló! Nem érti?! Pikkoló, kicsi!” – kiabált magyarul a pultossal egy idősebb, egyik kezében retikült, a másikban jól megpakolt tölcsért lóbáló hölgy, aki nyilvánvalóan nem volt tisztában azzal az alapigazsággal, hogy ha fagyiról van szó, Olaszországban a „piccolo” is „grande”.
Fizetés után gyorsan menekülőre fogtuk, és meg sem álltunk a Lega Navale Italianáig. Monopoli óvárosának szárazföldi része is figyelemreméltó, de itt, közvetlenül a tenger mellett, a hófehér házak közrefogta kikötőben mutatkozik meg az igazi szépsége. A kékre festett csónakokkal teli hajópihenő mellett elsétálva egy boltíven keresztül egyenesen az erődfalra jutottunk. A bástyákról remek kilátás nyílt a tengerre és a part menti hullámtörő sziklákon napozó helyiekre; mi is eltűnődtünk rajta, hogy nem lenne-e jobb itt strandolni, de aztán inkább a szigorú ágyúkkal tűzdelt erődfal ölében lapuló, homokos strand felé vettük az irányt. Jól döntöttünk: az aprócska öböl ugyan tele volt turistákkal, de így is el tudtunk tölteni ott egy kellemes órát úszással, szuvenírnek való kagylók, tengeri csillagok keresgélésével és henye, elégedett napozással.
A tengeri barlangok öble kihagyhatatlan
Monopoliból az alig öt perc vonatútra északnyugatra fekvő Poligniano a Mare felé vettük az irányt. A fantasztikus fekvésű, hullám csipkézte mészkőszirtekre épült aprócska várost már az antik korban is lakták, a kutatók szerint ősét, Neapoliszt II. Dionüszosz, Szürakuszai (Siracusa) türannosza alapította az i. e. IV. században. Hangulatos, girbegurba utcácskáin nagyon jólesik a séta, de igazán a strandjairól híres: itt van a képeslapra illő szépségű Ponte dei Lapilli, a Lido Cala Paula – és persze a Carla Porto, ez az egészen elképesztő, szűk, tengeri barlangokkal tagolt öblöcske is, amely az elmúlt években igazán híressé tette a várost. Mi is ide tartottunk.
Carla Porto igazi turistaszenzáció, aki Pugliába látogat, szinte biztosan felkeresi ezt a helyet. A kavicsos partra egy római kori híd pillérei alatt juthatunk le, a magasból lélegzetelállító kilátás nyílik a tengerre. A víz mellett egy gombostűt sem lehetne leejteni, annyi a strandoló, nekünk is csak a környező sziklákon jutott pihenőhely. Mégsem bántuk, hiába a hatalmas zsúfoltság, a kavicsokkal teleszórt, kellemetlenül szúrós meder és az erős szél miatt tomboló hullámok, nem tudtuk megállni, hogy körbe ne ússzuk az öblöt. A strandon nyüzsögtek az emberek, a magas szirtekről sziklaugrók vetették magukat a mélybe, a kövek között egy kisgyerek kergetett lelkesen egy elszabadult fürdőlepedőt. Lassan lement a nap, és én a háborgó víz közepén lebegve arra gondoltam, milyen jó lenne, ha nem kellene holnap hazaindulnunk.
