Edward James (1907-1984) életében jó ideig semmilyen jel nem mutatott arra hogy egy nap majd szürrealista szoborparkot fog építeni a mexikói esőerdő mélyén. Anyja előkelő skót arisztokrata és társasági hölgy volt, apja dúsgazdag amerikai üzletember (a vér szerinti apja meg talán maga a walesi herceg, a későbbi VII. Eduárd), az ifjú James pedig Etonban, majd Oxfordban végezte tanulmányait. Bár az egyetemet követően tett egy rövid kitérőt a diplomácia világába, hamar világossá vált, hogy ez nem az ő terepe: az anekdota szerint egy alkalommal például arról informálta Londont egy kódolt üzenetben a római brit nagykövetségről, hogy az olaszok 300 rombolóhajó építésébe fogtak, noha összesen csak három darabról volt szó. Hát, valahogy becsúszott egy-két plusz nulla, van ilyen.
Jamest egyébként is sokkal jobban érdekelte a művészet, mint a nemzetközi kapcsolatok ápolása. Maga is megjelentetett néhány verseskötetet (ezek állítólag nem is rosszak), ám ennél is sokkal fontosabb az a mecénási szerep, amelyet a két világháború közötti korszak talán legizgalmasabb művészeti mozgalma, a szürrealizmus alakulásában játszott. Személyesen is nagyobb összegekkel támogatta Dalít, valamint Magritte-et, a maga korában alighanem egyedülállónak számító privát kollekciója pedig olyan alkotók munkáiból állt, mint Chirico, Ernst, Klimt, Picasso vagy Klee. Ezen kívül ő finanszírozta a Minotaure nevű párizsi szürrealista folyóiratot, amely az irányzat egyik fontos fóruma volt, és még a dél-angliai családi rezidenciáját is úgy rendezte be, hogy az inkább nézett ki szürrealista műalkotásnak, semmint egy felsőosztálybeli otthonnak. Pénze volt rá elég, hisz apja és nagybátyja után is vagyonokat örökölt.
Las Pozas (fotó: Angelo Hornak/Corbis via Getty Images)
A 40-es évek elején Edward James aztán Hollywoodba költözött, ahol az ugyancsak ott élő pszichedelikus angol író, Aldous Huxley baráti körébe került. Részben talán új ismeretségeinek köszönhető, hogy csakhamar felfedezte magában a nagy vizionárius művészt, és elhatározta, hogy megépíti az Édenkertet itt a Földön. Először Dél-Kaliforniát jelölte ki a projekt színhelyéül, de azt érthető okokból túlzsúfoltnak találta, és inkább érintetlenebb tájak után nézett. Unokatestvére és jó barátja, a mágikus realista festőnő, Bridget Bate Tichenor javasolta Mexikót, mivel ő akkor már jó ideje a mezoamerikai és a prekolumbián kultúrák bűvöletében élt. James az eszményien paradicsomi környezetre végül valahol az ország szívében, a határtól hét órányi autóútra fekvő Xilitla nevű település környékén, a fülledt és buja esőerdők mélyén bukkant rá; először orchideákat telepített itt, és egzotikus állatokat tenyésztett egy jó évtizeden át, de miután 1962-ben egy borzalmas jégeső tönkretette a szép virágait, úgy döntött, inkább valami maradandóbb formába önti az elképzeléseit, és ebben egy tehetséges helyi művész, a csodálatos nevű Plutarco Gastelum volt a segítségére.
Az összesen körülbelül ötmillió dollárt felemésztő építkezés, illetve bővítés több mint húsz évig, egészen James 1984-ben bekövetkezett haláláig tartott, és előfordult, hogy egyszerre akár 150-en is dolgoztak rajta, de kétségkívül megért minden pénzt és minden fáradozást. James és Gastelum Édenkertje, a Las Pozas ugyanis a maga nemében mindenképpen egyedülálló: egyszerre kortárs műtárgyegyüttes, mesebeli kert, ezoterikus giccstemplom, vidámpark, Coleridge Xanadujának megtestesülése és egy Indiana Jones-film díszlete – valamint szubtrópusi posztszürrealizmus első számú (és valószínűleg egyetlen) zarándokhelye.
Las Pozas (fotó: Angelo Hornak/Corbis via Getty Images)
A körülbelül 40 hektáron elterülő parkban a romantikus vízesések és apró, mesterséges tavacskák mellett több mint harminc fantasztikus külsejű betonszobor és -építmény található: semmibe vezető lépcsők, égnek meredő oszlopok, befejezetlen gótikus katedrálisok, és egyéb meghatározhatatlan, lenyűgöző furcsaságok. Mintha csak egy elképzelt világ romjai közt járnánk – vagy mintha a fejünkre dőlt volna egy egész könyvespolcnyi nyolcvanas évekbeli sci-fi antológia. Akárhogy is, Las Pozashoz fogható hely biztosan nincs még egy a világon.
képek: Angelo Hornak/Getty Images – Wikipedia
