„Jó napot kívánok!” – köszön ránk magyarul három napon belül immár másodszor, ezúttal a utahi Bryce Canyon Nemzeti Parkban a nagy szakállú, szélesen mosolygó fiatalember, aki az édesanyjával túrázik az Egyesült Államok délnyugati államaiban. Tegnapelőtt a Zion Nemzeti Parkban ismerkedtünk meg egymással, amikor magyar beszélgetésünket hallva megszólítottak minket – így tudtuk meg, hogy bő két évtizede költözött a család az USA-ba, és hogy nagyjából ugyanazokat a parkokat járják végig, mint mi, csak kicsit más sorrendben és intenzívebben. A sráccal amúgy tegeződünk, de köszönni következetesen magázódva szokott; ez valami amerikai magyar szokás lehet, mert pont így csókolomozott az Ignite zenekar magyar származású exfrontembere, Téglás Zoltán is idehaza a közönségnek.
És amerikai szokás ez a fajta „nemzetiparkozás” is, mármint abban az értelemben, hogy aki az USA-ban él, vagy odautazik, és természetjárásra adja a fejét, az az egymástól értelmezhető autóutakra található parkokat négyesével-ötösével-hatosával látogatja végig. Nehéz eldönteni, hogyan lehetne a legjobban megfogni a dolgot szavakkal, mert fesztiválhangulatot ugyanúgy lehet emlegetni, mint a túrázás egészen felemelő kultúráját, de akár azt is el lehet mondani, hogy az amerikaiak ebből is üzletet csináltak – feltéve, hogy nincsen semmi pejoratív a megállapításban, mert ez esetben az üzleti szellem is csak a természetet meg a látogatóit szolgálja. Maradjunk annyiban, hogy nagyon szép az egész úgy, ahogy van.
Aszfaltozzák a túrautat, és teljesen igazuk van
Persze könnyű dolga van a kontinensnyi országnak, ahol sivatagtól a magashegységekig, kanyonoktól a fenyvesekig minden megtalálható, amit a természet produkálni képes, de azért mindezt rendszerbe foglalni és látogathatóvá tenni mégiscsak nagy feladat. Fogjuk rövidre az unalmas tényeket, mert túl izgalmas a téma:
- az Egyesült Államoknak jelenleg 62 nemzeti parkja van;
- ezek nagy része az ország nyugati felén található, de azért akad belőlük egy-egy mindenfelé;
- a Belügyminisztérium irányítása alá tartozó National Park Service kezeli őket;
- és hat park végiglátogatása után csak azt lehet mondani, hogy piszok jól teszik a dolgukat.
Furcsán fog hangzani, de először akkor futott ez át az agyamon, amikor megláttam az első aszfaltozott turistautat. Átlagos kiránduló az ilyenre minimum felszaladó szemöldökkel néz – egészen addig, amíg meg nem látja a táblát az út elején, hogy ez egy kerekesszékes túrázók által is látogatható ösvény, majd észreveszi az első kerekesszékes turistát is, aki enélkül aligha élvezhetné a természetet ilyen közelről, így viszont ugyanúgy megkapja legalább egy (nem is kicsi) szeletét, mint akárki más.
Amikor lök egyet a szél a Grand Canyonban
Akárki más alatt pedig tényleg mindenkit tessék érteni: az egységes arculatú parkprospektusok a pár kilométeres sétákra hitelesített kirándulóktól a teljes technikai felszerelésben érkező kemény magos túrázókig mindenkinek kínálnak útvonalakat (amelyek között többnyire természetesen kisbuszok is közlekednek), és a várható menetidőtől az ideális felszerelésen át a teljesítéshez szükséges vízmennyiségig minden szükséges információt közölnek, amit aztán menet közben még táblák is nyomatékosítanak – és persze a gócpontokban parkőrök is várják a kérdéseket. Hogy itt is teljesen hülyének nézik az embert, mint Amerikában általában? Hát, aki magától is tudja ezeket a dolgokat, az nyugodtan mehet a saját feje után, de azért érdemes szem előtt tartani, hogy a fentiek mellett itt mondjuk figyelmeztethetnek csörgőkígyó- vagy medveveszélyre, netán épp arra is, hogy napközben a hőséggel, sötétedés után meg a fagypont környékére zuhanó hőmérséklettel is számolni kell. És mondjuk az sem a legjobb, ha a Grand Canyonba vezető keskeny gyalogszerpentin egy jó, kitett pontján jön rá az ember, hogy milyen arrafelé, ha lök egy szép nagyot a szél. Valamit valamiért, ugye.
Fotó: Fencsik Tamás
Azért persze ha valaki az amerikai túraélményei miatt állna neki játszani a Bear Gryllst, azt nyugodtan röhögje ki mindenki (hacsak nem a Pacific Crest Trailt vagy valamelyik másik, több ezer kilométeres túrautat nyomta végig): természetet járni arrafelé is úgy lehet és kell, hogy egymás elé tesszük a lábunkat, forgatjuk a fejünket, és tátjuk a szánkat. Mi több, azt sem kell elhinni, hogy egy-két ottani túra után minden más smafu lesz: a természetjárás nagyon igazságos műfaj, a Duna-kanyar a Prédikálószékről a Grand Canyon után két héttel is ugyanolyan gyönyörű. Ettől még azonban tény, hogy amit Amerikában láthat az ember, az egy külön történet. Mi például az alábbiakat láttuk.
Küldeném mindenkinek, aki szereti
Yosemite Nemzeti Park
Az első látvány, ahogy behajt a busz a parkba: három elburjánzott szakállú, hosszú hajú fickó ül egy szakadt kombiautó felnyitott csomagtartójában, a lábuk előtt ránézésre vagy kétszáz méter mászókötéllel. Igen, a Yosemite mászóparadicsom, itt áll a lenyűgöző Half Dome nevű szikla és a még híresebb El Capitan is, amit Alex Honnold 2017-ben mindenféle biztosítás nélkül mászott meg. Amikor megáll az ember a két falra néző panorámateraszon, ér is elmorzsolni egy-két könnycseppet, a Honnold mászását dokumentáló Free Solo című film megtekintésénél pedig innentől engedélyezett a tenyér mellett a talp izzadása is. Aztán viszont irány a halandóknak fenntartott, fenyőkkel és más fákkal szegélyezett túraútvonalak valamelyike; mindegyiknek a végén ott lesz egy elképesztő szikla, egy vízesés, az alján állandó szivárvánnyal (eskü), vagy egy Karl May-regénybe illő tó. Nem véletlen, hogy legfeljebb a Yellowstone ismertebb és népszerűbb az amerikai nemzeti parkok közül.
Vasemberek ajánlásával
Death Valley
És most valami teljesen más: sivatag, amíg a szem ellát. A Death Valley-nek nem csak a neve vészjósló – száraz, forró, kietlen területről beszélünk, ahol nincs hova bújni a nap elől, és öt perc alatt le lehet égni (teszteltük), látnivalót pedig nem sok minden kínál a köveken meg a homokon kívül. Természetesen úgy igéző az egész, ahogy van: itt található az USA legmélyebb pontja, a 86 méterrel a tengerszint alatt fekvő Badwater Basin (ez is micsoda név már!), ahol szó szerint sós a talaj, és az Antonioni-filmet ihlető, holdbéli Zabriskie Point is, de igazából akárhova nézünk és megyünk, nem lehet szabadulni a varázslat alól, még ha ez azt is jelenti, hogy folyton a fejünk fölé pillantgatunk, ott köröznek-e már a dögkeselyűk. Más kérdés, hogy ki akar és bír itt gyalogtúrázni – a Death Valley-ben tartanak amúgy ultramaratonokat is (!), de épeszű ember errefelé két lábon csak hajnalban és késő délután mozog hosszabb távon, és azt is csak akkor, ha tényleg felkészült (meg elbír egy 19 literes vizesballont a hátán). Nem baj, az autó+séta kombó is abszolút elfogadható.
Majdnem otthon Amerikában
Zion Nemzeti Park
Vörös sziklák, burjánzó zöld növényzet meg egy szép kék folyó, aminek olyan tiszta a vize, hogy még a neve is Virgin (szűz). A Zion Nemzeti Parkban tulajdonképpen semmi idegen nincs az európai szemnek, de az otthonosságba azért mindig vegyül valami, amit még nem látott az ember: ott fent azok a hangyák igazából túrázók az Angels Landing nevű sziklaformáció peremén vezető ösvényen (végig van lánc amúgy az út mentén), itt lent meg egyszer csak elfogy az ösvény, a folyót közrezárják a kanyon falai, de az út megy tovább – a turisták a vízben gázolnak előre a Narrows nevű szakaszon, amihez természetesen speciális cipőt is lehet bérelni a látogatóközpontban. Ah, Amerika!
Most egy E. R. Borroughs-regényben vagyunk?
Bryce Canyon
Még mindig itt-ott élénkzöld fákkal borított vörös sziklák között járunk, de a tájnak köze sincs a zionihoz – és igazából máshoz se nagyon. A Bryce Canyon a hoodoonak nevezett, erózió következtében kialakult sziklatornyok hazája: egy teknőt kell elképzelni, amiben sűrűn egymás mellett irdatlan magas kőtűk meredeznek. A leginkább marsbéliként jellemezhető táj lenyűgözően fest fentről, a teknő pereméről, és lentről, a tűk tövéből is, meg a kettő között nagyjából mindenhonnan, úgyhogy muszáj be is járni az egészet, és mivel annyira nem nagy a terület, ez abszolválható is egy-két nap alatt. (Akár nyeregben is, ha valakinek ez lenne a vágya, de sokkal szórakoztatóbb két lábon kerülgetni a lócitromokat.)
Tényleg nincs nagyobb
Grand Canyon
Bevallom, a Grand Canyonra voltam a legkevésbé kíváncsi az összes nemzeti park közül – valami túra-Disneylandre számítottam, ahol igazából még a sziklafalak is műanyagból vannak. Ha azt nézzük, hogy a parknak saját reptere van, ahonnan helikopterrel is végig lehet suhanni a kanyonon, nem tévedtem, de végül azt kell mondanom: az igazi amerikai túraélményt minden más értelemben is itt kapja meg az ember. A Grand Canyont ugyanis tényleg nem tudod magadtól elképzelni, sőt még akkor is csak ízlelgeted, amikor a pereméről lenézel, és csupán egy apró foltban látod az alján a Colorado folyót, ami kivájta a helyenként majdnem 30 kilométer széles, közel 2000 méter mély völgyet. Lefelé elindulva válik a fentről óhatatlanul terepasztalszerű táj igazán valóságossá a maga gigászi mivoltában – sőt a fentebb emlegetett széllökés is kell a teljességérzethez, csak persze érje felkészülten az embert. Hogy milyen lehet egészen a kanyon aljáig jutni, ahol híd vezet át a folyó túlpartján álló kempinghez, és onnan felnézni a falakra, azt idő hiányában nem sikerült megtudni, de sebaj, kellenek az életcélok.
Bonónak való vidék
Joshua Tree Nemzeti Park
Hogyan lehet egy sivatag egészen barátságos? Amerikában természetesen erre is megvan a válasz: tele kell szórni érdekes formájú, szép simára kopott sziklákkal meg Józsué-fákkal és más, tüskésségükben is szép növényekkel. Van, ahol a kövek mondjuk koponyát formáznak (Skull Rock), és néhol kifigyel a jukkák közül egy-egy kígyóveszélyre figyelmeztető tábla is, na ott persze kicsit beköszön a Death Valley-hangulat, de amúgy ez egy olyan túlvilági táj, amit egyértelműen átjár valami melegség, és sokkal inkább hat utópikusnak, mint disztópikusnak. Egyszerűen jólesik sétálgatni benne.
* * *
Ha pedig bármelyik helyen kisétálta magát az ember, bemegy még a látogatóközpontba, ahol a nagyobb sportáruházakkal vetekedő méretű szuvenírboltban feltankol egyáltalán nem értelmetlen és főleg nem ócska csecsebecsékkel – személyes kedvenceim a régimódi plakátok és képeslapok lettek, de persze a Grand Canyon-os naptejadagoló, a Death Valley-s kulacs és a Zion parkos csősál is kihagyhatatlan –, aztán továbbáll a következő nemzeti parkba, amit kinézett magának/ahova viszik, és tátja tovább a száját. Menet közben persze beiktat némi éjszakai csillaglest is a fényszennyezést hírből sem ismerő tájak valamelyikén, mert nem véletlenül futtat a National Park Service külön kampányt Half the park is after dark címmel, majd az egésznek a végén nyugtázza, hogy az amerikai nemzeti parkok alig egytizedében járt, úgyhogy maradt még dolga az életben.
Az nlc. munkatársai az utazáson a Tensi Holiday jóvoltából vehettek részt.
Imádod a természetet? Különleges és tartalmas utazást keresel?
Fedezd fel Amerika nyugati partját átfogó, kiscsoportos körutazáson a Tensi Holiday szervezésében!
Tartalmas utazásra invitálunk az Egyesült Államok nyugati partvidékének legszebb tájaira! A napfényes Kalifornia látnivalói mellett nemcsak Las Vegast és a Grand Canyont fedezheted fel, hanem beljebb merészkedhetsz a nemzeti parkokban gazdag Arizona és Utah államokba is!
2020. szeptember 9–21. / 13 nap, 11 éj
Szponzorált tartalom
