nlc.hu
Utazás

Tolnai Mária Meggyes a magyarországi lómentés helyzetéről

„Sorban haltak éhen a lovak, közben az ablakon át nézték a zöld füvet” – egy megszállott lómentő nagymonológja

Tolnai Mária, azaz Meggyes évtizedek óta menti a lovakat és a kutyákat Magyarország utolsó kifejezetten lómentésre szakosodott szervezete, a Bottyán Equus színeiben. Jelenleg egy félreeső tanyán él Kunadacs mellett saját, mentett és panziós kutyáival és a lovaival. Azt mondja, katasztrofális a helyzet Magyarországon, ha a lómentésről, vagy általában az állatvédelemről van szó. Állatkínzó gazdák, akik nem értik, mi a gond azzal, hogy hagyják éhen halni a lovaikat, rendőrök, akik egyszer segítenek megszáradt lóürüléket csákányozni, hogy legalább az istálló ajtaját ki tudják nyitni, egyszer meg festékszóróval fújják fel az állatokra mint bűnjelekre a számokat. A legnagyobb baj, hogy a magyar embernek még mindig az a mániája, hogy az állatnak azért van méhe, hogy szüljön, az mindegy, van-e pénz eltartani az állományt. Kiábrándult, őszinte és nagyon tanulságos nagymonológ Kunadacsról.

Itt élek, ez az otthonom, itt vannak az állatok, ők a társaim. Pedig panelban nőttem fel egy vidéki városban. Oda hurcoltam haza mindenféle összeszedett állatot, kígyót, békát, bogarat, akár csigát is. A nyarakat vidéken töltöttem a nagyszüleimnél. Reggeltől estig az ottani kocsisok nyakán lógtam. A faluban egy idős ember tartott lovakat. Egyik barátnőmmel ott güriztünk egész nyáron, hogy néha felülhessünk egy-egy képzetlen kocsilóra. Nem tanított minket senki, egymást képezgettük, estünk-keltünk megállás nélkül. Később elvégeztem Egerben a főiskolát, tervezőgrafikus lettem. Azután Budapesten kaptam munkát. Jelentkeztünk a barátnőmmel egy újsághirdetésre, amiben egy házaspár felesbértartót keresett a két lovukra, mert nem volt elég idejük rájuk. Nagyon boldogok voltunk a hátasokkal. Ezután teljesen véletlenül 1998-ban csöppentem bele egy lómentésbe. Akkoriban még nem létezett állatvédelmi törtvény Magyarországon. Az állatmentőktől vásároltam meg az első saját lovamat, Lidércet. Emlékszem, április elsején, bolondok napján vettem, úgy, hogy előtte pár nappal még nem gondoltam volna, hogy lótulajdonos leszek.

Tolnai Mária lómentő

Fotó: Neményi Márton

Problémás ló volt. Egy budai lovardából mentették, ahol megőrült a tulajdonos.

Azt képzelte, hogy a NASA műholdakat irányít a lovarda felé, amiken keresztül a sátán beköltözik a lovakba, hogy ellopja az emberek lelkét.

Papírhulladékot adott nekik enni, mert az már „megtisztított” eleség. Két nagy hangfalat rakott be az istállóba, amik fehér zajt sugároztak. Szerinte ez hatástalanította a műholdakat. Amikor már nem tudtak állni a lovak az éhségtől, akkor felkötözte őket hevederekkel a gerendákra. Ott lógott a rengeteg halott ló az istállóban. Harmincegyen voltak, heten élték túl, az egyikük, Lidérc lett az enyém. Képzelheted. Agresszív volt az emberekkel, talán ezért is vettem meg hirtelen felindulásból. Az első fél évünk elég csúnyán nézett ki. Gyakorlatilag csak dulakodtunk, megpróbált megölni, én megpróbáltam életben maradni. Végül összecsiszolódtunk. Elképesztő karakter volt. Általa csöppentem bele a lómentésbe.

Ami ebben az országban megy, nem normális. Vicc, ami az állatvédelem terén történik. Persze, mondják, hogy Magyarország ebben az élen jár, de ez csak duma. Jönnek a választások, szeretnének a politikusok megszólítani párszázezer állatvédőt. Mennek a hangzatos szlogenek, aztán nem történik semmi. Az állatvédelmi törvény minden gerinces állatra vonatkozik, de azt látjuk, hogy a társállat és a haszonállat között a fejekben nagyon-nagy a különbség törvényalkotói és törvénybetartatói részről. Még mindig ott tartunk, hogy a haszonállat: érték. Egy kutya, aki ott van láncon, a rendőrök szemében nem képvisel értéket. Ha látják, hogy szenved, könnyedén elveszik, lefoglalják, a jegyző is könnyebben elkobozza. Ellenben, ha egy ló vagy szamár csontsovány és éppen eldőlni készül, mert nem kap enni – akkor is érték. Sokkal óvatosabban nyúlnak hozzá. Mostanában hiányzó veszettség elleni oltás miatt már lassan szabogatják ki az állategészségügyi szabálysértési bírságot. Ámde olyat még senkitől nem hallottam, hogy hiányzó lóútlevél vagy marhalevél miatt kapott volna bírságot.

Egy nagyobb mentésnél a mentett kutyáknak sokkal könnyebb ideiglenes befogadót találni, mint egy lónak. A kutya elfér otthon egy szobakennelben akár egy panellakásban is. Leviszi az ember sétálni és ad neki kutyatápot. Egy lóhoz ezzel ellentétben infrastruktúra kell. Az állam ebben is teljesen magára hagyja az állatvédőket. Ezt is a civil szférának kell megoldani. A hatósági állatorvos, rendőrség vagy jegyző kerek perec kimondja, hogy ha nem tudjuk hova rakni az állatot, akkor nem tudja lefoglalni és elkobozni. Ennek megoldása állami feladat, nem a civileké, mégis rajtunk múlik, ha a mi alapítványunk nem fogadja be az elkobzott lovakat, akkor senki. Ez a része nagyon nehéz, és rettenetesen megterhelő a mentést követő jogi procedúra. Volt patás, akit olyan állapotban hoztunk el, hogy az állatorvos rögtön el akarta altatni. Össze kellett veszni vele: megértettük őt is, de úgy éreztük, életben akar maradni. Nekünk lett igazunk, egy év és rengeteg állatorvosi meló után makkegészségesen távozott a tanyáról.

A ló, ha lefoglalják: bűnjel. A törvény úgy szól, hogy a bűnjelek őrzésének költségét az állam megelőlegezi. Erről esetünkben szó sincs, utólag rendezi az állam, legalábbis jó esetben, és csak akkor, ha a bíró rendelkezik a havonta beküldött díjjegyzékekről, ami az állatorvosi díjakat, körmölést, lótartást és egyéb költségeket tartalmazza. Valójában persze még így sem kapjuk meg a pénzt, a procedúra végén általában elkezdik a fingreszelést: halál felesleges köröket futnak mindenféle szakértőkkel, állatorvosokkal, hogy mondjuk egy haldokló ló esetében indokolt volt-e az az orvosi beavatkozás. Bizonyítanunk kell, hogy állatorvosra kell költeni egy állatvédő szervezetnek egy beteg állat esetében. Ráadásul mi, balekok tartási költségként harminc ezer forintot számláztunk ki lovanként, mert együtt akartunk működni a hatóságokkal, és jó viszonyra törekedtünk. Ennyiből pedig nem lehet kihozni egy ló tartását. Mindig kevesebbet számláztunk ki körmölésre is, meg ilyenekre, mert ennyire hülyék vagyunk. Ezek után is bizonygatni kell, hogy egy lovat ténylegesen meg kell körmölni rendszeres időközönként.

Tolnai Mária lómentő

Fotó: Neményi Márton

Arról nem is beszélve, hogy a lovakat lefoglalják ugyan bűnjelként, de másnapra már nem azok: ahogy megitatjuk, megetetjük őket máris nem abban az állapotban vannak, mint a bűncselekmény idején. Három hónappal később kijön az igazságügyi orvosszakértő, aki pontosan tudja, hogy akkor már nincs mit nézni. A feljavított lovakat láthatja, egyébként helyszíni dokumentációból, fotókból dolgozik, ha vannak.

Itt van például a legnagyobb ügyünk, a mocsai lómentés, amely nyolc éve kezdődött és még mindig nincs vége. Ez egy ló életének egyharmada. Pont tegnapelőtt volt nyolc éve, hogy megtaláltuk őket.

Hét ló, lakattal bezárva az istállóba, köztük két kiscsikó, ők már ott születtek, ott nőttek fel, ajtó, ablakok rájuk csukva. A rendőrökkel egy órán át csákányoztuk a boxok elől a megkövült lóürüléket, mert már az ajtókat sem lehetett kinyitni. Ott éltek ezek a szerencsétlenek a háromszor három méteres ketrecekben.

El tudod képzelni, milyen fejletlen izmaik, tüdejük volt a csikóknak. Azóta egyébként nagyon szépen regenerálódtak, nem hittem volna, hogy így összekapják magukat.

Szerintem ez az egyetlen állatvédelmi ügy, ami a Kúriáig is eljutott. Egy ponton ugyanis nem volt más választásunk, mint beperelni a járásbíróságot, amely, miután jogerősen elítélték az állatkínzó gazdát, kimondta, hogy vissza kell adnunk a lovakat. Ez egy törvénysértő ítélet: ha az állatkínzás bebizonyosodik, az elkobzás nem mellőzhető. Közben egyéb elmebeteg döntések is születtek. Kiírtak az előzetes értékesítést a lovakra, miközben nem definiálták, kinek, milyen jogalapon, mennyiért kellene eladni őket, úgy, hogy akkor még nem is rendelkezhettek róluk. Szürreális levelezést folytattunk, aminek a vége az lett, hogy indítottunk egy polgári pert, amit meg is nyertünk. Ők fellebbeztek, így a Kúriáig jutott le az ügy. Ott nem volt olyan kérdés, amiben nem nekünk adtak igazat, sőt kimondták, hogy mi voltunk az ügy folyamán azok, akik folyamatosan próbálták javítani a bíróság által elkövetett jogsértéseket.

Ehhez képest, még mindig sehol sem tart az ügy. Nyolc éve gondozzuk a lovakat és még egy forintot sem kaptunk vissza. Nem tudjuk, mi kell még, ha van egy jogerős ítélet, amit kijavíttattál, megnyerted a pert, a Kúria neked adott igazat. Az adott bíróság szeretne megállapodni velünk, de szórakoznak, hogy mi mennyi. Mondtuk, hogy hívjon ki egy igazságügyi állatorvos-szakértőt és neki tegye fel a kérdéseket. Fizesse ki. Erre felszólítottak minket, hogy fizessünk letétbe kétszázezer forintot az általuk kirendelendő szakértő munkadíjára, majd nyilatkozzunk, hogy kit szeretnénk kirendelni. Mondtuk, hogy bármelyiket. Erre kirendeltek egy igazságügyi állattenyésztési szakit, aki erdészeti szakközépiskolát végzett. Kíváncsian várjuk, hogy lesz-e annyira becsületes, hogy jelzi, hogy ő inkompetens ebben a kérdésben. A pénzt persze már letétbe kellett rakni. Ráadásul visszaigazolták, hogy százezer forintot letétbe helyeztünk. Nem annyit, a kétszeresét! Ebben az ügyben nincs egy olyan mozzanat, amikor valaki ne szúrta volna el a munkáját. Ebbe bele lehet hülyülni. Tényleg.

Tolnai Mária lómentő

Fotó: Neményi Márton

Sok jóindulattal és szakértelemmel találkoztunk a bíróságokon és a hatóságok részéről is, persze. Sokszor viszont olyan mondatok hangzanak el a tárgyalóban, hogy keresed a teremben a kandi kamerát, mert épelméjű ember ilyet halál komolyan nem mondhat. Rendőrök? Ugyanez: találkozom olyannal, aki pontosan tudja, mi a dolga, és akad, akinek borzasztóan hiányosak az ismeretei. Volt egy állatkínzó gazda, aki lazán bemagyarázta a rendőröknek, hogy a hucul ló nem kaphat chipet, mert értékét veszti. Lefoglaláskor egyébként minden lót kötelező chipeltetni, ez alól nincs kivétel, így lesz azonosítható mint bűnjel. Különben is, ha chip nélkül visszük el őket, a gazda később letagadhatja, hogy azok az ő lovai, én pedig nem tudom igazolni, hogy igenis azok. 

Nos, az a helyzet, hogy 2019-ben ott tartunk, hogy a rendőrök festékszóróval felfújták a lovakra, hogy „1-es bűnjel”, „2-es bűnjel”.

Nem tudtuk lebeszélni őket. Pár percig aztán látszott is a felirat.

Olyan mondatokat írnak le egy-egy szakvéleményben, hogy nem hiszed el, hogy ez megtörténhet, és mégis. Mit csinálsz? Fellebbezel. Ha hülye a jegyző, feljelented a kormányhivatalnál, ha hülye az állatorvos, mész eggyel feljebb. Csak hát Magyarország erről szól: ha beüt a szar, összezárunk, elmaszatoljuk. Te pedig már megint nyugtatóval fekszel le aludni, mert már zubog ki az idegtől az adrenalin a füleden. Kérdezték tőlem a múltkor, hogy mire lenne a legnagyobb szükség a magyar állatvédelemben a reformokon kívül. Szerintem alanyi jogon járó pszichológusra. Halál komolyan gondolom, mert mindig tudod, hogy igazad van, és mégis folyamatosan mész a széllel szemben. Hülyeségeken gyötrődsz. Más normális ember leül este tévét nézni, míg én a laptopon a törvényt böngészve próbálom összevetni a határozattal, és igyekszem összehozni egy olyan levelet, amit komolyan is vesznek, mert korrektül hivatkozok a jogszabályhelyekre. Többször mondtam már el a jegyzőnek állatvédelmi ügy kapcsán, hogy egyébként ő miért kapja a fizetését, és van, hogy nem is hiszi el. Elsőre még vicces, hogy az ember leírja neki, hogy milyen hülye. Mikor tízből tíznél ez a helyzet, az már nagyon nem vicces.

Hogy miért kínoz bárki lovakat? Nem tudok válaszolni. Addig örülök, amíg képtelen vagyok az ilyen ember fejével gondolkodni. Egyébként egy állatkínzóval sem találkoztam, aki tudatában lett volna annak, mit tesz. Egyik sincs vele tisztában. Mindenki csodálkozik, igazságtalannak tartja, hőbörög, ha eljárás indul. Egy olyan nem volt még, aki belátta, hogy gond van. Szerintem, aki idáig eljut, annak magának vannak agyi gondjai. Úgyhogy én már meg sem próbálom elmagyarázni. Nincs értelme, csak felidegesítem magam, aztán a végén még annál is jobban utálom az embereket, mint egyébként. Úgysem fogom megérteni őt, ő sem fog megérteni engem. Ilyenkor az ember finoman levezeti a feszültséget, amíg a rendőrök engedik. Egy kis kurvaanyázás, lökdösődés belefér, bár az is felesleges, úgysem megy át az üzenet. Soha. Egyszer sem.

Nem csak a lovak, persze, hogy nem. Minden állathoz tisztelettel és szeretettel kellene állnia mindenkinek. Emlékszem, hogy a nagypapámnál az emberek addig nem ültek le enni, míg a jószágot el nem látták. Reggel felkelés után az volt az első, hogy a háziállat legyen rendben. Akkor ültek le reggelizni. Tisztelettel bántak az állatokkal. Mi is neveltünk disznót, volt disznóvágás, de azt a disznót azért neveltük föl, hogy megegyük. A nagymamám, nagypapám az mondta: 

Levágjuk mi is a disznót, de nekünk az a feladatunk, hogy addig is boldogan, tisztességesen élhessen, mert az az állat az életével fizet, hogy minket tápláljon.

Sokan kérdezik, hogy állatvédőként én miért nem vagyok vegetáriánus. Próbáltam zöldségeken élni, tök szép eszme. Négy nap múlva gyakorlatilag egy galambra rá tudtam volna vetődni és tollastól felfalni, annyira készen voltam. Arra azért törekszem, hogy háztáji gazdaságból vásároljak. A nagyüzemi állattartás ugyanis nem működik állatkínzás nélkül. Megkeresem azt a háztájit, ahol az állat napozik, túr, jön-megy, éli a fajához méltó életét. A tyúk ne egy zárt hodályban éljen mesterséges fénynél, ne hízzon meg három hét alatt hatkilósra, hanem kapirgáljon, fogdossa a legyeket. Aztán lesz egy rossz napja. De aki gondozza, kegyelettel veszi majd el az életét. Közben nyilván kialakul kötődés. Nagyszüleimnél kötődtünk az állatokhoz. Nem fordult elő, hogy a disznót érzéketlenül megkínozva szúrták le. Zsigerből törekedtek arra, hogy gyors és fájdalommentes legyen.

Végül nekem is lesz majd egy rossz napom, ha odajutok. Lehet, hogy több is.

Tolnai Mária lómentő

Fotó: Neményi Márton

Ezért nem tudom elfogadni, hogy a lovat vágóhídra küldjék. A disznó, a csirke, a húsmarha él, eszik, mászkál, turkál, hízik. A ló viszont úgy megy a vágóhídra, hogy előtte végigdolgozott egy életet az embereknek. Nem korrekt: így szó szerint két bőrt húzunk le róla. Kiöregedve, a munkában megnyomorodva megy a vágóhídra, egy borzalmas többnapos tortúra után, Olaszországban, itthon ugyanis nincs lóvágóhíd, legfeljebb kényszervágó a sérült, beteg állatoknak. Az olasz hentesek pedig nem szeretik, ha vizes a hús, ezért még a lovak itatását is elspórolják az úton. 

Lónak lenni ma Magyarországon hatalmas szívás.

Lássuk be, 2021-ben minimális a lóállományban a haszonállatok aránya. A ló: szabadidős társ, hobbi, sporttárs – minden, csak nem haszonállat. Jól menő budapesti lovardából is mentettünk már lovakat, ahogy Lidércet is. Érthetetlen körülmények közül mentünk lovat, amik csak vannak, és „elfelejtik” egyszer csak őket etetni. A mocsaiak is egy telken éltek rájuk csukott az istállóajtó és ablak mögött. Öt éve biztosan nem tették ki a lábukat az istállóból. A bakonyoszlopi mentés is emlékezetes: képzelj el a Bakonyban egy álomszép, terméskőből rakott, gyönyörű istállót, fantasztikusan dús füvű legelővel körbevéve. Az állatokra rácsukva az istállóajtó, és haltak sorban éhen odabent, miközben az ablakból nézték a zöld füvet. Volt egy fickó, megvett egy elit besorolású fedezőmént két szintén elit osztályú kancával. Aztán bezárta őket egy karámba, ott fogytak el. A csődörért hatszázezer forintot ajánlottak neki. Nem adta el annyiért, mert ez szerinte egy kétmilliót érő ló. Végül éhen halt. Ha eladta volna hatszázért, a másik kettőt két évig eteti abból a pénzből. Ezt soha nem fogod megérteni.

A lakosság segít, tőlük jönnek a bejelentések: szomszédok, járókelők, bárki. Néha érkezik hamis bejelentés kötekedés vagy tudatlanság miatt. Egyszer a Bottyán Equusban ránk hívták a rendőröket azzal, hogy tele a karámunk döglött lóval. Kijöttek a rendőrök, és megtekintették a déli napsütésben napozó, alvó lovakat. Nagy a tudatlanság, de inkább legyen egy-egy potyabejelentés, mint semmilyen.

A Bottyán Equusról

Magyarországon jelenleg egyedül a Bottyán Equus Közhasznú Alapítvány foglalkozik lómentéssel. Az alapítvány forrásai szűkösek, minden segítségre szükségük van, legyen szó, akár tárgyi, vagy pénzbeli segítségről. Támogathatod óket adód 1%-val, hogy folytathassák az állatok védelmét. Adószámuk: 18694538-2-13, számlaszámuk: 11742104-20039871. Az adományokat a lovak nevében nagyon szépen köszönik.

Ha nem reformálják meg, hogy mit lehet tenni a mentett állatokkal, nagy baj lesz, márpedig nem tűnik úgy, hogy a közeljövőben ebben változás lenne. Pedig nem sok kellene hozzá kormányzati szinten. Én nem vagyok rettenetesen öreg, de még emlékszem, hogy gyerekkoromban, amikor még tanácsháza és tanácselnök volt, pontosan tudták, melyik portán mennyi állatot tartanak. Tudták, hogy Holló Józsi bácsinak van két tehene, egy szamara és két kutyája, meg a lábasjószág. Papírral, ceruzával írták össze az állatokat. Most, 2021-ben nem tudunk becsülni egy számot arról, hol mennyi tehenet, lovat, kutyát tartanak. Tök jól kitalálták a törvényt, csak nem hajtja végre senki. Tele van az ország zugménekkel, akik potyogtatják ki az ellenőrizetlen csikókat. A legszomorúbb, hogy véleményem szerint, annyira tönkretették a magyar lótenyésztést, hogy néha ezek a lovak a legjobbak, mert vidéken a használati értéket nézik. A papír nem érdekli őket. Melyik ménhez fogják vinni a kancát? Ahhoz, amelyik áll a lábán és anyagilag rendben van a gazdája. Ennek optimális esetben együtt kellene járnia a papíros származással.

A magyar embernek még mindig az a mániája, amitől én kiütést kapok, hogy a kanca azért van, hogy szüljön. Mentésnél is számtalanszor előfordult, hogy ott az istállóban a csontsovány kanca, mellette a tavalyi csikója csontsoványan, amellett meg az idei csikója csontsoványan, és a kanca megint vemhes. Tudják jól, hogy úgysem tudják majd eladni a lovakat, lovakat ugyanis nagyon-nagyon nehéz eladni ma Magyarországon. Megkérdezzük, hogy mi a fenének fedeztette be. „Azért, hogy ne álljon üresen.” Ez nem egy persely, hogy fájjon, ha üresen áll!

Ez a mániája a magyarnak, hogy a haszonállatnak azért van méhe, hogy szüljön.

Akkor is, ha nemhogy a szaporulatot nincs pénze eltartani, de már az anyaállatot sem. Ugyanez a birkával, tehénnel: „ne álljon üresen”. Felelőtlenül mindenkit mindenkivel fedeztetnek. Le kellene ezt állítani. Annyira kevés kellene hozzá. Elég lenne egy normális összeírás, amiben a civilek egyébként boldogan segítenének.

Tolnai Mária lómentő

Fotó: Neményi Márton

Megfogja egymás kezét a jegyző és az állatvédő, végigjárják az összes házat a településen és a környező tanyákat: ennyi kutya, ennyi ló. Nyilvántartásba veszik és lehet mondani, hogy „figyeljen ide, Bözsi néni, a kutya nincs oltva, a tehénnek nincs marhalevele, nincs letébécézve”. Filléres költségek. Ettől kezdve pontos adatok lennének. Akkor rájönne a paraszt is, hogy nem kéne még habisztire csinálni még három csikót, mert a lóútlevelet kiállítani egyszer nagyobb költség, de megbüntet a hatóság, ha nem csinálja meg. Elgondolkodna, hogy „maradjon üresen a kanca”, mert nincs értelme fedeztetni. A kutyákra is ki kellene vetni az ebadót, de nem évi himihumi ezer forintot, hanem havi tízezer forintot, ami alól teljes mentességet élveznek az ivartalanított, chipezett, oltott kutyák. Továbbá minimális költséget kelljen fizetnie azoknak a tenyésztőknek, akik fel tudják mutatni, hogy az adott fajtának megfelelő egészségügyi szűrésekkel rendelkezik az összes tenyészállatuk. Ezzel megfogtad a szaporítókat, akiknek nincsenek szűrve a kutyáik, nincs se papírjuk, se törzskönyvük. Így a hobbi kutyatartó nem érzi szükségét, hogy Buksi tapasztalja meg az anyaság örömét évente kétszer.

Annyira kevésen múlna ez dolog. A kóborkutya-rendszer is teljesen átláthatatlan. A kiskirály gyepmesteri telepek száz-százötven településsel állnak szerződéses kapcsolatban és borzalmas körülmények között tartják a mentett kutyákat, haláltelepekként működnek. Innen Kunadacsról is a közel száz kilométerre lévő székesfehérvári gyepmesteri telep szedi össze a kutyákat. A társállatoknál a kistérségi állatvédelem lenne a működőképes. Kis létszámú, kistérségi területet lefedő menhelyek. A haszonállatoknál a hajdan szétbombázott TSZ-épületekben kellene kialakítani ideiglenes haszonellátó helyeket. Ha rosszul tartják a teheneket, elkobozzák őket. Oda kerülnek, lepapírozzák őket, és habár nagyon szeretnék egy olyan párhuzamos univerzumban élni, ahol ezek az állatok utána boldogan élnek, de pontosan tudom, hogy ez nem így működik, mert sajnos nincs annyi hely a világon, hogy minden tehén és disznó vidáman éljen, amíg végelgyengülésben meg nem hal.

Nem lesz itt semmi változás, amíg azon múlik egy-egy ügy, hogy a bíró szereti-e az állatokat. Egyszer egy magára hagyott kutyát mentettünk, nyolcvancentis pórázra volt kötve, csonttá fogyott, a nyakán befele fordított szöges nyakörv, darazsak rágták a fülét, nem reagált semmire. A gazdái elköltöztek, őt ott hagyták. Megtettük a feljelentést, elutasították, fellebbeztünk, azt is elutasították, a végén a Pest megyei ügyész már formai indokkal utasított el minket, azzal, hogy nem az arra jogosulttól érkezett egy panasz. Kikerestük a számát, felhívtuk, megkérdeztük, ki az arra jogosult. Azt válaszolta, hogy a sértett. Mondtuk neki, hogy a sértett egy kutya. Ő azt tudja, mondta, de a törvény így fogalmaz. Nem, nem így fogalmaz, egy kutya nem tud feljelentést tenni. 

Felidegesítettem magam, írtam egy levelet, hogy vau-vau és odanyomtam a végére egy tappancsnyomot. Mit gondolsz, mi történt? Megbüntetett ötvenezer forintra, mert tiszteletlen vagy az ügyésszel.

Kutyák mindig voltak az életemben. Tudom az összes nevét ránézésre, persze. Az óvó néni is tudja a gyerekek nevét a csoportban. Igaz, van, amikor gyűjtőnéven szólítom őket. Az öt vizsla kan egy helyről érkezett. Ők a „daj-daj”. Ezekből kilenc kutya az enyém. Őket néha ki kell emelni a tömegből. A gazdikeresők itt élnek általában egy-két hónapot. Sokat megfordulnak nálam. Az emberi kapcsolataim azért működnek. Ez egy átjáróház, jönnek gazdijelöltek, vagy az állatmentő csapat többi tagja kutyázni. Havonta egyszer-kétszer van olyan, hogy itthon hagyom a mentett kutyákat, és csak a sajátjaimmal lemegyek a Dunára. Ez az otthonom. Nekem ez itt kiváló, köszönöm szépen.

Tolnai Mária lómentő

Fotó: Neményi Márton

További cikkek a témában

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése