Autózzunk, motorozzunk vagy bicajozzunk egy nagyot a Balaton-felvidéken, de nyitott szemmel! Persze turisztikai lesz ez a nyitott szemünk, azt fogja érzékelni, hogy de csinosak ezek a – parttól kicsit távolabb elhelyezkedő – falvak, milyen szép, hagyományos porták vannak itt – persze, akad egy-két, a környezetéből kilógó ház, de hát az összkép így is pompás.
Aztán ha tovább tágul az ember pupillája és elméje, egyre több apróság tűnhet fel, újabb és újabb kérdések fogalmazódnak meg. Itt volt egy régi sarki ház, lepusztult homlokzatán egy cirkalmas 1872-es évszámmal, de mégis eltűnt: hova? Ebben az udvarban vajon min dolgozik egy markológép? Miért vannak tetőablakok és vadiúj fekete tetőcserép ezen a régi házon? Miért épített valaki egy modern fehér kockát két 19. századi porta közé?
És meg is születhet a végső konklúzió: azért, mert valakik bedobták a gyeplőt a tőkeerős építkezők közé, akik a haveroknak és a szomszédoknak akarják megmutatni, hogy ők tőkeerős építkezők, sokszor (tisztelet a kivételnek) hiányos ízlésvilággal.
A Balaton-felvidék hangulatos háttértelepüléseire is begyűrűzött az az ingatlanbumm,
- ami a partot évek óta fertőzi,
- ami Balatonfüred térségéből egy vízparttal rendelkező II. kerületet csinált,
- ami miatt a nemzeti parki, világörökségi várományos Tihanyban az önkormányzat egyetértően biccent, ha valaki kimarkolózza a fél hegyoldalt,
- ami miatt a déli part vízpartja Balatonkeresztúrtól Balatonkeneséig centiről centire be van építve.
Aki egy csepp nyugalmat is akar, az elvonul a háttértelepülésekre, ahol ez szintén felhajtja az árakat. A forráshiányos önkormányzatok minden betelepülőnek, ingatlanvásárlónak örülnek, és igyekeznek az építkezési korlátokat elhárítani előlük. Bár sok jogkörük nem maradt, a kormányhivatalok adják ki évek óta az építési engedélyeket, már amilyen házra kell egyáltalán. Ők pedig nem sokat hezitálnak az engedélyek kiadásakor, ha a mérleg egyik serpenyőjébe egy gazdag építkező, a másikba a táj, környezet és településkép védelme kerül.
A kérdéskört két olyan személlyel jártuk körbe, akiknek oroszlánrészük volt a felkapott Káli-medence népi építészetének megóvásában. Ők Somogyi Győző festőművész, mellesleg a Káli Híradó nevű kézzel írt és illusztrált helyi folyóirat szerkesztője, valamint Kerner Gábor építész, műemlékvédelmi szakmérnök és néprajzos. Közös pont az életükben, hogy mindketten a Káli-medence Környezetvédelmi Társaság alapítói.
Parasztportán a művésszel
Salföldi otthonában találkoztunk Somogyi Győzővel, és azonnal belecsöppenünk a vidéki miliőbe. A szomszéd ház egyik nyitva lévő ablakán benézve a keskeny és hosszú parasztházon átlátva egy túloldali ablakra látunk rá, amin éppen bekukkant egy szamár. Apró, noha derűs jelenet volt ez, ami száz mondatnál jobban visszaadta, hogy mire gondolt a paraszti életformát visszahozni akaró, azt mélyen megélő, állatokat is tartó festőművész.
Somogyi Győző (Fotó: Heim Alexandra)
Cikkünk apropója is az egyik korábbi műve lett. No, nem egy festményre gondolunk, hanem egy képregényszerű karikatúrára, amin egy keményvágású férfi és csinosnak ábrázolt párja kinéznek egy parasztházat, megveszik, teljesen átépítik, majd napozgatás közben előkerül a megjegyzés, hogy régen minden jobb volt. Nem is lőjük le a teljes poént, íme:
Somogyi Győző rajza – Forrás: Káli Híradó 2003. augusztusi száma
In medias res, tehát a dolgok közepébe vágva kérdezzük Somogyi Győzőt, hogy keletkezett a 2006-os rajz. Messziről indulunk: „1979-ben megalapítottuk a Káli-medence Környezetvédelmi Társaságot, aminek pillanatnyilag én vagyok az elnöke.” A társaság azóta működik, most mintegy 300 tagja van, sok könyvet adtak ki, faluszemináriumokat, népfőiskolákat, kiállításokat szerveztek. „Pontosan az a célunk, hogy a régi épületeket megmentsük, a felújításban segítsünk, no meg könyezet- és természetvédelem” – magyarázza Somogyi a tornácon ülve. De hogyan érkezik a segítség tőlük? Először igyekeznek megbarátkozni a tulajjal és az építtetővel, majd felajánlják a segítségüket, tanácsot adnak. „Van, aki örül ennek, más elzárkózik, hogy mi ne ugassunk bele a dolgába – vázolja a forgatókönyveket Somogyi. Minden faluban van egy helyi építési szabályzat, amit a polgármesternek és helyi főépítésznek kötelessége betartatni, de Somogyi hozzáteszi, hogy: – sajnos nagyon puhák és konfliktuskerülők mind.” Néha túl erőszakos az építtető fellépése, azt mondja, majd kifizeti a bírságot. És akkor a rajz:
Egy régi csata kis fejezete ez a rajz. Ezt a folyamatot mutatja, hogy idejön a városi ember, megtetszik neki a falu, meg az a helyes parasztház, de ő már hozza magával a városi komfortigényeket, hogy legyen az autója alatt beton, legyen internet, gáz, villany, központi fűtés, klíma stb. Ez mind halálos csapás a hagyományos portára, de nem lehetetlen összhangba hozni.
Fotó: Heim Alexandra
A konzervatív festőművész itt meglepő kijelentést tett:
„A Modern Falu Programot nagyon elhibázottnak találom, mert a falvakat nem modernizálni és nem urbanizálni kell, nem kis kertvárossá kell alakítani. A falu nem a város fejletlenebb formája. Az a baj, hogy a világ minden országának a modernizáció a programja. Hiába van nálunk is nemzeti kormány, mindenki a modernizáció megszállottja, és fejlesztés alatt kizárólag modernizációt értenek: beton-üveg, korszerűnek mondott épületek, amik öt percig korszerűek, aztán jön a következő divat. Ezért néznek ki borzalmasan a magyar falvak, mindenki a pillanatnyi divat alapján épít.”
Káli Híradó
Az 1985 óta havonta 300 példányban megjelenő Káli Híradó 2003 augusztusi számában jelent meg a rajz, amit mostanság nagyon felkapott az internet, a balatoni Facebook-csoportokban sorra osztották meg júniusban. Somogyi Győzőnek van rutinja, a nyolcvanas években szamizdatközpont volt Budapesten. Így fogalmaz a lapról: „A legerősebb fegyverünk a sajtó, a Káli Híradó, ami legalább ezer emberhez eljut, és elküldjük intézményekbe a minisztériumoktól az önkormányzatokig. Még ennek a kis játékújságnak is van hatása.”
Somogyi Győző szerint az ingatlanfejlesztők úgy gondolkoznak, hogy „New Yorkká alakítanák az összes falut”. De a falvakhoz hozzátartozik a házak mérete, a porták méretének aránya. Ha valaki megemeli a gerincet, már beárnyékolja a szomszéd házát. Évezredek során kialakult szokásokról van szó, amik leképezik, hogy az építkezésben meddig lehet elmenni. Írott vagy íratlan törvények is voltak erre, pl. ablakot nyitni szabad volt a szomszédra, de a szomszéd azt szintén gond nélkül eltakarhatta.
A káliak társasága az aggasztó tendenciák dacára is rengeteg mindent elért : „Büszkén mondhatjuk, hogy legalább 300 népi műemléket ez a társaság mentett meg saját költségén.” Népi műemlékekre Somogyi szerint alig akad támogatás, ami pedig van, ahhoz is kell pályázatíró, de pályázatírója sajnos nincs a Társaságnak. Amatőr civilek, értelmiségiek, akadémikusok, művészek vannak a csoportban, ahhoz meg szegények, hogy fenntartsanak fizetett munkatársakat, pl. titkárt vagy pályázatírót.
Népi vs. népiesch
Somogyi szerint az építtető sokszor a legjobb szándékkal jár el, és azt hiszi, népies épületet épít, „csak nincs hozzá szeme, ízlése és nem kérdezi meg a hozzáértőket, mert ahhoz meg büszke.” Öszvérízlések vannak, ami „népiesch, így sch-val írva.” Márpedig szigorú rendje van a balaton-felvidéki-bakonyaljai építészetnek méretben, arányokban stb. A mérettől térnek el sokszor leginkább: minél nagyobb legyen az építmény, azaz le kell nyomni a szomszédot, és persze legyen panoráma is. Somogyi azt mondja, már az első lerakott téglánál tudja, hogy az építkező hamarosan vagy eladja majd a házat, vagy Szicíliába megy nyaralni, ahol talán még talál eredeti formákat.
Az új ingatlantulajdonosok első lépésben beleszeretnek a tájba, aztán megjönnek és elrontják, utána meg nem értik, miért nem olyan már a hangulat, hogy miért nem ugyanolyan a falu.
Somogyi azt is problémának látja hogy az építészeket szerinte fanatikus modernistának nevelik az egyetemeken, tehát hogy rombolják le a régit. Társaival azt hitték, hogy a nemzeti park végleg védelmet nyújt, de 1994-ben elvették a hatósági jogköreit, és nem is adták vissza. A bemutatóhelyei ráadásul az emlegetett modernista stílusban épültek, agyonvágják a tájat és az eredeti falusi környezetet. A jogszabályi környezet nem segített, „mert vagy gumitörvényeket hoznak vagy puhítják az eredetieket.” A helyi főépítészek alig vállalnak konfliktust: Paloznakot emeli ki, ahol több évre építési tilalmat rendeltek el.
A parasztházak megőrzése Somogyi falujában is sikerült: „Salföld egésze jó példa, ezt ékszerdoboznak nevezik.” A vakolaton lévő évszámokról látszik, itt is sok ház vadiúj, de olyan, mintha száz éve ott állna. Belül persze összkomfortosak, és szauna, jacuzzi is van bennük. A modern és hagyományos összhangba hozása ez: megőrzik a ház utcafrontját és össztömegét, „belül meg ki-ki azt csinál, amit akar.” Kékkúton is jó a helyzet, ami új épül, az is parasztház forma, csak olykor eltúlzott a méret. Az a veszély inkább, hogy belterületbe vonnak külterületeket, mindig azzal a hivatkozással, hogy a fiatalok letelepedését segítik. De erről Somogyi szerint nincs szó, mindig gazdag budapesti nyaralók építkeznek.
Summa summarum azt mondhatom, hogy a Káli-medencét még tartjuk, nagyon sok szép ház újult meg.
Legyen ön is földművelő-állattartó!
Az már kiderült Somogyi szerint, hogy a milliomos életforma itt falun nem jó. Az lenne áttörés, ha a falusi élet ízére mind többen ráéreznének: a kertben nem dísznövények és nyírott gyep lenne, hanem kis konyhakert, gyümölcsös, pár sor szőlő. Saját termés, saját nevelt állat, bio minőség minden: meghívni a szomszédokat, nagy lakomákat tartani, a saját bort inni: ezek az igazi örömök. A Covid miatt rengetegen menekültek a falvakba, azok feltöltődtek élettel, és az emberek jó irányba változtak. Aki leköltözik, az lelassul, és elkezdi érezni a vidék rezgését.
Az volna az igazi, ha nem nyaralófalvak, hanem élő falvak lennének. „Mi is budapesti születésűek vagyunk, de elparasztosodtunk” – véli Somogyi. Tényleg állatokat tartanak: van 9 ló, 5 szamár, kb. 50 rackajuh. 17 hektáron gazdálkodnak legelőként. Hozzáteszi: „Egy ilyen sültvárosi ember is bele tud tanulni, ha akar.”
Fotó: Heim Alexandra
Somogyi szerint lakosságcsere zajlik, szerinte túl vagyunk a mélyponton, a Balaton-felvidéken legalábbis. Itt az összes biotermelő és kecsketartó városi értelmiségi. „Kapát ma már csak diplomás ember vesz a kezébe – mosolyog a festő, és folytatja: – Az egyszerű falusi fiatal csüng az interneten, és elkábítják a hollywoodi reklámok. Utána meg jön a kudarc és bukás.” Somogyi két gyereke is itt él, a művésznek van tíz unokája, akik lovagolnak, kapálnak. A gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan elvet vallja Somogyi:
Mindig is azt vallottam, hogy ha egy kecskét bevezetek az ólba, ezzel a Föld megmentéséért folytatott háború első lövészárkában egy győzelmet arattam.
A harcos bebíró
Kerner Gábor is régi motorosnak mondható a Társaságban. Még 1980-ban került a Káliba, ekkor már Somogyi, Szomjas György, András Ferenc, Cseh Tamás is itt tevékenykedtek. „Ugyanúgy, mint az embereket ezen a bizonyos karikatúrán, minket is megfogott a táj, eszünk ágában sem volt a saját budapesti komfortfokozatunkat megvalósítani” – nosztalgiázik Kerner. Ez a „bebíró társaság” a nyolcvanas években 200 fő körül mozgott a Káliban (zömmel nyaralók), csak páran vállalták közülük a vidéki létet. Kerner Gábor visszaemlékezése szerint „mindenkinek volt egy alap missziója ezzel kapcsolatban: megvenni egy régi házat, autentikusan felújítani, megőrizni, és ha lehet, akkor valamilyen szinten a paraszti gazdálkodási életformát gyakorolni. Ennek a bandának köszönhető, hogy több mint 200 épület került helyreállításra” – fogalmaz Kerner, aki szintén a Társaság alapító tagja, sőt 9 évig elnöke is volt. Ő Kővágóörsön lakott, majd született két fia, a bezárt iskolák miatt pedig Keszthelyre kellett költözniük.
„Megpróbáltuk elhitetni az emberekkel, hogy a múlt értékeiben megélhetési lehetőség is van” – magyarázta a helyiekhez való hozzáállást. A cél az volt, hogy tudják, hol laknak, milyen kincsük van, ennek haszna is lehet. „Ez bedőlt, nem sikerült, egyetlen érték számított: hogy piacképes az ingatlanjuk és el tudják adni.” Aztán elköltöztek Tapolcára, mert többet ért számukra a panel a maga komfortjával, mint a többszáz éves parasztház.
Fotó: Heim Alexandra
Kerner Gábor próbálta megérteni az őslakosok motivációit, egy tanulságos esetet fel is idézett. Egy 1700-as évek végén épült parasztházban volt gyerek egy helyi ismerőse, az egyik kővágóörsi gépkezelő. Árulni kezdte a házat, Kerner mondta neki, hogy inkább állítsa helyre: szép nagy, belakható ház ez, és pénze is lenne a tulajnak renoválni.
A következő volt a válasz: ‘Gábor, nem! Fáztam én ebben már eleget.’
Akkor tudta ezt megérteni, amikor egy évet egy ilyen házban töltött, majd ősszel és télen rájött, mennyire lehet ebben fázni, ha lakásnak használja. Innentől az összes többi helyit felmentette, mondván: igazuk van.
Rendszerváltás, generációváltás, motivációváltás
A Társaság és tagsága furcsa korszakban jöttek össze: rendszerváltás, lázadás, zöldmozgalom, táncház mozgalom gyűrűzött be a Káliba. Aztán a rendszerváltás után „molekuláira hullott a dolog”, a kapcsolatrendszerek felaprózódtak, klikkesedés kezdődött. Később észrevették, hogy bizony megöregedtek, kezdenek meghalni az ismerősök, kezdték eladni a házakat. Az új generáció már „nem azzal a töltéssel közelítette meg a paraszti kultúrát, a Káli-medencét, mint mi, és ekkor kezdődött az a jelenetsor, amit a Győző megrajzolt, hisz státuszszimbólummá vált a Káli-medence, sikk lett itt házat vásárolni, de a Balaton-felvidéken is”.
Kerner szerint ekkor „kezdődtek a játékok: játék a jogszabályokkal, játék a lehetőségekkel, mindenki nagyobbat, korszerűbbet akart.” Ezek 50-60 centiméter vastag kőfalú épületek, bele lehet rakni valamennyi komfortot, de nem lehet bármerre menni, bővítened kell felfelé vagy oldalra. „Ekkor bekövetkezik egy torzulás, megváltozik az épület léptéke.”
Fotó: Heim Alexandra
Egy darabig féken tudták ezt tartani, pl. amíg a nemzeti parknak és műemléki hivatalnak volt beleszólása az engedélyezési eljárásba, és amikor még a tartalmat is figyelte az építéshatóság. Mindezek a hivatalok és jogkörök megszűntek, bejöttek az új jogszabályok, pl. 300 négyzetméterig engedély nélkül lehet építkezni. Még felkapottabb lett a Káli-medence, bejött a tőke, és „baromira nem érdekelte az újakat, hogy ez illik-e a szövetbe, a településszerkezetbe, utcaképbe.”
Reménytelen remények
Közben megszületett a Balaton-felvidéki építészeti útmutató c. könyv, amit Kerner az építész Krizsán Andrással írt. Ez példákat adott volna építőknek, kivitelezőknek, el is juttatták minden önkormányzatnak, de nem lett hatása. Kerner szerint legalább az építészeti etikára lehetne számítani,
de az a helyzet, hogy mindig akad egy mókus, aki hajlandó azt az igényt kielégíteni és megtervezni a házat, és ezzel szentesítve van a dolog.
Már csak a polgármesternek van a főépítésszel valami beleszólása a települési arculat vonalán, hogy mi épüljön – létrejöttek a települési arculati kézikönyvek. Kerner több káli rendezési tervvel foglalkozott, és szerinte a helyből jövő igény nem a megőrzésről szólt, hanem hogy miként tudják a mezőgazdasági területeket belterületbe vonni és építési területet csinálni belőlük.
Nem új ez, az 1970-es években szinte minden káli településnek volt egy rendezésiterv-módosítása, amikor kijelöltek új lakóterületeket, építési telkeket. Akkor volt egy gazdasági bumm, elkezdtek épülni a hetvenes évek torzói (manzárdtető, tetőtérbeépítés). Ezek típustervek alapján épültek, valamiféle egységesség megfigyelhető rajtuk. Most ilyen nincs, egymás mellett létezik a kortárs, az új bauhaus, a mediterrán, szó sincs illeszkedésről. Ahol műemléki jelentőségű területek lettek kijelölve, ott megmaradt a beleszólási joga az államnak, ott jó a helyzet valamelyest.
Mit hoz a jövő?
Megkérdeztük, szerinte 2050-re hogy fog kinézni a Balaton-felvidék? „Még mindig jobban, mint az ország. Megmaradnak azok a házak, amiket mi állítottunk helyre az 1970-80-as években. Vannak még lenyűgöző utcaképek, de közben kicserélődött a lakosság vagyonosabbra.” Márpedig Kerner szerint nagy igazság, hogy „a szegénység mindig konzervált.” Az a védelem, amit a rossz gazdasági helyzet adott, az abban a pillanatban, amikor van egy gazdasági bumm, véget vet ennek.
Fotó: Heim Alexandra
A Nivegy-völgy még jó példa, Zánkától feljőve szinte csak művelt területtel találkozni, sok család él itt a földből, mezőgazdaságból, borászatból. Itt van stabil lakosság, saját iskola, óvoda. Badacsonytól Balatongyörökig van még egy aránylag szűz terület, a falvak is rendben vannak. Szigligetet, Tihanyt viszont megeszi a turizmus, a városok és környékük túlépül. Mindenütt ez van a térségben: ahol gyógyfürdő van, megeszi az idegenforgalom a tradicionális építészetet.
Elszigetelt küzdők még akadnak, például Káptalantóti környékén pár ember letelepült, sajtot készít, állatokat tart, de ez nem általános. A 18-19. században kialakult egyenarcúságot el kell felejteni Kerner szerint, hisz az állattartás, földművelés, szőlőművelés már nagyrészt eltűnt. Ha lenne egy „falura tódulás”, kialakulhatna újra valami ilyesmi. Somogyi Győző hiába szeretne visszatérni ehhez az ősállapothoz, ehhez valami nagy dolognak kell történnie.
Remény még a Teleki László Alapítvány népi építészeti alapja, helyi védett épületekre ad 80 százalékos vissza nem térítendő támogatást. Gond lehet viszont, hogy sok építésznek fogalma sincs a hagyományos épület felújításáról. „Nagy része a dózerolásra szavaz. Jön a statikus, még nem találkozott kőfallal, bontásra ítéli – mondja Kerner. – Ezek a házak maradandó anyagból épültek, ezeket meg lehet menteni, csak tudni kell, hogyan.” Olyat nehéz találni, aki tud a kővel bánni, és tudja, hogyan működnek a terhelések. Ami álló fal, azt nem kell újra megépíteni, szóval nem feltétlen drágább a helyreállítás. Drágább a lebontás, az új alap, a méregdrága építőanyagok.
Summázva a helyzetet, vegyes a kép. Somogyi Győző még reménykedik, Kerner Gábor sok tekintetben már borúlátóbb. Ahogy telítődik a part és az emberek megfizethető ingatlanokat kutatnak, az árak felmennek a Balatontól távolabb is, a kérdés pedig az, meddig gyűrűzhet az áremelkedés, a felkapottá válás és az emiatti túlépítés. Talán a Bakony magas hegyfalai majd úgy vetnek gátat a tájátépítési cunaminak, ahogy a balatoni tajtékot megfogják a parti hullámtörő kövek.
