Ami az amerikaiaknak az Amalfi-part, az az utóbbi időben a magyaroknak Bari és környéke. Hasonlóan felkapott a két hely, csak míg előbbinél az óriási bőröndökkel küszködő, hangos turistákat látsz, akik nagy szakértelmükben Postianóként hivatkoznak Positanóra (igen, ez így megtörtént), addig utóbbinál kétpercenként magyar szót hallasz. Mert lehet, hogy a TikTok még nem fedezte fel Puglia régióját, a magyarok – a viszonylag olcsó repjegyeknek hála – viszont már igen.
Mi tudjuk, mi a jó: abszolút indokolt a felhajtás, amit Bari és környéke kap tőlünk. Sőt, univerzálisan legalább akkora hype-ot érdemel ez a régió, mint az Amalfi-part, hiszen igazán különleges és elbűvölő része Olaszországnak. De pontosan hová érdemes ellátogatni? Mit kell tudni a legnépszerűbb úti célokról? Nemrégiben mi is ott jártunk, így most saját tapasztalatból mutatjuk be a városokat, és látunk el néhány tippel.
Bari
Bari Dél-Olaszország második legnagyobb városa, Puglia régiójának szíve. A római kor óta fontos kikötővárosként szolgált, a mai napig indulnak innen hajók többek között Görögországba, Horvátországba vagy a Közel-Kelet országaiba. A kikötőrész, a pálmafás sétányok és a várkastély is gyönyörű, ahogy a helyi „Váci utcán” (azaz: a Giardini di Piazza Umberto I utáni sétálóutcában) is érdemes mászkálni, de nem a luxusüzletek, hanem az építészet miatt. Ám az igazán varázslatos része Barinak az óvárosa.
Bari Vecchia tipikus dél-olasz hangulatú kis utcácskáival, sikátoraival olyan, mint egy labirintus, amiben örömmel veszünk el. Az egyik percben még a fejünk felett lógó frissen mosott ruhák illatát érezzük, a következőben pedig már a kikötőben kifogott halakét. A több, mint kétezer éves óváros nem olyan, mintha egy turistacsapdába sétálnál, hanem mintha belesnél az ott élők mindennapjaiba. Szívesen látott vendég vagy: az egyik utcában (az Arco Bassón) a helyi nénik kiülnek a házaik elé, és ott gyártják a régióra jellemző híres tésztát, az orecchiettét. Az orecchio magyarul fület jelent, innen kapta a tésztaforma a nevét. Különböző színekben, méretekben gyúrják rendületlenül a tésztát – a kiszárított, elcsomagolt adagokat pedig megvásárolhatjuk tőlük.
Forrás: Getty Images
Érdemes nyitott szemmel járni Bari Vecchiában, amikor éhesek vagyunk, ugyanis több templomból lett étteremre is bukkanhatunk. Az egyik ilyen az Orecchiette San Nicola, amire teljesen véletlenül akadtunk rá – de igazán különleges élmény egy apró templom kőfalai között megkóstolni az orecchiette tésztát. Vagy a másik pugliai ételt, a tiella baresét (másnéven riso patate e cozze, azaz: rizs, burgonya és kagyló), ami ebből a három összetevőből álló egyfajta olasz rakott krumpli. Egy igazi mediterrán comfort food, amit muszáj megkóstolni.
Szintén kihagyhatatlan a pasta all’assasina, amit az Urban Bistróban próbálhatsz ki. Ha láttad az amerikai színész gasztrosorozatát, a Stanley Tucci felfalja Itáliát, ezt a helyet már ismered. A magyarul gyilkos tésztának nevezett pirított, csípős tészta Bariból származik, a nevét pedig onnan kapta, hogy az étel első kóstolói gyilkosnak nevezték a pasta all’assasinát elkészítő séfet a tészta erőssége miatt. „Sosem láttam még ilyet, imádom” – mondta Stanley Tucci, az ajánlására pedig mi is ellátogattunk az étterembe. Ha ránk hallgatsz – és te sem bírod annyira a csípőset –, a sajtos változatot kéred, így ugyanis még érzed a tészta pikánsságát, de nem változol magyar mennydörgővé.
Alberobello
Alberobello egy kihagyhatatlan állomás Puglia régióban. Viszont egy erős érv is amellett, hogy ha teheted, bérelj autót – vagy legalábbis okulj a hibáinkból.
Ugyan Bariból indul közvetlen buszjárat Alberobellóba, a délelőtt folyamán ez meglehetősen ritka. Mi húsvét hétfőn kerekedtünk fel (tehát lehet, hogy ez is hozzájárult a szellős menetrendhez), de az biztos, hogy sikeresen lekéstük a reggeli járatot, legközelebb már csak délután 1-kor indult volna. Ezért úgy döntöttünk, vonattal jutunk el a városba. Több útvonalról is olvastunk, mi a Mola di Bariban való átszállást választottuk. Ha te is így döntesz, megkímélünk egy egyórás kálváriától: a buszmegálló nem a vasútállomás mellett van, hanem egyenesen kell lesétálni a tengerpartra, és ott lesz egy, a megfelelő logóval ellátott kósza tábla. Nem érdemes a helyiektől segítséget kérni, senki nem tud semmit. Mi az egy óra alatt egy csapatba verődtünk két spanyol nővel, egy ázsiai baráti társasággal és egy bolgár családdal, rendőri kísérettel próbáltuk megtalálni a buszmegállót, de nekik is csak telefonos segítséggel sikerült talán a megfelelő irányba tájolni minket, mire végre kilyukadtunk a magányos táblánál.
Forrás: Getty Images
Alberobello azonban megérte a küzdelmes és kalandos utat: egy mediterrán skanzen ez, egészen rendkívüli házikókkal, amiket trullónak (többes számban trullinak) hívnak. A fehérre meszelt házakat csúcsos tetők fedik, melyeket gyakran különböző szimbólumok díszítenek. A szárazépítési stílussal készült házak évszázadokkal ezelőtt az egész dél-olasz régióban jellemző volt, de mára itt maradt fenn a legtöbb. Egyesekben boltokat nyitottak, mások a saját házaikat alakították át múzeummá (amiben az „autentikus trulló belsőket” mutatják be), de vannak, amikben a mai napig laknak vagy épp szállásként kiadnak a turistáknak.
Ezek a házikók egyébként a 17. században II. Giangirolamo Acquaviva gróf idején épültek, aki a Puglia különböző részeiből érkező parasztoknak és menekülteknek letelepedési lehetőséget biztosított. Annyit kért cserébe, hogy amikor a nápolyi király ellenőrzést tart, bontsák le a házak tetejét, ezzel elkerülve az adózási kötelezettséget. Abban az időben ugyanis füstadót szedtek a hűbéruraktól (tehát a házak száma alapján kellett adót fizetniük), a szárazépítési technika pedig lehetővé tette a tetők gyors és könnyű lebontását. Alberobello óriási ütemben növekedett, míg egy alkalommal azonban – miután a grófot feljelentették a királynál – már túl sok volt ahhoz a ház a városban, hogy időben le tudják bontani mindegyiket. A gróf így lebukott, és adócsalásért Spanyolországba száműzték.
Monopoli és Polignano a Mare
Bariból egyetlen vonattal, úgy fél óra alatt elérhető két tengerparti ékszerdoboz (igen, túlhasznált kifejezés, de ha egyszer valóban azok!): Monopoli és Polignano a Mare. Mindkettőt érdemes bebarangolni, és mivel közvetlenül egymás mellett fekszenek, egy napra időzíteni őket.
Forrás: Getty Images
Ha már lejártad a lábad, pro tipp, hogy Monopoliban egy kisvasút is körbe visz, ami a főtértől, a Piazza Vittorio Emmanuele II indul. Utána pedig, amennyiben jó idő van, ellátogathatsz a tengerpartra. Mi inkább Monopoli strandjait ajánljuk, Polignano a Marében inkább apró öblök vannak, amik inkább gyönyörködésre, mintsem strandolásra alkalmasak. (Kivéve, ha szereted a heringpartit.) Miután mi még csak nem is strandidőben érkeztünk ide, ezért inkább az öblöt körülvevő sziklákra másztunk fel: a lélegzetelállító kilátásért kihagyhatatlan megálló. Innen egyenes út vezet Domenico Modugno szobrához, akinek leghíresebb dala, a Volare (Nel blu dipinto di blu) szövegét az oda vezető utcán fényfüzérekkel kiírva, a szobor melletti padok oldalára pedig felvésve idézheted fel.
Matera
Matera ugyan nem Puglia, hanem Basilicata régiójához tartozik, mégis Bari környékéhez soroljuk. Kocsival és vonattal egyaránt könnyedén megközelíthető (bár át kell szállni, Alberobellóval ellentétben ezúttal magától értetődő a feladat), és vétek lenne kihagyni. A város egészen festői, így nem meglepő, hogy számtalan rendezőt ihletett meg. Itt forgatták a legutóbbi James Bond-filmet, a Ben-Hur 2016-os remake-ét, a Wonder Womanben Themüszkirát alakította, Mel Gibson A Passiójától, a Rooney Mara és Joaquin Phoenix főszereplésével készült Mária Magdolnáig (és még sok más Krisztusról szóló filmben) a Golgotát.
Utóbbi, három keresztet jelent egy sziklaszirten – amit valószínűleg Pier Paolo Passolini 1964-es Máté evangéliumának forgatásán állítottak fel. A sziklát egy szakadék választja el a túloldalon látható barlanglakásoktól, melyekben még az 1950-es években is éltek emberek.
Forrás: Getty Images
Materának ezt az óváros részét Sassinak nevezik (az olasz sasso szó sziklát jelent), a tufahegy oldalába vájt lakások után. Állatokkal összezárva éltek együtt generációk ezekben az apró házakban, mindenféle csatornázás, ivóvíz vagy bevezetett áram nélkül: emiatt Materát Olaszország szégyenfoltjának nevezték. Végül 1952-ben állami rendeletet hoztak a nyomornegyed felszámolására. Új városrészt kellett építeniük, az embereknek pedig ki kellett költözniük a barlanglakásokból. Azóta Sassi di Matera a világörökség része, 2019-ben pedig Európa Kulturális Fővárosának választották.
