Amikor James Cook brit felfedező 1774-ben partra szállt az isten háta mögötti Rapa Nuin – amelyet ma már Húsvét-szigetként ismerünk -, alultáplált őslakosok kis csoportjaival találkozott, akiket alig tudott eltartani a Csendes-óceánon fekvő, kopár, fátlan sziklasáv. A természet rendkívül szűkkeblűen méri kegyeit ezen a helyen – írta. Cook egyébként azért ment oda, hogy ellátmányt szerezzen (bár jó kérdés, hogy ilyen körülmények között ezt mennyire tudta kivitelezni), valamint hogy megtekintse a szigetre indult két korábbi európai expedíció által leírt csodákat: a moai néven ismert, túlméretezett fejű, magasra törő, titokzatos kőszobrokat, amelyek máig a sziget legfőbb turisztikai vonzerejét jelentik.
A nagyjából a 12. és a 16- század között készült moaik (amelyeknek eredeti funkciója ma sem ismert, de erre a cikk végén még visszatértünk) akár 10 méter magasak is lehetnek, egyenként pedig körülbelül 14 tonnát nyomnak, így aztán joggal merül fel a kérdés, hogy mégis hogyan tudtak az emberek ezen a mindentől távol eső, vulkanikus kiemelkedésen, ahol a mindennapi túlélés is komoly kihívást jelentett, több mint 900 darabot faragni belőlük, majd azokat a sziget különböző pontjaira szállítani? Ez gyakorlatilag lehetetlen teljesítménynek tűnik egy olyan társadalom számára, amely a globális technológiai fejlődéstől elszigetelve, kb. 2300 kilométerre a legközelebbi kontinenstől alakult ki.
A Húsvét-szigettel kapcsolatos másik nagy rejtély, hogy a helyiek miért voltak olyan nyomorult állapotban az első európai felfedezők megjelenése idején. Az eddigi tudományos konszenzus szerint súlyos ökocídium (kb: visszafordíthatatlan károkkal járó környezetpusztítás) történt, vagyis a moaik elkészítése és szállítása annyi erőforrást emésztett fel, hogy az társadalmi összeomláshoz vezetett, ami aztán csaknem teljesen elnéptelenítette Rapa Nuit, amire az európaiak által behurcolt betegségek és a perui rabszolgatartók támadásai később még rátettek pár lapáttal.
Moai-csoport a szertartási emelvényen (fotó: Wikipedia)
Az ökocídium elméletét először az 1990-es évek elején vetették fel, és Jared Diamond történész 2004-ben megjelent Összeomlás – Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez című könyvében kapott nagyobb nyilvánosságot. Rapa Niu története tökéletes elrettentő példaként vagy afféle tanmeseként szolgált az éghajlatváltozás küszöbén álló világ számára: egy erős és büszke társadalom, amely képes művészeti és mérnöki csodákat létrehozni, teljesen kizsákmányolja magát, majd nélkülözésbe és a törzsi háborúk káoszába süllyed. Ahogy Diamond írta: Mit mondott az a húsvéti szigetlakó, aki kivágta az utolsó pálmafát? A modern fakitermelőkhöz hasonlóan valószínűleg így kiáltott fel kiáltotta: Munkahelyeket akarunk, nem fákat!
Azonban egy friss kutatás – amelynek során a sziget sziklakertészeti lelőhelyeiről készült nagy felbontású rövidhullámú infravörös és közeli infravörös műholdképeket vizsgáltak a tudósok – arra jutott, hogy az ökocídiumról szóló narratívával ellentétben az európaiak megérkezésekor jelenlévő népesség nem az egykor virágzó Rapa Nui társadalom maradványa volt, hanem egész egyszerűen ez volt a maximum embermennyiség, amit a kb. 170 négyzetkilométer kiterjedésű (nagyjából Bajával megegyező nagyságú), rossz minőségű talajjal rendelkező sziget fent tudott tartani.
Tehát eszerint a helyiek mindösszesen 0,76 négyzetkilométernyi területet használtak arra, hogy különféle élelmiszereket – például édesburgonyát – termeljenek maguknak, ez pedig jóval alacsonyabb, mint a korábbi becslések. A kutatók úgy vélik, hogy a sziklakertek önmagukban legfeljebb 3900 embert tarthattak el, ami messze elmarad a korábbi, akár 17 ezer fős becslésektől. Valójában az átlagos szám mindössze 2000 ember, bár ez az érték akár 4000 főre is emelkedhet, ha más, például halászatból vagy gyűjtögetésből származó táplálékot is figyelembe veszünk.
Kőfejek a Raraku-vulán oldalában (fotó: Wikipedia)
Az egyik fő érv az ökocídium mellett az volt, hogy a népességnek nagyon nagynak kellett lennie ahhoz, hogy az összes moai szobrot megépíthessék – nyilatkozta az egyik tanulmány egyik szerzője. Csakhogy a régészeti bizonyítékok nem támasztják alá ezt a számot, és maguknak a moaiknak a tanulmányozása is arra utal, hogy akár egy kisebb csoport is építhette és mozgathatta őket. Ehhez csupáan szervezettségre és szoros együttműködésre volt szükség. Az első emberek, akik Kr.u. 1200-1250 között érkeztek Rapa Nuiba, egy erdővel borított, de tápanyagban szegény szigetet találtak, és valószínűleg a magevő polinéz patkányok érkezése volt az, ami a faállomány drasztikus csökkenését okozta. Amikor az európaiak a 18. században partra szálltak itt, valójában egy olyan közösséggel szembesültek, amely a lehetőségeihez mérten, többé-kevésbé fenntartható módon élt, és élelmének nagy részét sziklakertekben termesztette az egyébként nem megművelhető tájon.
Egy másik, viszonylag friss tanulmány a kőfejek elhelyezését illetően szolgál új elmélettel: eszerint a szobrok rejtett vízforrásokat jeleznek. A Húsvét-szigeten ugyanis nem nagyon vannak folyók vagy patakok, így a helyiek a vulkanikus csatornákban folyó édesvízre voltak szorulva; amikor pedig a kutatók megtalálták ezeket az iható vízben bővelkedő forrásokat, gyakorlatilag minden esetben találtak mellettük egy moai-szobrot vagy legalább a szobor talapzatát vagy valamilyen maradványát. Azaz nem ötletszerűen helyezték el ezeket a part mentén, és nem is biztos – noha eddig ezt gyanították – valamiféle vallási megfontolásból.
