Az ember, amikor úgy dönt, hogy meglátogat egy új helyet a világban, bármennyi előzetes felkészülés után is legalább egyszer óhatatlanul is eljöhet számára az a pillanat, amikor megfogalmazódik benne a gondolat: „jé, ez merőben más, mint amit otthon tapasztaltam!”
Hogy példákat is említsek gondoljunk csak az olaszok harsányságára, amiről lehet, hogy utazás előtt már hallottunk, de amikor élőben tapasztaljuk meg a „donna mamma” jajgatását, akkor azért legszívesebben a fejünkbe húznánk az útikönyvet. De itt van Törökország példája is, ahol úgy tartják, hogy az emberek még a magyarok vakmerő vezetési stílusához képest is őrültebbek. És akkor még nem is említettem Franciaországot, ahol sokak szerint csak a saját nyelvükön akarnak megszólalni, vagy a németeket, a svájciakat és az angolokat, akiket nemes egyszerűséggel csak ridegeknek titulálnak az oda látogatók. Bármennyire is ismerheti ezeket a sztereotípiákat az ember, ha utazása során beigazolódni látszanak, mégis megdöbbenhet.
Pontosan ez történt velem is az egyik utazásom során, amikor Tunéziába látogatva mindenki arról mesélt nekem az utazás előtt, hogy az ottani bazárok hangulata és az árusok viselkedése össze sem hasonlítható azokkal a visszafogottabb szuveníresekkel, akikkel eddig életemben találkozhattam. Így hát ezzel a tudással felvértezve tettem be a lábam a tunéziai bazár területére, majd felejtettem is el azzal a lendülettel, amint magával ragadott az atmoszféra. Talán emiatt is történhetett meg, hogy átvertek egy olyan trükkel, aminek Magyarországon soha be nem dőltem volna.
Nagyon óvatosnak kell lennünk egy ilyen piacon (Fotó: Getty Images)
A trükk
Történt ugyanis, hogy már jó pár alkudozáson túlesve (ahol inkább csak az árus alkudozott magával, és vitte le kérés nélkül az eredeti árat a felére, majd a negyedére) gyalogoltunk párommal estébe hajlóan visszafelé a hotelbe, amikor megláttunk magunk előtt egy szakadt ruhájú férfit, aki éppen egy pénzérmét vett fel a földről. Mi azzal a lendülettel kerültük is volna ki és mentünk is volna tovább, de a férfi megállított minket és megkérdezte, hogy milyen pénzt vett fel a földről, ő ugyanis nem látja már rendesen.
Ekkor én – és már ezen a ponton elkezdődik a naivitás –, elővettem a telefonomat, rávilágítottam, és mondtam, hogy: két euró. A férfi ekkor azt mondta, hogy nekünk adja a pénzt, mert ő ezt nem tudja beváltani sehol, neki pedig nem fogadják el fizetőeszközként. Mi ezt eléggé furcsállottuk, hiszen az országban a helyi pénznem mellett eurót és dollárt is elfogadnak, de mivel nem ismertük, hogy milyen szabályok vonatkoznak a helyiekre, így elhittük neki amit mondott. A pénzt azonban nem akartuk elfogadni tőle, így következett hát a trükk!
A negyedik „köszönjük, de nem kell a pénz” után a férfi hirtelen lendülettel fogta és belenyomta az érmét a párom zsebébe, majd azt mondta, hogy adjunk helyette helyi valutát neki ugyanebben az értékben. De az nem volt nálunk.
A férfi azonban ezt nem akarta megérteni, és egyre csak erősködött, úgy gondolta, hazudunk. Egyre idegesebb és kapkodóbb lett, a végén pedig már dinár helyett eurócentet is elfogadott volna, amit már igencsak furcsállottunk. Folyamatosan erősködött, mi pedig olyannyira lesokkolódtunk a helyzettől, hogy még azt is megígértem neki, hogy holnap hozunk neki két euró értékben dinárt, ha újra kijövünk a városba, sőt még az üres táskám is megmutattam, amiben csak egy napszemüveg és egy doboz cigaretta volt. Ő azonban tudta, hogy ha innen elmegyünk, soha többé nem fogjuk keresni.
Végül a párom vetett véget ennek a kálváriának, amit belül hosszú perceknek éltem meg, de igazából alig egy-két percig tarthatott. Közölte a férfival, hogy mi most megyünk. Lesokkolva sétáltunk egymás mellett, amikor a párom megjegyezte, hogy: „ez a férfi vagy nagyon jó bűvész vagy a kellemetlen szitu legalább teremtett nekünk két eurót.” Majd nyúlt bele a zsebébe, ahová a férfi a pénzt csúsztatta, ami persze üres volt, a két euró sehol nem volt benne. Ez volt hát a jól megtervezett és kivitelezett bűvésztrükk. Mivel ha mi adtunk volna neki váltópénzt, busásan keresett is volna rajta.
Kis híján lehúzással végződött a piacozás (Fotó: Getty Images)
Nagyon óvatosnak kell lenni
Bár miután hazaértünk, és többeknek is elmeséltem ezt a történetet, sokszor pironkodva a saját naivitásomon és az emberekbe vetett hitemen, rengetegen nyugtattak meg azzal, hogy sajnos nem csak mi kerültünk ilyen faramuci helyzetbe egy utazás során.
- Az egyik kolléganőm például arról mesélt, hogy az ő egyik útitársát a dubaji aranypiacon húzták be a csőbe úgy, hogy felé dobtak egy portékát, amit abban a pillanatban, amint felé közelített, elkapott (hiszen melyik ember hagyná, hogy fejen találják). És mivel már megfogta az egyik árut, azzal a lendülettel húzták is be az üzletükbe, és akarták vele az egészet megvásároltatni.
- Egy másik ismerősöm azt a jól bevált trükköt elevenítette fel, amikor a semmiből rákötnek egy karkötőt a kezedre, majd pénzt követelnek érte. Ugyanarról a helyről hazaérkezve pedig végül mindenkinek ugyanaz a karkötő van a kezén, mert kétségkívül mindenkit betámadnak. A gyors szabadulás reményében pedig inkább kifizeted a túlárazott darabot. Ezért a trükkért már nem kell messzire utazni, bármelyik nagyvárosban találkozhat az ember ilyen rafinált árusokkal.
- Szintén ismerős lehet az a csel is az utazók számára, amikor nem pénzzel, hanem valamilyen ékszerrel játsszák el ugyanazt a trükköt, amit velünk is próbált elsütni a „kedves” tunéziai. Ebben az esetben azt magyarázzák az embernek, hogy a földön talált ékszer eredeti, de nekik nincsen rá szükségük, így vegyük meg jóval áron alatt tőlük. Ha ilyenkor bedől az ember, jobb, ha nem vizsgáltatja be a darabot, mert hamar csalódás lesz a vége.
Bár nem árt résen lenni, de ne felejtsük el élvezni is a bazárok látványát (Fotó: Medina városa / Getty Images)
És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy hány táskát, cipőt, órát, ruhát adnak el bizonyos luxusmárkák fémjelzéseivel, de persze hamisan. Vagy hány utazót vernek át már az utazás előtt azzal, hogy olyan programokra adnak el jegyeket, amelyek soha nem is léteztek az ő szervezésükben.
Sajnos az átverések lehetősége a szállásoknál is fennáll, sokszor megtörténik, hogy az amúgy teljesen legálisan működő foglalási oldalakon adnak fel hirdetéseket a csalók, miközben ezek az ingatlanok a valóságban nem léteznek vagy nem is kiadók. Olyan esetre is volt példa, hogy a csaló többször is eladta ugyanazt a helyszínt ugyanarra az időpontra. Az már csak a „legkevesebb”, amikor csak nem pontosan úgy néz ki a szállás, mint a képeken, vagy épp kukkolni kezd valaki a kulcslyukon át.
