„16 hónap telt el azóta, hogy halva született az első babám. Életben maradt gyermekünk, az ikerhúga nagyon beteg volt az első évben, ezért a férjemmel minden erőnkkel csak a túlélésre koncentráltunk – küzdelem volt minden évforduló, születésnap és egy kivételével az összes ünnepnap is abban az időszakban, amíg azt kellett néznünk, hogy a kislányunk az életéért küzd a kórházban. Ahhoz sem tudtunk elég erőt gyűjteni, hogy akár csak egyszer leüljünk normálisan enni, nemhogy ahhoz, hogy elkezdjük feldolgozni azt a hatalmas traumát, amit átéltünk. A világ nélkülünk robogott tovább, miközben mi minden energiánkat és figyelmünket annak a félkilós babának szenteltük, aki ott feküdt az inkubátor üvege mögött.
Azt véletlenül sem mondhatom ennyi hónap után sem, hogy túllennénk mindenen, de kialakult a napi rutinunk, és kiszámíthatóbbá vált az életünk. Könnyű már? Nem. De időről időre hátradőlhetünk, és kifújhatjuk a levegőt. Ezekben a relatíve nyugodt pillanatokban pedig előkúsznak belőlünk az érzelmek. Hosszú ideig büszke voltam rá, hogy »rendben vagyok«. Tartottam magam, és azt hittem, hogy amolyan »unikornisember« vagyok, aki álmában dolgozza fel a gyászát, aztán egy nap felébred, és jól van. Nem meglepő módon ilyen ember azonban nincs. Vannak érzéseim, és ezek az érzések nagyon intenzívek.
Képünk illusztráció (Fotó: Annie Spratt / Unsplash)
Hónapokba telt kimondani magamnak azt is, hogy »meghalt a gyermekem«. Hónapokig tagadtam, megfogadva azoknak a tanácsát, akik azt mondták, »koncentráljak arra, akinek szüksége van rám«, és mélyen eltemettem magamban a bűntudatomat, a dühömet, a vágyódásomat és a bánatomat. Most azonban, hogy már mentálisan, érzelmileg és fizikailag is képes vagyok valamennyire befogadni azt, ami történt, rájöttem, hogy a lányom halála mindig hatással lesz a családomra, legfőképpen pedig az életben maradt húgára. Ez egy tény, ami elől nem bújhatok el, és nem tehetek úgy sem, mint ha meg sem történt volna, hiába, hogy egyszerűbb lenne, és a környezetemnek is könnyebb volna elfogadni ezt. Ugyanakkor sokan nem tudnak körülöttem mit kezdeni azzal, hogy beszélni szeretnék róla, és aggódnak, hogy depressziós vagyok, az öngyilkosságon gondolkodom, vagy ami még rosszabb, »a múlton rágódom«.
A világunk nem arra rendezkedett be, hogy a gyászoló szülőt támogassa. Nekem most az lett a küldetésem, hogy megtanuljam kezelni ezt a rideg tényt, és kitaláljam, hogyan tudjuk ápolni a lányunk emlékét, ami nem lesz egyszerű. Készen állok arra, hogy gondoljak rá, beszéljek róla, és beleszőjem a történetét a családunk történetébe. Azt szeretném, ha a lányunk tudná, hogy lelkiekben a nővére egész életében vele lesz. Hogy bár fizikailag nincs itt velünk, a létezése fontos, és elmondhatatlanul szeretjük. Meg akarom ünnepelni az elhunyt lányunk napját (a halála napját nevezzük így), beszélni akarok róla a húga születésnapján és azon a napon, amikorra ki voltam írva velük. Létre akarok hozni neki egy emlékhelyet, ahol meglátogathatjuk, beszélhetünk hozzá, felolvashatunk, énekelhetünk neki. Mindez nemcsak abban fog segíteni nekem, hogy megértsem és elfogadjam a halálát, hanem új rendszert is fog vinni az életünkbe, miközben a húga felnő, és éretté válik arra, hogy megértse a családunk történetét.
Idén kiakasztottuk a kandallópárkányra az elhunyt lányom karácsonyi zokniját. Fájdalmas a tudat, hogy üresen fog ott lógni, miközben körülötte a többi tömve van ajándékokkal. A hálaadás napi vacsoránkon az asztalfőn egy üres szék állt, amin a kisbabánknak kellett volna ülnie. Másoknak túl fájdalmasak ezek a gesztusok ahhoz, hogy megértsék őket, de számomra elengedhetetlen, hogy megemlékezzünk a hiányáról. Fontos, hogy a húga emlékezzen rá, és hogy a családunk elgyászolja mindazt, ami elveszett azzal az aprócska élettel együtt. Tudom, hogy gyászoló szülőként még csak az út elején járok. Az idő múlásával változni fognak a családi hagyományaink, ahogyan az is, hogy hogyan osztjuk meg egymással a fájdalmunkat, de annyit most már elmondhatok, hogy végre készen állok.”
(via)
