A hétvégén bundás kenyeret készítettünk a lányommal. Pontosabban: ő készítette, most először. Eddig ugyanis az volt, hogy ha jött, hogy segít a főzésben, az körülbelül azt jelentette, hogy nézte, ahogyan én főzök, esetleg kevert kettőt az ételen, amikor az már a lábasban volt. Be kell, hogy valljam, ebben én is hibás vagyok, hiszen nem nagyon kapacitáltam. – Vigyázz, forró! Nem úgy kell! Hagyd, majd én csinálom.
Te csak állj ott, és nézd, hogyan kell! – mondtam neki, és nagyon aranyos képeket készítettem róla, amint a kis sámliján állva kavargat.
Mondván: hiszen még csak ötéves…
Igen ám, csak eszembe jutott, mit mondogatott mindig az anyukám. Azt, hogy ő pontosan itt rontotta el. Kezdetben azért nem vont bele minket a házimunkába, merthogy még kicsik vagyunk hozzá, meg hát úgyis otthon volt gyesen, volt ideje rá. Később viszont, amikor visszament dolgozni, és nagyon is szüksége lett (volna) a segítségre, ráadásul már tinédzserek voltunk, beszállhattunk volna, az istennek se tudott minket rávenni. Merthogy nem szoktatott rá minket idejekorán.
Fotó: Profimedia
Úgyhogy akinek korainak tűnik az ötéves kor, gondoljon erre. Épp ideális kor az „idomításhoz”. Nem az itt a lényeg persze, hogy a gyerek valóban megfőzzön dolgokat, sőt, még csak nem is az, hogy főzni tanuljon. Az attitűdöt kell, hogy megszokja, azt, hogy közösen csinálunk valamit.
Hogy nemcsak a programok, a finom vacsorák, a játék a közösek, de a mindezekkel járó munka is lehet az – legalább részben.
Sőt, ha együtt csinálunk valamit, úgy nemcsak könnyebb, de még szórakoztatóbb is. A végén pedig sokkal lelkesebben eszik majd azt a palacsintát, aminek ők keverték a tésztáját.
Úgyhogy a gyerek bundás kenyeret sütött. Vasárnap, ahogy kell, hogy bőven legyen rá idő. Igen, mellécsurgatta a tojást. Igen, majdnem odaégette. Igen, segíteni kellett. De micsoda különbség, hogy most én segítek neki! Utána persze boldogan újságolta mindenkinek, hogy ő készítette a reggelit. És remélem, ha nagy lesz, ebből nem az adódik majd, hogy az ő dolga reggelit készíteni. Hanem az, hogy ő is bevonja majd a saját gyerekeit abba, amit épp az egész családért tesz.
Úgyhogy elhatároztam:
vállalom, hogy amikor csak van rá idő, bevonom a gyerekemet a főzésbe.
Nem rendszeresen, nehogy megutálja, épp csak annyiszor, hogy még élvezze. Hogy megtanulja, mi mindenből áll össze az, hogy együtt szépen az asztalhoz ülhetünk.
Olvass többet a témáról a Zewa oldalán.
Szponzorált tartalom
