Amikor körbejárta a világsajtót a kosaras Kobe Bryant halálhíre, sokan szörnyedtünk el. Egy fiatal, ereje teljében lévő férfi távozott tragikus hirtelenséggel, és az eset nehéz feldolgozhatóságát csak növelte, hogy a lezuhant helikopteren vele volt a kamasz lánya is. Egy-két napig a közösségi médiában minden második poszt erről a feldolgozhatatlan tragédiáról szólt, sokan kifejezték a szomorúságukat, voltak, akik alig akarták elhinni a történteket. És akadtak a rajongók között olyanok is, akik mély gyászba süllyedtek. Csernák-Schindler Alexandra például tizennégy éves, kosaras fián, Bendegúzon vette észre, hogy feltűnően érzékenyen érintette a hír.
„Ő volt az első ikonja, akit elvesztett, napokig csak erről posztolt. Sajnáltam a fiamat, mert nem tudtam pontosan, mi zajlik benne. Nem szokott elszomorodni, ha valami baj van, az inkább szíven üti, és nem szívesen beszél róla.”.
Bendegúz azt mondja, eleinte el sem akarta hinni a halálhírt.
„A barátaim írták meg snapchaten, és én csak azt tudtam rá válaszolni, hogy biztos egy ostoba álhír lehet. Biztos nem igaz – reméltük. Hogyan történhetne ez meg? Aztán megerősítették a hírt… Gyakran gondolok arra, mennyivel jobb lenne a világ, ha ez sosem történt volna meg. Az utána következő napokban az összes róla szóló emlékműsort megnéztem a családommal. Még sokkolóbb érzelmileg, hogy az egyik lánya is mellette halt meg a balesetben. »Sose foglak elfelejteni, Kobe« – posztoltam utána az Instagram-oldalamra. Azóta is több képet feltettem. Sajnálom, hogy nem ismerhettem személyesen. A világ egyik legjobb sportolója és nagyszerű ember volt.”
Fotó: Csernák-Schindler Alexandra engedélyével
Már Michael Jackson is
Kobe Bryant hirtelen halálhíréhez hasonlóan fogadták annak idején a rajongók Michael Jackson váratlan elvesztését is. A most 25 éves Cynthia már kisgyerek korától, 2003 óta követte a munkásságát. Máig úgy gondolja, hogy a sztár 2009-es halála volt a legnagyobb veszteség, ami érte az eddigi élete során.
„Amikor megtudtam, hogy meghalt, az első érzés a mélyről jövő fájdalom volt és a hitetlenkedés. Sok időbe telt, mire feldolgoztam a veszteséget. Nem kellett különösebb segítség, de azt hiszem, úgy éltem meg, mintha egy rokont vagy fontos személyt vesztettem volna el az életemből. A környezetemben élő emberek, barátok, családtagok nagy része nem igazán tudott mit kezdeni ezzel. De ez nem is volt elvárható. Sok rajongó ismerősömmel tudtam osztozni a fájdalmamban. Aki mindvégig mellettem volt, az az édesanyám. Ő vigasztalt napokon, heteken keresztül. Velem együtt sírt. Mindent elkövetett, hogy a fájdalmam enyhüljön. Minden túlzás nélkül írom, hogy egy világ omlott össze bennem, összetört a szívem.
Nekem Michael Jackson nem csak egy sztár volt. Sok mindenben ösztönzött engem életében, és akkor is, amikor már nem volt köztünk. Miatta kezdtem el angolt tanulni, hogy minél jobban megértsem a zenéje üzenetét. Miatta kezdtem el rajzolni, és fejleszteni magam. Miatta kezdtem el táncolni, és részt venni különböző fellépéseken, flashmobokon. Megtanított arra, hogy a szeretet mennyire fontos.”
Gyertyát gyújtanak Michael Jackson magyar rajongói az Erzsébet téren, a Kempinski Hotel elõtt, a pop sztár halálának másnapján (Fotó: MTI / Mohai Balázs)
A tinik a legfogékonyabbak az ilyen veszteségre
Révész Renáta Liliána pszichológus, gyásztanácsadó szerint a gyász mértékét több tényező is befolyásolja, és ezek közül az egyik a kötődésünk erőssége az elhunythoz. A formális viszonyunk az elhunyttal önmagában nincs kapcsolatban a gyász mélységével. Így fordulhat elő, hogy ha például húsz éve nem hallottunk az apánkról, akkor a kötődésünk is elég laza hozzá, és az elvesztése sem ráz meg minket annyira. És bizony megtörténhet az is, hogy egy sztár, akinek hosszú éveken át követtük a munkásságát, olyan nagy hatással volt ránk, hogy valódi, mély gyászként éljük meg az elvesztését.
Az énekesek halála érint minket a legmélyebben
Patrick Wanis viselkedés- és kapcsolatszakértő szerint nem minden sztárt gyászolunk egyformán, a legmélyebben a híres zenészek/énekesek elvesztése érint bennünket. Ezzel egyetért Révész Renáta Liliána is: „Az, ha valakinek hallgatom a dalait, sok érzelmet közvetít felém, ezért valahol természetes, hogy a híres zenészek elvesztését dolgozzuk fel a legnehezebben. A zenei élmény elmélyíti a sztárral való virtuális kapcsolatot. Modern hősök ők, akik fent állnak a színpadon a több ezer rajongó előtt. Egy színész filmjeit nem tudom naponta megnézni sok alkalommal, de egy zenész dalait meghallgathatom naponta sokszor.”
A szakértő szerint épp ezért semmiképp nem gyerekes az, ha valaki a kedvenc sztárja halálát gyászolja meg. Annak ellenére sem gyerekes, hogy elsősorban a kamaszokra jellemző.
„Kamaszkorban szembesülünk először a halandóságunk motívumaival, és azzal, hogy bárki, bármikor hirtelen eltávozhat közülünk. A tinédzserkorban a halál egy kiemelten fontos téma. Maga a halálfélelem például hullámzó mértékben van jelen az életünkben, és a kamaszkor pont olyan, hogy felveti az ezzel kapcsolatos kérdéseket. Ilyenkor alakul ki az identitásunk, a világképünk. Ez egy kimondottan filozofikus életszakasz, és ilyenkor alakítjuk ki a halálhoz való viszonyunkat is”
– avat be minket a szakember.
Gyászoló tömeg a Los Angeles-i Staples Centernél, január 26-án éjjel, Kobe Bryant helikopter-balesetének napján (Fotó: MTI / EPA / Etienne Laurent)
Olyan, mint a plátói szerelem
Sokak számára egy sztár meggyászolása azért tűnik értelmetlennek, mert az illető még csak nem is ismerte azt, aki gyászolja őt, ugyanakkor Révész Renáta Liliána szerint a dolog mélysége egyáltalán nem a kétoldali kapcsolaton múlik. A plátói szerelem is teljesen egyoldalú, de ezzel kapcsolatban mégis mindenki rögtön elfogadja, hogy attól, hogy nincs viszonzás, az érzelem még lehet valódi, sőt ilyenkor költözik még bele némi szomorúság is.
Az, hogy az ilyen – vagy tulajdonképpen bármilyen – gyászt furcsán fogadjuk, nagyrészt annak köszönhető, hogy a gyász a társadalomban tabu, így nagyon sok tévhit, hamis elvárás kötődik hozzá például azzal kapcsolatban, meddig ildomos/egészséges gyászolni valakit. Mivel nem elég nyílt a kommunikáció a gyászról a mindennapok szintjén, nagyon kicsi a rálátásunk. Ezért is van az, hogy sokan sürgetik, hogy a gyászoló hamar legyen túl rajta, de ez az érintettnek nagyon fáj.
Ki vigasztalja, ha senki sem veszi komolyan?
Bár nem gyerekes a kedvenc sztárunkat meggyászolni, mégis sokan tekintik annak. A pszichológus szerint az ilyesmit minimum furcsállják az emberek, és maximum egy másik rajongótól számíthatnak megértésre, ugyanis a többiek nem értik meg a kötődés mélységét. Ennek ellenére a szakértő szerint mégsem tanácsos az elhunyt híresség gyászolójának a a többi rajongó körében keresni a vigaszt. „Ezek a sorstársakkal teli, zárt fórumok néha inkább fenntartják a gyászt, és nem a feldolgozásában segítenek. Inkább szakemberhez érdemes fordulni, mert ő tud segíteni abban, hogy miben akadt el az ember a gyászfolyamat során, miért nem sikerül feldolgozni a gyászt.”
Mivel a sztárok halála kapcsán a média minden apró részletről beszámol a halál körülményeitől kezdve a család örökösödési tárgyalásáig, az emberek egyre közelebbről követhetik a teljes folyamatot, ami szintén elmélyítheti a gyászolók fájdalmát. „Nagyon sokszor a gyász maga is egy trauma, és minél több részletet tudunk meg egy halálesetről, a trauma annál mélyebb lesz. A részletek taglalása olyan, mintha felvágnánk újra meg újra a sebet. Ha megtudom, hogy mi történt, már önmagában traumatikus, és ha még azt is megtudom, hogyan történt, csak rosszabb.”
Gyászoló tömeg a Szabadság-szobor lángjánál, Párizsban, az alagút felett, ahol a végzetes baleset történt (Fotó: JOEL SAGET / AFP)
Lady Diana halálától teljesen összetörtem
1997. augusztus 31-én még csak 15 éves voltam, de nagymamám halála után ez volt a második alkalom, hogy a halál kérdésével nagyon mélyen szembesülnöm kellett. Lady Diana karaktere nagyon hasonlított a nagyiméhoz, ő is egy angyalszerű, csupaszív jóság volt, akinek minden sejtjéből hiányzott a rosszindulat.
Diana hercegnő gyerekkorom egyik legkedvesebb alakja volt, szerettem az egész lényét, a szerénységét, a karitatív munkáját, azt a rajongó szeretetet, ahogy a gyerekekhez közeledett, ahogy a fiaival bánt, ahogy a hírnevét a világ jobbá tételére használta. Szerettem a csendes szavait, ahogy a csillogó státuszban is meg tudott maradni emberinek, kedvesnek, figyelmesnek. Igazán közel azonban akkor került hozzám, amikor a média egy „butácska”, rossz tanuló embernek állította be, aki örülhet, hogy kifogott magának egy herceget. Nálam ezekben az években derült fény a diszlexiára, a figyelemzavarra, amik miatt én is gyakran ostobán éreztem magam, a suliban én is gyakran megkaptam a butuska jelzőt. Azt hiszem, az ő alakja segített abban, hogy elhiggyem, belőlem is lehet egy normális, kedves felnőtt, akinek az IQ-ja bár soha nem veri ki a biztosítékot, attól még igenis lehet egy teljes értékű ember. Vigaszt nyújtott a tudat, hogy nem vagyok egyedül.
A halála után napokon át zokogtam. Mind a mai napig emlékszem, mennyire lebénított a veszteség, a hitetlenkedés, az üldözői iránt érzett vad gyűlölet. Semmi erőm nem volt, csak feküdtem a kanapén, potyogtak, majd elapadtak a könnyem, miközben a híreket néztem. Szüleimet nagyon megrémítette, hogy ennyi emóció tör fel belőlem egy vadidegen ember halálhíre hallatán, de ennek köszönhetően sokat beszélgettünk elmúlásról, egymásról. Ők nagyon mellém álltak, komolyan vették a gyászomat – annak ellenére, hogy ilyen furcsa formában bontakozott is ki. A gyász körülbelül fél éven át nagyon komolyan elkísért, aztán belekapaszkodtam egy gondolatba: a hercegnő bizonyára megtalálta a nagyimat a mennyországban, és együtt nevetgélnek a komisz világ dolgain.
Juli
