Vérző nők feje felett poénkodó beteghordók, a halott magzatot a szülők szeme láttára bedobozoló, közönyös orvosok, a kórházak épületei közt tanácstalanul fel-alá vándorló görcsölő nők. Levendula Lilla pszichológus #1a4ből néven (minden negyedik terhesség vetéléssel végződik ugyanis) indított kampányt azért, hogy bánjanak rendesen a vetélő nőkkel az egészségügyi dolgozók, akik egyébként nem akarnak rosszat, általában a rendszer áldozatai ők is. Erről szóló Facebook-csoportjába ömlenek a horrorisztikus történetek a vetélésen átesett nőktől. Csatlakozott Lillához egy doktornő, Kopp Dóra, a Szent Borbála Kórház szülész-nőgyógyásza, aki elmondja, miért viselkednek így az egészségügyi dolgozók, és hogy min kellene változtatni (akár pluszpénz nélkül), hogy elviselhetőbb legyen a kórházi környezet az életük talán legnagyobb traumáján átesett nőknek. Kettejükkel beszélgettünk.
Tízezrek olvassák a vetélő nők élményeiről szóló posztokat, és rengetegen vannak a Facebook-csoportban is.
Levendula Lilla: Több ezren, igen, társadalmilag nagyon vegyes társaság. Ami összeköti őket, hogy mindenkinek volt vetélése, halva szülése. Igaz, van egy-két férfi is, akiket beengedtem az elmúlt időszakban, ők csak csendes megfigyelők. Nem is tudom, hogy venné ki magát, ha megszólalnának.
Pedig a férfiakkal is lenne miről beszélni.
L. L.: A második posztom az apák gyászáról szólt. Azt hittem, hogy nők írnak majd olyanokat, hogy igen, az én férjem is eltávolodott, igen, nálunk is volt ebből probléma. Ehhez képest negyven-ötven megkeresés érkezett férfiaktól. Elképesztő érzelmi hullámvasutat vált ki belőlük is ez a téma.
Mi viseli meg legjobban a férfit, a magzat elvesztése, vagy a nő fájdalma?
L. L.: Személyfüggő. Van egy ismerősöm, a férjének nagyon kemény, stresszes munkája van, sok mindent látott már.
A lány mesélte, hogy még soha nem látta sírni a férjét, csak egyszer, amikor az ultrahangon kiderült, hogy nincs szívverése a babának.
Nem friss kapcsolat, nem az első gyermek, és mégis.
Mi a leggyakoribb oka annak, hogy elvetél egy nő?
Kopp Dóra: Az esetek nagy részében nem derül ki, mi történt: környezeti hatás, kemikáliák, genetikai háttér, azaz egyszerűen rosszul találkozott a petesejt és a hímivarsejt. A legkockázatosabb időszak a terhesség eleje, az összes spontán vetélés 70 százaléka az első harmadban történik. Ez ugye az a fajta vetélés, amit nagyanyáink talán észre sem vettek, csak annyit, hogy kimaradt a havibaj, és aztán jött egy nagyobb vérzés. Ma már persze a korszerű diagnosztikának köszönhetően a 4-5 hetes terhesség is kimutatható.
Van köze a gyász mértékének ahhoz, mekkora volt a magzat?
L. L.: Nincs. Gondolj bele: aki régóta vár a babára, átesik egy csomó vizsgálaton, vagy régóta nincs párkapcsolata, de egész életében anyukaként képzelte el magát vagy nem tudott teherbe esni, aztán mégis összejön, majd elveszíti: ez hatalmas veszteség.
Egy párhetes magzathoz ugyanolyan erősen kötődnek, mint egy több hónaposhoz?
L. L.: Igen, sőt, már az is tragédia, ha a lombikprogramban nem sikerül a beágyazódás. Ugyanúgy összetörnek, mint egy természetes úton fogant baba elvesztése után. A gyászfolyamat attól is függ, mennyire volt váratlan a vetélés. Ha úgy megy be az anya az ambulanciára, hogy eleve vérzik, vagy van valami előjele, hogy baj van, akkor nem a hitetlenkedés és a sokk lesz az első reakciója. Általában azonban bénultság jelentkezik és tagadás: nem hiszik el, elmennek másik orvoshoz, hátha kiderül, hogy tévedés történt. A leggyakoribb érzések a sokk és a tagadás után a zavartság (ha eddig volt baba a petezsákban, akkor hová lett?) a kétségbeesés, düh, a magyarázat keresése, nagyon mély bánat érzése, és csak ezután kezdenek visszakapcsolódni a valósághoz. A bánat persze átmehet klinikai depresszióba is, főleg, ha sokadszorra történik meg, vagy volt korábban valamilyen traumatikus élmény: traumatikus szülés, abúzus, korábbi hangulati zavarok, szorongás.
Magukat hibáztatják?
L. L.: Szinte mindenki. Nemcsak az anyák, az apák is. Akkor is, ha nyilvánvaló, hogy nem tehettek róla, az önvád mindig ott van.
Honnan ered ez?
L. L.: Talán régi társadalmi beidegződés szerep. A nőnek örököst kell adnia. Régen a nők értékét a szülésre való képesség adta, ha ezen valamilyen csorba esett, az szégyen volt.
Levendula Lilla és Kopp Dóra (Fotó: Neményi Márton)
Mennyire ártalmas az a konyhapszichológiai közhely, hogy az ilyesminek lelki oka van? „Titokban talán mégsem akartad”, „a tested érezte, hogy nem állsz készen rá” és hasonlók.
L. L.: Büntetném, aki ezt mondja. Az ilyesmivel lehet a legnagyobbat ütni. Azzal is gyakran jönnek, hogy „lehet, hogy a férjed nem akarta”. Rengeteget kell küzdenem emiatt. Sok-sok jó szándékú, vigasznak szánt mondatot hallok, amely az ellenkezőjét váltja ki. „Nem baj, lesz majd másik, legközelebb sikerül.”
Mire érdemes figyelni ilyenkor?
L. L.: Arra, hogy ez valós veszteség. Nem számít, hogy picike volt, hogy alig látszott, ez bizony terhesség volt.
Nincs olyan, hogy kis terhesség és nagy terhesség. Elkezdődött egy élet, amely, ha véget ér, nagyon-nagyon fáj a szülőnek.
Ugyanúgy kell segíteni és támogatni tehát, mintha egy megszületett gyereket gyászolnának. Azzal senki nem okoz bajt, hogy „túllövi” a támogatást. Meg kell kérdezni, hogy érzi magát, mivel tud segíteni, ha nem akar beszélgetni, fel kell ajánlani egy ebédet, azt, hogy amíg ő pihen, a másik kitakarít, biztosítani, hogy ott van, ha beszélni akarna… Semmi különlegesre nem kell gondolni, csak egyszerű, emberi gesztusokra.
Mi a helyzet azokkal a nőkkel, akiknek úgy hal meg a magzatuk, hogy ott marad bennük, akár hetekig?
L. L.: Ez a legszörnyűbb. Ez minden nőt nagyon-nagyon megvisel. Azokról van szó, akik a természetes vetélést választják, vagy akiknél valamiért csúsztatni kell a műtétet, és azokról, akiket hazaküldenek azzal, hogy „jöjjön vissza egy hét múlva, akkor majd még egyszer ránézünk”, de már tudják, hogy elhalt a baba. Sőt, azokról is, akik tudják, hogy olyan fejlődési rendellenességgel nő a magzat, ami miatt nem tudják majd megtartani a terhességet, de várni kell a beavatkozásra. Minden nő arról számol be, hogy rettenetes napok, hetek ezek.
K. D.: Kórházfüggő, helyi protokolloktól függ, hogy mi a szokás. Van, ahol első trimeszterbeli vetélés esetén csak a műtéti befejezésben hisznek, ez általában az osztályvezető főorvos mentalitásán múlik. A nemzetközi szakirodalom szerint a természetes vetélés százszor biztonságosabb, mint a művi, az utóbbinál mégiscsak altatnak, műszereket vezetnek a méhbe, sokkal több szövődmény lehet.
Az anya érdekében mondják tehát sok esetben, hogy várják meg, amíg magától elvetél, nem azért, mert nem szeretnének a pácienssel foglalkozni.
Sőt, a személyzetnek egyszerűbb lenne, ha azonnal vinnék a műtőbe, mint az, hogy esetleg hajnali kettőkor jön vissza olyan állapotban, hogy azonnal el kell látni. Ha várunk, folyamatos laboreredményekkel követjük a helyzetet, nézzük például, vannak-e a vérben gyulladásos faktorok, figyeljük, nem fordul-e szepszisbe a folyamat.
Az anya érdeke nem inkább az, hogy minél előbb szabaduljon ebből a szörnyű helyzetből?
K. D.: Nem feltétlenül, ez az anyától függ. Attól is, hogy mikor tudja elengedni. Nagyon sokan kérik, hogy ne avatkozzunk be első trimeszterbeli vetélés esetében. Ilyenkor, ha a körülmények engedik, szoros megfigyelés mellett ez teljesíthető. A második és harmadik trimeszterben az elhalt magzat szülés útján távozik, ugyanúgy vajúdik az anya, jönnek a fájások, legfeljebb orvosi segítséggel, fájáskeltő gyógyszerekkel, vagy burokrepesztéssel indítjuk be a folyamatot. Egy halott babát persze nehezebb megszülni: az élő csecsemőkben hormonok szabadulnak fel a vajúdás alatt, mozgásokat végeznek, forognak, igyekeznek világra jönni.
L. L.: Még külföldi fórumokon is nagyon sokan panaszkodnak, hogy nem tájékoztatják őket, mire számíthatnak ilyenkor, hogy mekkora fájdalmakkal jár, hogy valószínűleg látni fogják majd a magzati maradványokat. A legtöbben azt sem tudják, hogy be kell hozni és le kell adni az abortumot – így hívják ugyanis az elhalt magzatot – a kórházban, ahol leküldik boncolásra, szövettanra. Nekem többen jelezték, hogy ha tudták volna, hogy ez mivel jár, inkább a mesterséges eltávolítást kérték volna.
K. D.: Meg kell beszélni az anyával, mit szeretne: látni, megérinteni, elbúcsúzni tőle. Hogy kér-e emléket, akár kéz- vagy láblenyomatot.
Forrás: Levendula Lilla (a szülők engedélyével)
Gyakori, hogy egy ilyen élmény után inkább nem is akarnak gyereket?
L. L.: Inkább az a jellemző, hogy csak egy ideig nem. Utána viszont általában visszatér a vágy, megmarad az elhatározás. De lehet olyan reakció is, hogy azonnal szeretne újabb babát és a kötelező regenerálódási időt is nagyon nehezen várja ki.
A gyerekekkel hogy lehet erről beszélni?
L. L.: A saját nyelvükön, a koruknak, érettségüknek megfelelően. Külföldön léteznek mesekönyvek, kiadványok, amelyek segítenek, itthon ilyeneket nem láttam, tervezünk is kiadni. A kicsik sokszor nem értik, mi történik, csak annyit, hogy mégsincs kistestvér, pedig már látszott anya hasán, hogy jön. Ilyenkor el kell beszélgetni velük, nekik is el kell engedniük.
Vannak országok, ahol bevett szokás, hogy együtt fürdetik meg, öltöztetik fel és engedik el a halott kistestvért.
Nagyon fontos ilyenkor a szertartás. Külföldön sok kórházban létezik hűtőkamrás mózeskosár, abba beteszik a magzatot, ezzel napokat lehet nyerni, ha a család még nem áll készen. Sok keresztény család ráadásul még meg is kereszteli a babát a lelki üdvéért, vagy megvárják a családtagokat, hogy ők is el tudjanak búcsúzni. Ingyenes szerkezet, haza is lehet vinni.
Itthon ettől hány fényévre vagyunk?
K. D.: Nagyon sokra. Ilyen itthon sehol sincs.
Találkoztatok anyával, aki rá sem bírt nézni a magzatra?
L. L.: Találkoztunk. Utólag általában megbánják. Ha elvitt bármilyen emléket, amely a gyermek létezését igazolja, az ilyenkor nagyon fontos lesz. Külföldön ezeket elteszik, utólag is vissza lehet menni értük.
Mennyire más az a gyász, amely egy olyan gyerek elvesztéséről szól, aki sosem élt, akiről nincsenek emlékei?
L. L.: Ebben a gyászban is rengeteg az önsajnálat, itt is a lehetőségeket vesztette el, a rá váró élményeket. Ugyanúgy el kell engednie, hogy a gyermeke iskolába megy, nagyszülővé, dédszülővé teszi az anyát, mintha egy idősebb gyereket gyászolna. Különbség az is, hogy itt nem nagyon vannak a gyermekkel kapcsolatban kézzel fogható emlékek, így bármilyen tárgy, esetlegesen egy-egy hajtincs, takaró kiemelkedő jelentőséggel bír. Ezekhez a veszteségekhez nem kapcsolódnak rituálék, nincs virrasztás, búcsúzás, temetés… Akárhogy is, támogatni kell az anyát. Mindenkinek azt mondom: ez a te gyászod, éld meg úgy, ahogy neked jó.
Ha az segít, hogy hajnali háromkor fekete macskát pörgetsz a temetőben, tedd azt, ha az segít, hogy elmész egy paphoz, menj el, ha a hited azt mondja, gyújtsd gyertyát, tedd azt.
A csoportban és a kampány oldalán gyűjtött horrorisztikus történetek nagy része az egészségügyi dolgozók közönyéről, botrányos viselkedéséről szólt. Nagyon nehéz nem dühösnek lenni a nővérekre, orvosokra, beteghordókra.
L. L.: Értetlenül állok, amikor azt látom, hogy ugyanarról a személyről két teljesen eltérő vélemény érkezik. Sokáig azt hittem, valami adok-kapok ez a szülők és az egészségügyi személyzet között, de nem. Sokan az éppen aktuális frusztrációikat tolják rá a vérző kismamákra, sokan éppen letoltak egy ügyeletet, és a fáradtságtól nem tudják kontrollálni, hogy mit mondanak.
Forrás: Levendula Lilla (a szülők engedélyével)
Pedig kötelességük lenne?
L. L.: Úgy gondolom, már csak emberileg is. Persze, nem tudjuk, mennyit aludt, várja-e otthon gyerek, beteg családtag, akit ápolni kell. Ráadásul köztük is nagy a tájékozatlanság, sokan egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Több orvossal beszéltem, aki a saját kudarcaként élte meg egy-egy gyermek elvesztését, még úgy is, hogy tudta: nem tehet róla. Mégis úgy érzi, segítenie kellett volna, valamit még adhatott volna.
Részletek a történetekből
„Megpróbálták kihúzni a köldökzsinórt, hátha kijön a méhlepény. A baba közben a lábam között. A doktornő olyan erősen nyomta a hasam, hogy kétszer bepisiltem. A szülésznő pedig húzta kifele a köldökzsinórt. Rettenetes fájdalmak közt voltam. Végül a köldökzsinór belém szakadt. Akkor mondta a doktornő, hogy, »jó hagyjuk, úgy is megműtöm«. (…) Nagyon fájt mindenem. Még bent volt a méhlepény, szülési görcseim voltak. A baba egy papírzacskóban a lábam között. Nem mutatták meg. Igaz, nem is kértem, mert féltem, hogy mindig látni fogom magam előtt. Amint a gurulós ágyról átmásztam a műtőasztalra, az ápoló, aki betolt, sarkon fordult, hogy kimegy. Aztán visszalépett, »hopp, ezt itt ne hagyjam, mert le kell adnom«. A babámról volt szó.”
„Utána órákig mozdulatlanul sírtam. Mikor esteledett, szóltam, hogy húzzák már ki a kanült a kézfejemből, mert nagyon fájt már. A nővér megint csak nem túl türelmesen megjegyezte, hogy »maga egy felnőtt nő, nem kell itt hisztizni«. Majd úgy kitépte, hogy ott a folyosón összeestem.”
„Az oxitocin bekötése után nagyon lassan haladt a tágulás, már súllyal húzatták a méhem a végén, lehetőségem volt epidurált kapni, és valami kábítót is (olyat ne engedjetek soha, mert nagyon rossz, hánytam tőle). 8 óra szenvedés után szó szerint kinyomták, kitépték belőlem a babát, utána rögtön el is vitték (nem kérdezték, akarom-e látni), jött a küret.”
„Megszólalni nem tudtam, csak sírtam, az orvosok kértek, hogy menjek át a szomszéd rendelőbe egyeztetni időpontot a műtétre. Ott nagyon kemények voltak. Egyedül kellett bemennem, és közölték, hogy ne sírjak, mert ez nagyon gyakori.”
A rendszerrel van baj vagy az emberekkel?
L. L.: Elkezdtem nyilvánosságra hozni a beérkezett történeteket, több száz gyűlt össze, és csak elenyésző részük pozitív, pedig kifejezetten kértem, hogy írják meg a jó tapasztalatokat is. Azt is mutogatni kell ugyanis, hogy hogyan kellene csinálni. Megkerestek azonban orvosok és szülésznők is, akik elmondták, hogy nem tudják, hogy hogyan viselkedjenek ilyen helyzetben, kérték, adjunk nekik irányt. Megvan tehát ez a réteg is: akik szeretnének változtatni, akik a lehető legtöbbet szeretnék adni, csak nincsenek meg hozzá az eszközeik.
Általában mit rontanak el?
L. L.: A legtöbbször egy-egy szenvtelen mondattal bántják az anyát: „nézze, ez a terhesség már nem él”. Sokan összekeverik a vetélő nőket az abortuszosokkal. Nagyon gyakori, hogy nem adnak lehetőséget, hogy megnézze a babát, és az is, hogy vicceskednek az ápolók a vérző anya körül, nem érzik át a helyzet súlyát. Lehet, hogy humorral próbálják oldani a gyászt, de ez sosem veszi jól ki magát. A megalázás, a méltánytalanság sosem tudatos, nem direkt csinálják, egyszerűen nem figyelnek oda. Apró gesztusoknak is nagy jelentősége lehet, például, ha nagyon vérzik, akkor legalább egy köpenyt ajánljanak, hogy ne átvérzett ruhában kelljen végigmenniük a folyosókon mindenki előtt.
K. D.: Sok helyen eleve baj, hogy a sürgősségin jelentkeznek be, és onnan küldik át őket a nőgyógyászatra, épületek közt keringenek tehát görcsölve, panaszosan. Jó lenne, ha mindenhol eleve jelentkezhetnének a nőgyógyászaton. Az sem kerülne pénzbe például, ha a babásoktól, abortuszosoktól minél messzebb helyeznék el őket: csak meg kellene nézni, mennyire telített az osztály és aszerint dönteni. Ugyanígy a rokonokat is be lehetne engedni, ők sok kórházban nem mehetnek be a kórtermekbe. A legtöbb nőnek ilyenkor legalább a párjára nagy szüksége van. Nincs protokoll arra, hogy meg lehet-e mutatni, a kezükbe lehet-e adni a halott magzatot. Meg kellene beszélni velük, mit szeretnének.
Mit tanácsoltok az anyáknak, ha ilyen helyzetbe kerülnek? Ilyen sokkhatás alatt nyilván nem tudják megvédeni magukat.
L. L.: Validálniuk kell, tudatosítani, hogy ez jogtalan volt. Akkor és ott nem tudják felemelni a hangjukat, de nagyon fontos lenne, hogy utólag valahogyan visszajelezzenek, hogy mennyire bántotta őket.
Forrás: Ava Grace No Footprint Too Small
A történetek többsége viszont nem a felkészületlenségről szól, vagy arról, hogy nem ismerik a protokollt, hanem az egyszerű tisztelet és empátia hiányáról.
K. D.: Aki a lábával a vérző kismama alá löki a vödröt, bele sem gondol abba, hogy mennyire fáj ez a mozdulat. Emberhiány van, túlterheltek, kiégtek, megvan a maguk problémája, nehéz még a másik emberével is foglalkozni. Az egészségügyi képzés során ráadásul nem tanulják ezt: nagyon kevés szó esik kommunikációról, pszichológiáról. Nagy igény van a kommunikációs tréningekre.
Elterjedt a sztori a műtősfiúról, aki azzal poénkodott, hogy hozzá csak bugyiban érkeznek a nők. Kiderült: ő ezt a poént mindenkinek elsüti jóhiszeműen, mert feszültségoldásnak szánja.
Sok egészségügyi dolgozó keresi meg Lillát, azt mesélik, hogy nehéz levezényelni, kísérni egy ilyen helyzetet, nem mindig találják a megfelelő szavakat. Egyébként elég lenne annyit mondaniuk, hogy „át sem tudom érezni, mekkora fájdalom lehet ez”. Az sem segít ugyanis, ha azzal jönnek, hogy „nekem is volt vetélésem, na és?”. Ez az anya vetélése, az ő fájdalma.
