A mérgező szülő bántalmazó szülő. Nem feltétlenül veréssel bánt, gyakran inkább lelkileg kínozza a gyerekeit, ami általában sokkal mélyebb nyomokat hagy a gyerek lelkében, és akár az egész felnőttkorát megnehezítheti.
Susan Foward Mérgező szülők című könyvében írja: „Ha választanom kellene a testi és a szóbeli bántalmazás közül, inkább egy verésnek tenném ki magam. Annak megmarad a nyoma, így az emberek legalább sajnálnak érte. A szavaktól az ember csak megbolondul. A sebek láthatatlanok. Senki nem törődik vele. A valódi sebek százszorta gyorsabban gyógyulnak, mint a sértések.”
A mérgező szülők által okozott lelki sérüléseket hordozzuk magunkkal, hatással vannak a felnőttkori döntéseinkre, párkapcsolati választásunkra, és a kapott szülői mintákon keresztül a saját szülői magatartásunkra. De milyen jelei vannak a mérgező szülőségnek?
„Mit fognak gondolni rólam mások?”
Arra kértem az interjúalanyaimat, hogy meséljék el konkrét példákon keresztül, hogy miből gondolják azt felnőtt fejjel, visszatekintve a gyerekkorukra, hogy mérgező szülőkkel nőttek fel. A közös pont talán mindegyik megszólalónál az, hogy gyerekként folyamatosan bűntudatot keltettek bennük a szülők. Laci esetében ez a fajta szülői viselkedés az anyja részéről komoly megfelelési kényszert hozott magával az életében.
„A legélénkebb emlékem, hogy amikor általános iskolában rossz jegyet kaptam, akkor anyám kiment sírni a garázsba. Persze úgy tette ezt, hogy tudjak róla, színpadiasan elvonulva. Alsó tagozatos koromban azt csinálta, hogy nem szólt hozzám egészen addig, amíg azt nem mondtam, hogy szeretek tanulni. Nem a tanulmányaim, vagy az előmenetelem miatt aggódott, hanem mint mindenben, ebben is csak a »jajj, mit szólnak ehhez mások« hozzáállása tükröződött. Mai napig nem mondok el neki inkább semmit, annyira tartok tőle, hogy csalódást okozok.”
„Én csak jót akarok neked”
Andi gyerekkorában az játszott főszerepet, hogy az anyja mindig jobban tudta, mi a jó neki és a testvérének, ezt meglocsolta egy adag mártírkodással, és máris kész volt a lelki terror: „Például a tesóm nagyon jó tanuló volt és egy nyelvzseni. De anyám, mivel nem képes elvágni a köldökzsinórt, azt mondta neki, hogy hülye egy nehezebb gimnáziumhoz, úgyhogy jobb, ha ő választ neki egy iskolát, ami persze egy karnyújtásnyira volt. A szokásos »én csak jót akarok neked«, meg »ha nem leszek, majd megtudjátok milyen rossz lesz nektek.«”
Képünk illusztráció – Jelenet az Angel of Mine c. filmből
Andi anyjának életében is központi szerepet kapott a „mit fognak gondolni rólam mások?”, amikor arról volt szó, hogy rossz jegyet kaptak a gyerekei. Ilyenkor nem volt hajlandó a gyerekeihez szólni egy-két napig, utána pedig a mártírságba menekült, és a fejükhöz vágta, hogy ő nem ezt érdemli, hiszen feláldozott értük mindent. „Nálam leginkább az általánosban és a gimi első két évében csinálta. Ha rossz jegyet kaptam, elmondott mindennek, mennyire nem vagyok okos és semmirekellő leszek.
Rettegtem, hogy bármiben is rossz leszek.
Egyszer a barátaim előtt adta ezt elő. Utána nem igazán hívtam át senkit magunkhoz. Mindig az őszinteség a mantrája. De ha őszinte vagy hozzá, felhasználja ellened azonnal.”
„Olyan, mintha lenne egy zsákom, amit muszáj cipelnem”
Orsi története talán a legnehezebben emészthető, mégis ő az, aki úgy érzi, nyertesen került ki a mérgező anya szárnyai alól. Gyerekkorában rendszeresen megalázta az anyja mások előtt, és szisztematikusan rombolta szavakkal az önbizalmát, sőt a testi fenyítést is bevetette Orsi ellen. „Hatodik osztály végén, mikor már nem bírtam a hosszú hajat és levágattam, hetekig azzal kiabálta tele a szomszédságot, hogy olyan vagyok, mint egy tépett kurva. Vagy például, amikor abba akartam hagyni a zenesulit, anyám meg elráncigált az iskolába, és előadta, hogy kicsit fogyatékos vagyok, nem tudom mit akarok, és vegyenek vissza, nagy segítség lenne nekem, a hülyének. Kínomban már bőgtem, mire megsimogatta a fejem, és mutatta, hogy látják, hogy mennyire igaz, amit mond?
Egész életemben azt hallgattam, mikor leszek már okos. Ugye megjön az eszem, nagyon buta vagyok. Ha vékony voltam, lekövérezett, ha híztam, megdicsért, hogy vékony vagyok.
A barátaimra mindig azt mondta, csak szánalomból barátkoznak velem, és nem néznek semmibe. Egy ideig vert is, aztán elég nagy lettem, és visszaütöttem, annak úgy lett vége.”
Orsi fejéhez vágta azt is az anyja, hogy igazából fiút akart, és Orsi hibája, hogy lánynak született. Felnőttként azután kicsit szelídült a kapcsolatuk, amikor a lány férjhez ment és megszülettek az unokák, az ő hatásukra az anyja szinte rendes nagymama lett, bár Orsi szapulásából csak akkor vett vissza, amikor megfenyegette a lánya azzal, hogy eltiltja az unokákat tőle. Nála az nem jöhet szóba, hogy teljesen megszakítsa az anyjával a kapcsolatot, valamilyen módon mindig visszatér az életébe: „Olyan, mintha lenne egy zsákom, amit muszáj cipelnem. Ha letenném, mindig valaki utánam hozza, nincs ezzel igazán lelki görcsöm, csak ez van, vinni kell. De engem azért nagyon sok mindenben megmentett a tágabb család, hogy alapvetően sok jól működő dolgot láttam a nagyszüleim részéről. Szóval a magam módján én egy sikertörténet vagyok.”
„Sose tudtam, milyen hangulat vár otthon”
Ketten is nyilatkoztak úgy, hogy a környezetükben már nyíltan szoktak beszélni arról, hogy mérgező szülő mellett nőttek fel, mert úgy érzik, ezzel tudnak a legtöbbet segíteni másoknak. Mert nem annyira egyszerű felnőttként szembesülni azzal, hogy a szülők nem feltétlenül nyújtották a legjobb mintákat gyerekkorunkban, és hogy milyen lelki sérüléseket okoztak. Anikó szülei négyéves korában váltak el, és annyira megviselte az apa hiánya, hogy másodikos koráig bepisilt éjjelente. Az anya nem nagyon törődött a gyerekével, az ő mérgezése az elhanyagolásban állt, csak az újabb és újabb mostohapa-jelöltekkel foglalkozott. Nem akadályozta meg abban sem az egyik nevelőapát, hogy rendszeresen fizikailag bántalmazza a lányát. Anikó saját bevallása szerint az egész életére hatott lelkileg és mentálisan, hogy nem volt nyugodt gyerekkora. Zoé élete pedig azzal telt, hogy mindenért őt hibáztatták a szülei:
Voltak napok, amikor mindenért én voltam a hibás. Akkor is, ha nem csináltam semmit, vagy ott se voltam. Sose tudtam, milyen hangulat vár otthon.
Amikor már nagyobb lett, és a barátok szülei megdicsérték, először nem is értette, hogy lehet, hogy ő jól csinál valamit, sok évbe telt, mire megértette, hogy nem vele van a baj, és már tudatosan védje magát a szüleitől. Kicsit a küldetésének is érzi azóta, hogy a saját tapasztalataival másoknak segítsen. „Amióta nyitottabban beszélek erről, azóta több ismerősöm is fellélegzett, hogy ezek szerint nem csak velük esett meg ilyen. Jó látni ilyenkor a (fizikai) megkönnyebbülést rajtuk, miközben elkeserítő még egy sorstárssal találkozni. Pedig lehet, hogy ha a lelki gondok kezelése nem stigma lenne, akkor sokkal kevesebb ilyen sztori lenne.”
Képünk illusztráció – Jelenet a Carrie c. filmből
Mitől lesz mérgező egy szülő?
Mag Judit gyermekpszichológus szerint a megszólalók gyerekkori történeteiben összecseng a szülők nárcisztikus személyisége: „Nem az a »hétköznapi« nárcizmus figyelhető meg a szülőknél, amikor valaki olykor élvezi, hogy a figyelem ráirányul, a társaság középpontja lehet, vagy időnként elképzeli, milyen jó lenne, ha a neve hosszan fennmaradna valamely alkotása révén. Sokkal inkább ennek egy túlzott formájáról, a minden mást háttérbe szorító motívumról, érzelmi szükségletről van szó, hogy elismerjék, csodálják – itt épp szülőként – a külvilág számára tökéletesnek hasson.
Ez a vágy olyan hatalmas, hogy háttérbe szorítja, akár teljesen ki is zárhatja a másik féllel való empátiát.
Mintha a másik fél, mint önálló személy nem létezne, vagyis nem vesz tudomást a gyermek szükségleteiről, jelzéseiről – tette hozzá a pszichológus. – Kizárólag az ő erőfeszítései, áldozata létezik, ezért a csalódottsága és dühe elsöprő erejű, minden reakciót, bántalmazást, megszégyenítést legalizál. Ennek hátterében, ahogy az sejthető, legtöbbször hatalmas sérelem, igazságtalanság, veszteség áll, az ilyen szülői nagyon korai alapélménye neki magának is az elhagyatottság, elutasítottság. Tragikusan maga sem képes másra, mint ezt tovább örökíteni.”
A szakember szerint az első lépés a gyógyulás felé, ha felismerjük a jeleket, hogy mérgező szülőkkel nőttünk fel. Ilyen intő jelek lehetnek a fokozott szorongás, erős teljesítménykényszer, túlzó maximalizmus, bántalmazó párkapcsolat és természetesen az emblematikus emlékek testi/lelki bántalmazásról. „Gyakran hosszú pszichoterápiás folyamat jelent segítséget, illetve adhat választ arra a kérdésre is, mi a felnőtt belső igénye a mérgező szülővel való kapcsolattartásra. Nincs erre mindenki számára alkalmazható recept, van, amikor az a jó megoldás, ha kellőképpen felvértezve, a szülő kezét nem engedi el a gyermek (ha ez az ő döntése, hogy a zsákot cipeli tovább, mert már nem olyan nehéz), de olyan is előfordul, amikor a jó döntés a kapcsolat teljes megszakítása.
Ez egy erős tabunak számít a társadalmunkban, mégis lehet jó döntés. Ami mindenképp fontos: tudatosítani, hol vannak az én határaim, mit lehet velem felnőttként megtenni.
Ennek felismeréséhez, és főleg a képviseléséhez általában hatalmas erőre és kitartásra van szükség, hiszen a nárcisztikus szülő személyiségéből fakadóan nem tűr ellentmondást. Tudni érdemes ugyanakkor, hogy a függetlenedés, a terhek lerakása nem csupán a fizikai távolság függvénye, sokkal inkább annak az átélése, hogy ezzel a múlttal, az én történetemmel vagyok teljes egész, így lettem az, aki.”
