Egy vallomással kell kezdenem: bár látom az értékeiket, sosem kedveltem igazán Mundruczó Kornél filmjeit. Mindig is túl ridegnek, túl mesterkéltnek találtam az általa felépített, kétségtelenül karakteres filmes világokat, a sok esetben bennük lévő provokációt öncélúnak éreztem, de ami leginkább zavart, az a színészei kimért, szándékosan minimálra állított játéka, ami sok esetben lehetetlenné tette a velük való azonosulást.
Épp ezért lepett meg, hogy első angol nyelvű filmjében egészen más úton indult el. Nem tudom, hogy a választott rendkívül személyes téma, az angol nyelvterület vagy a csodás tehetségű színészekből álló nemzetközi színészi gárda tehet róla, de most először fordult velem elő, hogy egy Mundruczó filmben értékelni tudtam a színészi játékot, és nemcsak a technikai/rendezői bravúrokat élveztem: azt éreztem, hogy végre úgy működik nála a naturalizmus, ahogy mindig is működnie kellett volna, és ennek köszönhetően végre érzelmeket tudott kiváltani belőlem még úgy is, hogy a filmjét nem egy nagy mozivásznon néztem, ahogy azt egy szebb világban tettem volna, hanem hétköznap hajnali egy és hajnali három óra között egy laptop képernyőjén, a fülemben egy fülhallgatóval. A film már az első fél órájában beránt, és ugyan ezt az érzelmi intenzitást nem is lehetett volna végig fenntartani, ezért törvényszerű és szükséges, hogy azután kicsit kiengedjen, de az indítás ereje akkora, hogy ezzel eléri, hogy a lassabb, finomabb, kimértebb pillanatokban is megtartsa a figyelmünket.
A szülés
Bár a film címe magyarra fordítva Egy nő darabjait jelent, mégis egy férfival, Shia LaBeouf karakterével kezdünk, aki építésvezetőként dolgozik, és ez elején a terhes felesége (Vanessa Kirby) családjával mennek be egy autószalonba, hogy megvegyék a nagy családi, egyterű autójukat, hogy már a születendő babának is legyen hely náluk. Hamar Martha és Sean lakásában találjuk magukat, és amikor a konyhában elfolyik a magzatvíz, ők nem ülnek be a kocsiba, hogy elszáguldjanak a kórházba, hanem tárcsázzák a bába számát az otthonszüléshez. Csakhogy a bába épp egy másik szülésnél segít éppen, nem tud jönni, így egy helyettest küld maga helyett, és ez már eleve szül némi bizonytalanságot, hiszen bár már találkoztak, őt a pár nem ismeri annyira.
Sokáig mégis minden tankönyvszerűen megy, csakhogy a baba szívhangjai gyengülni kezdenek, a szülést fel kell gyorsítani, és a mentőket is ki kell hívni, de mindez már késő: Martha és Sean kislánya alig egy percet tölt el élve a kinti világban, majd hirtelen elkékül, és már nem tudják megmenteni. Ezzel a vágatlan, több mint húszperces, egészen bravúros és húsba vágó jelenettel kapunk egy akkora drámai pofont, hogy annak ereje aztán a film végéig velünk marad: mivel végignéztük Martha és Sean életének legtragikusabb jelenetét, és velük együtt megszakadt a szívünk, egyszerűen nem tehetjük meg, hogy ezután elfordítsuk a fejünk: tudni akarjuk, hogy mi lesz velünk ezután, és bár a Pieces of a Woman legemlékezetesebb jelenete kétségkívül a szülés, a legfontosabb mégis az, ami ezután jön: a gyászfeldolgozás.
Egy tragédia, több gyászoló
A Pieces of a Woman ezután lecsendesedik, és ez leginkább a Marthát alakító, és leginkább A korona első két évadából ismert Vanessa Kirby játékán és karakterén érhető tetten. Míg Sean nem bírja magába fojtani a bánatát, teli van agresszióval, tehetetlen bosszúvággyal és valamiféle cselekvéssel akarja kirángatni magát a gyászból, illetve lerövidíteni azt, addig Martha csendben van. Ha bárki kérdezi tőle, azt mondja, jól van, sőt néhány héttel később már a munkahelyére is visszatér – Mundruczó mesterien mutatja be, hogy az irodában milyen szánakozó és értetlenkedő pillantások közepette kell végigmennie. A külvilág előtt ugyan tartja magát, mégis láthatjuk, hogy belül ott forrong a fájdalom, csak ehhez figyelni kell: látni, ahogy ránéz egy kislányra a plázában, vagy ahogyan fogadja, hogy a közelében szándékosan kerülni próbálják a gyerekek témáját.
A kétfajta gyászfeldolgozás szükségszerűen konfliktust szül. Martha csupán pótcselekvésnek tartja Sean dühkitöréseit és bosszúvágyát – ami abban csúcsosodik ki, hogy Martha édesanyjával együtt beperlik a bábát, őt téve felelőssé a gyermekhalálért –, Seant pedig az dühíti, hogy a felesége nem gyászol olyan látványosan, mint ő. A családja azzal vádolja Marthát, hogy nem éli át eléggé a gyászát, és nem tesz semmit – mintha lehetne bármit tenni –, miközben pont a férje az, aki menekülni akar a fájdalom elől, és arra biztatja Marthát, menjenek el közösen és utazgassanak, mert attól jobb lesz, és amikor a próbálkozásai nem érnek célt a nőnél, előtör belőle a tehetetlenség érzéséből fakadó agresszió.
Ellen Burstyn, Mundruczó Kornél és Vanessa Kirby (Fotó: Netflix)
Nem rágja a szánkba a mondandóját
A film cselekménye hármas felosztású. Az első szakasz a szülés, a második Martha, Sean és Martha édesanyjának gyászfeldolgozása, a harmadik pedig egy tárgyalótermi dráma a vádlottak padján ülő bábával. Míg az első kettő mestermunka, a harmadik rész kicsit megbicsaklik. Érződik, hogy a tárgyalótermi dráma egy nagyon amerikai műfaj, amiben Mundruczó érhető okokból nincs otthon, ettől pedig kicsit döcögőssé és erőtlenné válik, de nem annyira, hogy elrontsa a filmet, és még van hátra a tárgyalás után egy kevés, amivel a Mundruczó–Wéber páros (bár a történet nagyrészt fiktív, számos személyes elem került bele az életükből) egy egészen nagyszerű befejezést ad nekünk.
A film azonban az első 2/3-a miatt működik igazán, mert úgy érint borzasztóan érzékeny témákat, hogy nem rágja a szánkba a mondanivalót, csak kérdéseket tesz fel, amiket nekünk kell utána megválaszolnunk. Nem ágáll az otthonszülés ellen, de megmutatja, milyen veszélyeket rejthet. Nem keres hibást Martha és Sean kapcsolatában, de megmutatja, hogy a gyász mennyire magányos folyamat, és nem spórolhatjuk meg magunknak az utat, hogy minden fázisán végigmenjünk, bármennyire fájjon, és ha ebben nem jön össze az összhang, az végzetes lehet a kapcsolatra nézve. Itt nincsenek gonosz karakterek, míg az eleinte mérges szipirtyóként bemutatott anya, Ellen Burstyn dühvel teli gyászfeldolgozásának okai mögé is benézünk, és láthatjuk, milyen fájdalmas családi örökséget cipel magával (az erről szóló monológja a film második csúcspontja a szülés után), és ez az örökség milyen tettekre sarkallja. És azt is láthatjuk, milyen hihetetlenül nehéz egy ilyen tragédia után úgy összekaparnunk magunkat, hogy normálisnak tűnjünk a társadalom szemében, mert a kinti világ nem tolerálja hosszan azokat, akiknek összetört a lelke és ez látszik is rajtuk.
A Shia LaBeouf-botrány
Amikor a Pieces of a Woman szeptemberben elhozta Velencéből a legjobb színésznőnek járó díjat, és a filmet a Netflix megvásárolta nemzetközi forgalmazásra, még nem lehetett tudni a férfi főszerepet alakító Shia LaBeouf zűrös ügyeiről. Azt persze tudhattuk, hogy nehéz természetű, problémás színész, viszont az ő csatlakozása és lelkesedése is kellett ahhoz, hogy a Pieces of a Woman elkészülhessen, és a producerek összeszedhessék a költségvetését. A bomba aztán decemberben robbant. LaBeouf két volt barátnője, FKA Twigs és Sia állt elő a vádakkal, miszerint a színész fizikailag, lelkileg és szexuálisan is bántalmazta őket, ráadásul Sia szerint egy beteges hazudozóról van szó, aki terrorban tartja azokat, akik közel kerülnek hozzá. LaBeouf több vádat is tagadott, ugyanakkor elismerte, hogy vannak problémái, melyeket alkoholizmusával és poszttraumás stressz betegségével magyaráz. Azóta az is kiderült, hogy tavaly Olivia Wilde színész/rendező kirúgta őt a Don’t Worry Darling című filmjéből, mert LaBeouf vérbeli seggfejként viselkedett a forgatáson. A korábban is problémásnak tartott színész ezek után könnyen tiltólistára kerülhet Hollywoodban, és előfordulhat, hogy az ügye sokat árt a Pieces of a Woman megítélésének is, amiben egy hirtelen haragú, szenvedélyes, erőszakos fickót játszik, aki egy jelenetben egyrészt bántalmazza a filmbéli feleségét, másrészt nem sok hiányzik ahhoz, hogy a film egy másik jelenetét nemi erőszaknak tekinthessük, és ennek fényében nehéz elvonatkoztatni attól, hogy valójában csak egy filmkaraktert látunk, és nem a valódi Shia LaBeouf-öt.
Vanessa Kirby leteszi névjegyét
A Pieces of a Womanre ráadásul öröm ránézni. Bár nagyrészt lakásbelsőkben játszódik, mégis ötletesen, több hosszú snittet használva van felvéve, így a legintenzívebb jelenetekben mi magunk is teljesen elmerülhetünk a szereplőkkel együtt. Bár Bostonban játszódik, Montréalban forgatták, a rideg téli városképek kiváló metaforái Martha fagyott, a gyászban megrekedt és sokáig továbblépni képtelen lelkének, és amikor közelire van szükség, Benjamin Loeb kamerája mindig ott van a színészek arcában, hogy a lehető legtöbbet adja vissza belőlük. Shia LaBeouf a maga intenzív érzelmeivel és dühkitöréseivel nem okoz meglepetést, mert már láttuk hasonlónak, de Vanessa Kirby egyértelműen a harmincas generáció egyik legjobb színésznőjeként mutatja meg magát Mundruczó keze alatt, és rendkívül igazságtalan lenne, ha a velencei színészi díja után legalább egy jelölést ne kapna legjobb színésznőként az Oscartól, Ellen Burstyn pedig szintúgy simán megérdemelne egy legjobb női mellékszereplő jelölést. Reméljük, Shia LaBeouf botránya nem tolja teljesen háttérbe ezt a rendkívül fájdalmas és személyes filmet, ami ugyan arra a csodára nem képes, hogy teljesen átéljük, min mehet át egy nő, aki szülés közben elveszíti a gyerekét, de legalább közel visz hozzá, és eléri, hogy beszélgetni akarjunk róla.
Shia LaBeouf és Vanessa Kirby (Fotó: Netflix)
