Szécsi Noémi számos műfajban alkot, regényei között van történelmi (Nyughatatlanok, Gondolatolvasó), társadalmi lektűr (Utolsó kentaur) és politikai szatíra (Kommunista Monte Cristo), de publikált gyerek-és ifjúsági könyvet (Mandragóra utca, Tetűmese), illetve nőtörténeti munkát (A budapesti úrinő magánélete, Lányok és asszonyok aranykönyve) is. Nemrégiben pedig bemutatták Egyformák vagyunk című drámáját, amely a Katona József Színház meghívásos pályázatára készült. Ennek kapcsán beszélgettünk vele színházról, társadalmi tabukról és elfeledett női szerzőkről.
Egyformák vagyunk című kísérleti drámád, amelynek online bemutatója a napokban, február 27. és március 1. között volt látható, a – majdnem – azonos című regényed, az Egyformák vagytok alapján készült. Öt rövid, szinte filmszerűen pergő jelenet céges bulitól egy temetésig huszonnégy óra leforgása alatt, két negyvenes barátnő életéből. Sűrítetten jelenik meg bennük az öregedés, a karrier, a gyerekvállalás, a meddőség, a párkapcsolat és a magány problematikája, valamint a két nő egymáshoz való viszonya. A darab megírása során miért pont ezt az öt jelenetet emelted ki?
A 2017-ben megjelent regény egyszerre társadalmi tabló és visszatekintés két nő életére, szóval sok különféle életszakaszban megjelenő szereplője van, sőt akadnak benne „tömegjelenetek” is. Em és Elza egymással folytatott dialógusa igazából a regény kerettörténete.
Amit a történetből meghagytam, az a kettőjük magánéleti krízisére és viszonyára fókuszál. Egy kivételével ezek intim helyzetek, ahol csak ketten vannak: a házibulinak helyet adó lakás fürdőszobájában, együtt cigizve a gangon, közösen utazva egy autóban vagy egy szükségből összetákolt hálóhelyen. Így fokozatosan kiderül, miből adódik az a feszültség, ami már az első pillanatban érezhető rajtuk.
Hogy látod, az itt megjelenő témák mennyire számítanak ma tabunak a kortárs irodalomban? Hogyan erősít rá minderre a művek helyenként trágár nyelvezete?
Miközben egy olyan társadalomban élünk, ahol naponta arról van szó, hogy az állam a termékeny nőket „jutalmazza” a családjuknak juttatott bónuszokkal, mindannyian tudunk róla, hogy vannak, akik önhibájukon kívül nem szülhetnek, mások pedig úgy érzik, a gyermekvállalás nem nekik való. Kicsit tudathasadásos állapot, hogy miközben zajlik egyfajta propaganda, a nők elkezdenek beszélni arról, hogy milyen nyomást vagy traumát élnek meg a termékenységük kapcsán, de napjainkban ez már megtörténhet. Ahogy például a családon belüli erőszak vagy párkapcsolati trauma is bekerül a nők által írott művekbe. De szerintem a nők karrierrel kapcsolatos dilemmái sokkal kevésbé, ahogyan az öregedés is. Érdekes, hogy a két nő beszédmódja a regény esetében is olyan pont volt, ahol sok olvasó azonnal fennakadt. Ez a nyelvezet nem funkció nélküli, sok mindent jelezhet: férfias pozíciót, egymás felé mutatott – hamis – magabiztosságot, feszült lelkiállapotot, kontrollvesztettséget. Vagy egyáltalán csak hétköznapibb, kevésbé irodalmias így a beszélgetésük.
Szécsi Noémi (Fotó: Dévai Balázs)
Mit szabad és mit nem egy női szerzőnek? Látsz-e ezzel kapcsolatos változásokat, formálódásokat?
Mondjuk feltehetően nem illik így beszéltetni a női hősöket, ha férfi szólaltatna meg így férfiakat, talán csak lazák lennének. Szerintem sok tabu törik meg éppen ezekben az években, és az egyre nagyobb számú női alkotó igyekszik belakni az irodalom új és régi témáit és tereit.
De azért megvannak a korlátok. Mondjuk, képzeljünk el egy olyan regényt, ahol egy fiatal nő eldönti, hogy sohasem megy férjhez és vállal gyermeket, de csodálatos kibontakozást és teljességet él meg a karrierjében, valamint színes és változatos szexuális kalandjaiban. Vajon ez lehetne népszerű és elismert? Vagy egy olyan történetet, amelyben a főhősnő szuperképességű nők egy csapatával éjszakánként lecsapna családon belüli erőszakot elkövetőkre, akiket válogatott kínzásoknak tenne ki, mint egy Tarantino-filmben. Nem viszolyognának kegyetlenségétől? Vagy egy olyat, amelyben az írónő a 20. századi Magyarország államformái és az emberi lélek szabadsága közötti összefüggéseken elmélkedne hétszáz oldalon. Ez a vállalkozás bejönne neki? Komolyan vennék a gondolatait?
A regényben olyan nők lépnek elénk, akik kiábrándult szarkazmussal, olykor cinikusan tekintenek saját környezetükre, valamint az őket körülvevő világra. Ugyanakkor rengeteg fájdalom is van bennük, egymást, sőt, magukat sem kímélik. Mégis ott van közöttük egy több évtizede tartó szövetség. Hogy látod, a már elkészült darabban mennyire sikerült ezt a kettősséget megmutatni? Mesélj egy kicsit a munkafolyamatról!
Furcsa időket élünk, ez a próbafolyamat sem volt hétköznapi. Az alkotókkal természetesen kizárólag zoomon tartottam a kapcsolatot, egyszer találkoztunk csak, az előadást kísérő beszélgetés felvételekor. Én úgy tudom, hogy a két főszereplőt, Jordán Adélt és Pálos Hannát az életben is barátság fűzi össze, szóval feltételezem, hogy ez az érzelmi kötelék hozzáadott a színpadi barátság megjelenítéséhez. Székely Kriszta elmesélte, hogy kellett gyúrniuk az anyagot és a szöveget, mire eljutottak egy végső formáig, hiszen a regény szövegét le kellett bontani, hogy jól mondható legyen. Én ebből semmit sem láthattam, de az biztos, hogy számukra is nagy kísérlet volt ilyen rövid idő alatt eljutni a szövegkönyvtől a kész előadásig.
A darab alapjául szolgáló regényt egy róla szóló kritika szerint társadalomszatíraként is olvashatjuk, amely arról próbál meggyőzni minket, hogy kelet-közép európai negyvenes nőként fölösleges rivalizálni. Mit gondolsz, létezik-e nők közötti szövetség, illetve, mennyire lehet ez érvényes akár az irodalmi életen belül?
Minden szövetség nagyon nehéz, mert valamiféle önfeladást is feltételez, ugyanakkor az egység erőt is adhat. Ami engem illet, egész életemben magányos farkas voltam, de így negyven felett sokszor mégis úgy érzem, hogy viszonylag sokat és produktívan működöm együtt más nőkkel, és ezt azért is értékelem, mert már nem áll korlátlan mennyiségű idő a rendelkezésemre. Megértettem, hogy mennyire időrabló egyedül küzdeni.
Fotó: Dobos Tamás
Korábban azt nyilatkoztad, az Egyformák vagytok című regényedig féltél olyan főhőst választani, aki közel áll hozzád korban és nemben. El akartad ugyanis kerülni azt, hogy az olvasók automatikusan vele azonosítsanak. Változott-e azóta a referenciális olvasattal kapcsolatos ellenérzésed? Mennyiben befolyásolja ez a jövőbeli terveidet?
Nekem van valamiféle írói hangom, ami meghatározza az írásaimat, de nyilván húsz év után nem a saját élményeimből szemezgetek. Legalábbis nem úgy, hogy megírom, ami velem történt. Nekem kell távolság a világ feldolgozásához, ezért jobban szeretem az olyan helyzeteket, ahol ez megvan.
Népszerű nőtörténeti munkáidban (A budapesti úrinő magánélete, Lányok, asszonyok aranykönyve), nem csupán elfeledett írónők és színésznők életével, hanem az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma rendelési naplóin keresztül a századfordulón elterjedt, női testről és egészségről alkotott társadalmi elvárásokkal, előítéletekkel és szokásokkal ismerteted meg az olvasót. Mi az, amit véleményed szerint ezekből a történeti forrásokból, női (szerep)mintákból, alkotói, művészi sorsokból a magunkénak érezhetünk a 21. században?
Sok nő hitt már akkor is abban, hogy a tudás minden időben előrevisz minket, és az egyik legnagyobb vívmány, hogy most a nők magától értetődően részt vehetnek az oktatásban – ez nem mindig volt így. Egyesek ma gyanakodva tekintenek az orvostudományra, de többek közt a nők is rengeteget köszönhetnek az utóbbi 150 év fejlődésének: a fogamzásgátlást, a császármetszést, a nőgyógyászati betegségek gyógyítását. Ezeket magától értetődőnek vesszük, pedig amikor még nem voltak, nők milliói szenvedtek sokat a hiányuktól. Százötven évvel ezelőtt talán én sem tudtam volna úgy megszülni a kisfiamat, hogy mindketten életben maradjunk.
A könyveken túl két, egymással párhuzamosan futó irodalmi projektben is részt veszel: Elfeledett Írónők címmel kevésbé ismert írónők – Lux Terka, Bródy Lili, Satanella, Földes Jolán stb. – pályáját eleveníted fel, míg a Ms. Columbo Live! irodalmi sorozatban kortárs női szerzők helyzetével és lehetőségeivel foglalkozol. Mit jelentenek számodra ezek a projektek?
Ezekben a projektekben abszolút a „küldetéstudat” mozgat. Nekünk, nőknek tudnunk kell, hogy akik előttünk jártak, azok kitapostak nekünk egy utat, és ezért hálával tartozunk nekik: ezért fontos a visszamenőleges hagyományteremtés, mert ezeknek az írónőknek alig ismerjük a nevét, a férfiakéval ellentétben. Ugyanezért tudni akarom azt is, hogy kikkel járom most ezt az utat, mert még ha nagyon különbözők is vagyunk, és mást gondolunk mondjuk arról, hogy számít-e a nem az irodalomban, a hivatásunk mégis egy sorsközösség.
Min dolgozol most? Milyen könyvet várhatunk tőled az elkövetkezőkben?
Erre a kérdésre csak szűkszavú válaszom van: családanyaként nem ezek a háborítatlan, koncentrált alkotó munka hónapjai számomra… Ha véget ér a járvány, talán majd én is szövök terveket, mint ahogyan mindannyian erre várunk.
