Minél több gyereke van valakinek, annál nagyobb szüksége van munkára. Viszont annál nehezebben kap. Ugyanez a helyzet a lakással: egy albérlet a közös életet jelenti, hiszen ha nem sikerül találni, állami gondozásba kerülhetnek a gyerekek. Viszont minél több a gyerek, annál kisebb az esély arra, hogy egy főbérlő igent mond. Ez a csapdahelyzet sokszor a nőket érinti, amennyiben egy rossz kapcsolatból kilépve megpróbálnának egyedül boldogulni. És már itt is az egyik lehetséges válasz a ’miért marad’ kérdésre.
Nórában volt erő ahhoz, hogy mégis összepakolja három gyerekét, és eljöjjön velük: lesz, ami lesz. Képzelhetjük, mit élt át a házasságában, ha számára még a hajléktalanság és a nincstelenség is inkább vállalható volt huszonévesen, három kicsi gyerekkel – a legnagyobb épphogy megvolt három éves.
„Nagyon fiatal voltam, még kiskorú, amikor összekerültünk – meséli Nóra, aki ma, négygyermekes anyaként is csak huszonhárom éves. – Sokszor próbáltam megbeszélni a problémákat, de egyszerűen nem működött. A férjem csak alkalmanként dolgozott, de mikor otthon volt, akkor sem segített. Picik voltak a gyerekek, sokat vitáztunk, túl sok minden volt… azt hiszem, még nem álltam készen erre az egészre.”
Nórát nagyszülők sem tudták támogatni, mint mondja,
édesanyukám olykor segített, de nem szeretek segítséget kérni. Azt gondoltam, úgy normális, hogy egyedül meg tudjam oldani.
Egy alkalommal azonban mindenki összefogott, amikor Nóra meghozta a döntést: elköltözik. Férje nem egyezett bele a válásba, ezért a fiatal nő úgy érezte, csak titokban szabadulhat. Korábban már lebeszélte a dolgot valakivel, aki vállalta, hogy átmenetileg befogadja őket. Édesanyja és nagymamája jöttek érte. Autójuk nem volt, csak busszal tudtak a fővárosba utazni, ami azt is jelentette, hogy csak a legszükségesebb holmikat vihették magukkal. „Magamnak semmit nem pakoltam össze, csak a gyerekeknek, nekik is a legszükségesebbeket. Asztmapumpa, pelenka, néhány ruhájuk… tudtam, hogy elég lesz a gyerekeket fogni.”
Azt mondja, édesanyjáék megértették a döntését, mert korábban laktak a szülői házban is, így belülről látták a kapcsolatot. Lényegében Nóra a semmibe ugrott, hiszen az ismerősi felajánlás legfeljebb néhány hónapra szólt. Ő mégsem emiatt aggódott a legjobban. „Attól féltem, hogy a gyerekek hogyan fogják fogadni. De nagyon jól vették ahhoz képest, amire számítottam. Próbáltam nem kimutatni, milyen nehéz ez az egész, így végül hamar összeszedtük magunkat.” Mindez három éve történt. Azóta férje elfogadta a döntést, neki is új kapcsolata van, folyik a válóper.
Aki egy igazán rossz viszonyból szabadul végre, az jól tudja, mekkora megkönnyebbülés lehet ez. Ettől még persze ott volt a szorongató kérdés: hogyan tovább?
Egy országnak meg kellene védenie a nőket és a gyerekeket a párkapcsolati erőszaktól, aminek az első feltétele az lenne, hogy legyen hova menni, ha nagy baj van. A neheze viszont itt következik: pár hónapos, egyéves átmeneti elhelyezéssel (amit a krízisotthonok kínálnak) az élet nem oldódik meg.
Nórának azóta annyival könnyebb, hogy már nincs egyedül: megismerkedett villanyszerelő élettársával, akivel közös gyerekük is született. Így most már négygyermekes családként próbálnak boldogulni. Először szerencséjük volt, egy idős nő kiadott nekik egy házrészt. Ő azonban meghalt, az örökös pedig délutánig adott nekik határidőt a kiköltözésre.
Képünk illusztráció. Egy anya gyermekét öltözteti a Menedék Családok Átmeneti Otthonában, Salgótarjánban Fotó: MTI / Komka Péter)
Négy gyerekkel hirtelen ismét nem volt hova menniük. Egy átmeneti családi otthonban kaptak helyet, ahol háromhavonta hosszabbítanak velük szerződést, de legfeljebb másfél év után ez a lehetőség is lejár. Ez az időszak elvileg arra lenne, hogy a „saját lábukra álljanak”, vagyis pénzt gyűjtsenek és megoldják a lakhatásukat. Szépen hangzik, de sokszor a lehetetlennel egyenlő, így sok anyának, párnak nem marad más „megoldás”, mint otthonról otthonra vándorolni, ami a gyerekek traumáit csak súlyosbítja. Az elhelyezés körülményei szerények… „Egy szobát kaptunk hatan, az ágyakkal és a szekrénnyel meg is telt. De mi ennek is örülünk, mert azt kizártnak tartom, hogy a gyerekeim állami gondozásba kerüljenek. Sosem egyeznék bele” – mondja Nóra, aki mindent megtesz, hogy megoldja az életüket. Ehhez azonban kellenének olyan munkaadók, akik esélyt adnak neki, mert csak a párja munkájából és a családi pótlékból nem tudják eltartani magukat, ha még a lakhatásért is fizetniük kell.
Annak idején marketinget tanult, ám pechjére első szülése a szakmai vizsgán indult meg, így az érvénytelen lett. Tudta, hogy mindenáron szakmát kell szereznie. A Van Esély Alapítványhoz pályázott, a segítségükkel tudta elvégezni a bölcsődei dajka-tanfolyamot, most óvodai dajkának tanul. „Szeretem a gyerekeket, jól kijövök velük. Most, hogy az enyéim már bölcsődébe, óvodába járnak, délelőttönként már tudnék dolgozni. Rengeteg helyre beadtam a jelentkezésemet, még takarítani is elmennék, de csak azt a választ kapom, hogy nincs üresedés.”
A Van Esély Alapítvány adománygyűjtéseket szervez, amivel személyre szabottan segítenek egy-egy hajléktalan embernek. Ha kell, tanfolyami díjat, ha kell, magántanárt, tanulási vagy munkaeszközt szereznek nekik. Azt mondják, nem pénzt, inkább tőkét adnak, hogy az fialjon. Mivel nincs sem uniós, sem állami forrásuk, csak a jó érzésű emberekre számíthatnak. Azt mondják, szerencsére sokan vannak, akik úgy gondolják, fontos, hogy segítsenek a náluk nehezebb helyzetben élőkön. A huszonegy év alatt a hozzájuk pályázók kilencven százalékán segíteni tudtak. Előfordult, hogy egy alapítványi munkatárs pizzát rendelt otthonra, és a kiszállító egy korábbi kliensük volt, akinek annak idején robogóra gyűjtött a közösség…
Nagyon kéne tehát a pénz, de annyit már most is sikerült spórolniuk, hogy egy kauciót le tudjanak tenni, és havi 90-100 ezret fizetni is tudnának egy albérletért. Addig nincs is gond, amíg a hirdetők meg nem hallják, hogy négy gyerek van. „Onnantól esélytelen” – mondja Nóra, aki több kerületben is adott be kérelmet bérlakásra, de sehonnan nem reagáltak rá. Azt mondja, akár vidékre is költöznének most már. „Nincs elvárásunk sem szobaszámban, sem négyzetméterben. Csak annyi, hogy a tulaj menjen bele abba, hogy négy gyerek van… – mondja Nóra. – Nagyon aggódom, féltem a gyerekeket. Minden kilátástalan egyelőre.”
A nemrégiben bemutatott Nők és lakhatás című kiadvány szerint a lakhatási szegénység különösen hátrányosan érinti a nőket, mert a férfiakénál rosszabb a gazdasági helyzetük a társadalomban: jellemzően kevesebbet keresnek, és alacsonyabb pozíciókban dolgoznak náluk. Ehhez adódik hozzá, hogy a háztartásban az esetek többségében a nőkre hárulnak a háztartási és gondoskodási terhek, ami tovább rontja helyzetüket a munkaerőpiacon (ezt mutatja Nóra esete is a házasságában). Egy egyedülálló, gyerekes nő számára pedig nyilván még nehezebb a lakhatás és a megélhetés biztosítása. A másik fontos szempont a nők elleni erőszak és a nők lakhatási krízishelyzeteinek szoros összefonódása. A bántalmazó párkapcsolatokból való kilépést ugyanis rendkívüli módon megnehezíti az anyagi kiszolgáltatottság, az, hogy a lakhatás megoldása gyakran az elkövetőtől függ.
„A jelenlegi magyar szociálpolitikai és szociális ellátórendszer nem tud érdemben válaszolni a nők speciális igényeire a lakhatás terén, főként a hosszú távú lakhatási megoldások tekintetében – írják a kiadvány szerzői. – Az átmeneti lakhatást nyújtó intézmények esetében is – mint például az anyaotthonok vagy a családok átmeneti otthonai – túlterhelt a rendszer, nincs elég férőhely ahhoz képest, hogy hány nőnek és gyereknek megoldatlan a lakhatása ma Magyarországon. A hosszú távú lakhatásuk megoldatlan marad, sokan évekig az intézményrendszerben maradnak. Ezen rendszerszintű problémák miatt különösen fontos lenne az, hogy a szociálpolitikai rendszer mind országos, mind önkormányzati szinten válaszolni tudjon ezekre a problémákra (…) A különböző lakhatási formák körét bővíteni kellene, hogy azok speciálisan a nők – azon belül pedig a fokozottan sérülékeny női csoportok – szükségleteire válaszolni tudjanak.”
„Amióta csak »látható« hajléktalanság van Magyarországon, a nők aránya húsz százalék körüli, de azt látjuk, hogy ez a szám emelkedik” – mondja Breitner Péter, a Van Esély Alapítvány elnöke, a Budapesti Módszertani Szociális Központ (BMSZKI) szakmai vezetője. Az arány egyébként csak azért nem nagyobb, mert a nők jelentős része a gyerekek jogán elhelyezést kap családok átmeneti otthonában, persze – ahogy a neve is mutatja – átmenetileg. Kérdés, hogy hány család szakad szét amiatt, hogy az anya nem tud végleges megoldást felmutatni. Tudjuk, hogy anyagi okokból nem lehet gyerekeket a szüleiktől elválasztani, de Breitner Péter csak megerősíti, ami sejthető: ez csupán egy szép elmélet marad. „Hát igen, elvekben jók vagyunk. Nehéz ezt szétszálazni. Hiszen valaki anyagi okokból nem tud lakást szerezni, viszont ha egy gyereknek nincs hol aludnia, az már veszélyeztető körülménynek számít. Nagyon is egyetértenénk a jogszabállyal, csakhogy hiányzik mellé a megfelelő megelőzés, a szegénység pedig óhatatlanul együtt jár sokféle nélkülözéssel. El tudnék képzelni olyan szociálpolitikát, ami erre jóval tudatosabban odafigyel. Ma nálunk a családtámogatás leginkább a középosztály tagjait éri el.”
Miben lehet akkor bízni? Milyen lehetőségek jönnek szóba? Ott volna a „sima”, piaci bérlés, ahol Breitner Péter szerint hiányzik a jogbiztonság, vagyis hol a tulaj képtelen kitenni a bérlőjét, hol a bérlővel szúrnak ki, amikor egyszerűen „kidobják” a lakásból. Már persze ha egyáltalán sikerül kifizetni a járvány ellenére is elég magas árakat; a beugró akár a félmillió forintot is elérheti a több havi kaucióval együtt. „A mi ügyfélkörünknek ez elérhetetlen” – mondja az elnök. Erre lenne jó megoldás szerinte egy új fővárosi kezdeményezés, a szociális lakásügynökség, ami segítene közvetíteni a két fél között. Nagy lehetőségek lennének a bérlakás-rendszerben is, ám Breitner szerint sok önkormányzat, de olykor még magántulajdonosok is inkább hagyják lepusztulni az ingatlanaikat, mint hogy olcsón kiadják. „Az elmúlt három évben a BMSZKI évi ezerötszáz-kétezer ügyfeléből öten jutottak önkormányzati bérlakáshoz… mostanában megjelent már néhány pályázat, és civileknek olykor sikerül felújításért cserébe lakhatáshoz juttatni embereket. A lakhatási szegénység azonban olyan méretű, hogy ez sajnos kevés, átfogó lépésekre van szükség.”
